JustGirls

2014\01\12

2. évad 4. fejezet: A legrosszabb utat választod

Hát akkor itt is lenne a következő fejezet! :) Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett rekordszámú 28(!!) kommentet! Megragadom az alkalmat és boldog szülinapot kívánok Zaynnek! :)) Nem utolsó sorban pedig a blog női főszereplőjét megformázó Pixie Lottnak, aki szintén ma ünnepli születésnapját! (A kép megint Orsitól származik)
A mostani részhez nem sok mindent fűznék hozzá.  Őszintén bevallom, hogy három napja még én sem voltam teljesen biztos, hogy mi is fog egyáltalán történni benne, mert ez egy ilyen átkötő fejezet, ezért nem is lett különösebben jó rész, de elég hosszú és remélem, hogy azért elnyeri a tetszéseteket! :))
Jó olvasást! :))
xx, Csakegylány



Szinte még ki sem nyitottam szemeimet, mikor ébredés után rögtön mosolyra húzódott a szám. Magam körül éreztem Harry melegen ölelő karjait, és tudtam, hogy ezek után nem is lehet rossz kedvem. Nincs annál szebb reggel, mint mikor az mellett ébredhetsz, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Hirtelen eszembe jutott ez a kis szöveg, amit még régebben, talán egy közösségi oldalon olvastam, de csak most jöttem, hogy mennyire igaz ez a rövidke mondat. Azt hiszem, már egy hete nem aludtam ilyen mélyen és zavartalanul, mint most. Se egy zavaró álom vagy rosszullét, és most még az ágyam sem tűnt olyan hatalmasnak, mint pár nappal ezelőtt. Teljesen kipihent voltam, és tükör nélkül is meg tudtam mondani, hogy már azok a zavaró fekete karikák a szemem alól is eltűntek. Lassan, rebegve nyitottam fel pilláimat, és gyorsan megállapítottam, hogy már tíz óra is elmúlott. Óvatosan az oldalamra fordultam Harry szoros ölelésében, hogy szembe kerülhessek vele. Az én Göndöröm még ekkor mélyen szuszogott, arca békés volt, és nyugalmat sugárzott. Homlokán kisimultak tegnap este annyit megmutatkozott ráncai, olyan gondtalan volt és gyönyörű. Egy darabig figyeltem, ahogy finoman kidolgozott, napbarnított mellkasa egyenletesen fel-le mozog. Szinte alig bírtam megállni, hogy ujjaimmal ne rajzoljam körbe a takaró alól kikukucskáló tetovált madarakat a felsőtestén, de nem volt szívem felébreszteni őt, inkább csak még szorosabban bújtam hozzá. Göndör fürtjei most rendezetlenül területek szét körülötte a párnán, rózsaszín ajkai pedig enyhén szétnyíltak. Olyan gyönyörű volt, olyan természetfelettien szép. Nem értettem, hogy ez csodálatos férfi miért pont mellettem fekszik éppen. Nem vagyok se különlegesen szép, nincs semmilyen erényem, amivel dicsekedhetnék. Lányok millió, akik sokkal szebbek és érdekesebbek nálam, lennének most az én helyemben, de Ő engem ölel és engem tesz boldoggá minden pillanattal, amit velem tölt. Mivel érdemeltem ki, hogy én legyek pont azaz egy, aki csókolhatja és érintheti őt? Megérdemlem én egyáltalán mindezt? Nem, biztosan nem és ezért kaptam a büntetésem, a betegségem. De az nem számít mindaddig, míg ő kitart mellettem, hisz nélküle az életem üres volt. Monoton körforgásban teltek a napjaim, akkor is voltak jó dolgok az életemben, de mióta őt ismerem, azóta érzem, hogy igazán élek, hogy van értelme annak, hogy reggelente felkeljek. Mellkasomat egy furcsa, de kellemesen bizsergető érzés töltötte meg, nem is tudom, talán ez lehet a boldogság? Igen, határozottan kijelenthettem, hogy boldog vagyok. Tüneteimet a gyógyszerek enyhítették, szinte semmi kellemetlent nem éreztem, de attól még az a rosszindulatú daganat bennem volt és tudtam, hogy nemsokára a gyógyszerek már nem lesznek elegek, és a betegségem végül le fog győzni engem, de nem féltem. Mikor először megtudtam, hogy rákos vagyok, teljesen bepánikoltam, és gyűlöltem a Sorsot, nem értettem, hogy miért büntet ezzel, de mára már elfogadtam, amennyire csak lehetett. Belenyugodtam, hogy már csak egy igen kevés időm van hátra, nem a Sors igazságtalanságával foglalkoztam, hiszen az csak időpazarlás lenne, az idő pedig számomra napról napra rohamosan fogyott. Próbáltam megkeresni a jó oldalát a helyzetnek. Mert inkább legyek én beteg, ha közben a családom többi tagja és a szeretteim egészségesek, ha velük lenne valami, azt sokkal rosszabbul viselném, ebben biztos vagyok. Másrészt pedig tudom, hogy utolsó hónapjaimban betegségem ellenére is boldogabb leszek, mint valaha. Szerető családommal, a barátaimmal fogom eltölteni ezt a kis időt és persze Harryvel, akit mindennél jobban szeretek, és most már bebizonyította, hogy ő is hasonlóan érez irántam, hiszen most is velem van, és mellettem fog állni ebben a nehéz időszakban. Azért félreértés ne essék, nem akarok meghalni, hisz még csak tizennyolc vagyok, előttem áll az egész élet és annyi tervem és célom lenne a jövőmmel kapcsolatban, de próbáltam belenyugodni helyzetembe. Már csak egyetlen egy célom lett az életemben, amire mindennél jobban vágytam, hogy mikor elmegyek, én legyek a világ legboldogabb embere. 
Hosszas gondolatmenetemből Harry mozgolódása zökkentett ki. Azt hittem, hogy felébredt, de csak hasára fordulva, édesen szuszogott tovább, arcát a párnába rejtve. Talán önző vagyok, hogy magam mellett tartom őt. Két ember áll a listám élén, akikért a legjobban fáj a szívem, hogy itt kell őket hagynom és ez a két személy nem más, mint az én imádott kisöcsém és a göndör angyalom. Talán Adam miatt nem is kell annyit aggódnom, hiszen ő még nagyon kicsi, még a három évet sem töltötte be, talán pár év múlva már nem is fog emlékezni rám. Az egyetlen dolog, ami gondot okoz vele kapcsolatban, hogy félek, hogy egyedül marad. Az időszak, mikor anya meghalt és apa a munkájába temetkezett, majd szinte tudomást sem vett rólunk, szörnyű volt, de akkor legalább mi ott voltunk egymásnak. Ha betegségem végleg legyőz engem, apa talán megint összeomlik, és Adamnek senkije sem marad. Az egyetlen reményem, hogy apa talán nem esik megint a múlt hibájába. És Harry. Sok filmben láttam a szerelmet, amit annyi dalban is olyan gyönyörűen megírtak és már olyan régóta vágytam rá, de sosem gondoltam volna, hogy létezik egy olyan érzés, amely ennyire csodálatos. Mindig is körülvettek az emberek, de mégis hiányzott valami és magányosnak éreztem magam. Viszont mióta rájöttem, hogy őrültem belezúgtam a mellettem fekvő Göndörbe, azóta érzem azt, hogy ez a hiányzó űr a lelkemben nincs többé és testem minden porcikája csak utána vágyakozik. Mikor nincs a közelemben úgy érzem, mintha nem lennék teljes és minden gondolatomat csak Ő tölti be. Ha viszont a közelében vagyok, olyan, mintha a fellegek között szárnyalnék, és nincs bennem több szorongás, csak végtelen, lángoló szerelem. 
Nem bírtam tovább, azt akartam, hogy végre rám nézzen gyönyörű, csillogó smaragdzöld szemeivel. Lassan felemelkedtem a párnáról, és könyökömre támaszkodtam. Fölé hajolva egy apró puszit nyomtam puha arcára, majd még egyet orra hegyére. Persze mindez meg sem zavarta mély álmában, ezért újból próbálkoztam, és most egy hosszú csókot nyomtam szája sarkában. Megelégedve figyeltem, ahogy szája halvány mosolyra húzódott, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy tényleg felébredt, vagy csak álmában mosolyodott el. Visszadőltem a puha párnára, és kezemet arcához emelve kisöpörtem pár kósza göndör tincset homlokából, majd ujjaimmal végigsimítottam puha bőrén, orra tökéletesen ívelt vonalán, majd telt, rózsaszín, szív alakú ajkain. Halkan felsikkantottam és szinte fel sem tudtam fogni, mit csinál, mikor hirtelen Colgate reklámba illő, vakítóan fehér fogaival mutatóujjamra harapott. Persze ekkor már világossá vált, hogy csak játszadozott velem, és már régen nem aludt. Szemei játékosan csillogtak és pajkos mosolyra húzódott a szája, de ujjamat még mindig szorosan tartotta fogai között. 
- Jó reggelt! – köszöntem nevetve, de nem kaptam választ. – Elengednéd az ujjam? – húztam fel a szemöldököm, de Harry csak egy heves fejrázással válaszolt kérdésemre. – De ez fáj! – füllentettem. Reménykedtem, hogy végre szabadnak érezhetem ujjamat, ekkor pedig szerencsére lazított fogai szorításán, de csak egy pillanatig, míg egy puszit nyomott kissé kipirosodott bőrömre, majd újra felállt az előző helyzet, és a Göndörke nem is nagyon akart nekem engedni. Azt hiszem, olyanok lehettünk mind az ovisok, akik ilyen gyerekes módszerekkel próbálnak udvarolni egymásnak. Azon kezdtem törni a fejem, hogy mivel is tudnám beszédre bírni őt, ezzel elengedve ujjamat, de egyelőre semmi sem jutott az eszembe. – Sokáig fogod ezt még csinálni? – néztem rá olyan szúrósan, amennyire csak tőlem tellett, de igazából nem tudtam haragudni rá. Csak egy apró bólintást kaptam válaszul. – Játszani akarsz? – néztem rá kihívóan. – Akkor játszunk! – Finoman ráültem combjaira, szabad kezem mutatóujjával pedig lassan körberajzoltam mellkasa bal oldalára tetovált madarat, majd a hasa felső részén lévő, gondosan kidolgozott lepkét. Mosolyogva figyelte mozdulataimat, szemében elszántság csillogott. Ujjaim még lejjebb vándoroltak, köldöke alá. Ujjaim végét finoman végighúztam szexi V-vonalán, és alhasán játszadoztam egy picit. Éreztem, ahogy egész testében megfeszül érintésem alatt, szemei kikerekedtek, és szája megremegett ujjam körül, ekkor pedig már biztos voltam győzelmemben. Lassan lehajoltam, és csípőjén hanyagul lógó boxere fölötti területet kezdtem el behinteni apró puszikkal, aztán ajkaim csapdájába ejtettem csábító illatú bőrét, majd nyelvemmel és fogaimmal lágyan kényeztetni kezdtem. Alig pár pillanat múlva mély nyögés szakadt ki belőle, ezzel szabaddá téve ujjamat. Győztes arccal néztem fel rá és feljebb csúszva csípőjére ültem, és egy csókkal próbáltam eltüntetni elégedetlen arckifejezését. – Nyertem – suttogtam ajkaira. 
- Nyertél – ismerte el reggeli, rekedtes hangján. 
- Még hozzá másodszor! – hajoltam el tőle diadalittas arccal, de ő csak értetlenül felhúzta a szemöldökét. – Tudod, kötöttünk egy fogadást még ott a vízesésnél. 
- Oh, tényleg, már emlékszem. 
- Tegnap pedig láttam, hogy ittál. Meg úgy hallottam, hogy előtte is volt pár jó éjszakád – céloztam a Szöszitől hallottakra. 
- Ezt meg honnan tudod? – ráncolta össze a szemöldökét. 
- Meg vannak az informátoraim – vontam meg a vállam. 
- És még jók is. Tényleg van pár kiesett éjszaka az elmúlt hétről – vallotta be. – Nem is tudom, anyáék mit gondolhatnak rólam – sóhajtott fel. 
- Csak aggódnak érted – válaszoltam kedvesen. 
- Nem kellett volna elmennem. Nem kellett volna ilyen távol lennem tőled – sütötte le a szemét szégyenkezve. 
- Nem számít – adtam egy gyors puszit a szájára, és biztatóan rá mosolyogtam. – Az a lényeg, hogy most itt vagy. 
- Annyi mindent tehettem volna, de én pont a legrosszabb utat választottam – mondta keserűen. Nem akartam, hogy ilyen komor hangulattal induljon a napunk. Szinte hihetetlen, hogy az előbb még ovisok módjára játszadoztunk. 
- Kérlek, Harry, ne ostromold magam feleslegesen. Én már régen megbocsájtottam, neked is ezt kéne tenned – mutattam rá. – Most pedig, ha nem akarod, hogy éhen haljak, akkor menjünk reggelizni! – adtam még egy utolsó puszit az arcára, majd felpattantam róla. 
- Igenis, Miss Higgins! – ugrott ki az ágyból, és haptákba vágta magát, de a legfontosabb, hogy levakarhatatlan mosoly ült ki szája sarkába. Összekulcsolta ujjainkat és az ajtó felé kezdett húzni, mikor megállítottam. 
- Várj egy pillanatot! – szóltam rá, mire megtorpant, és kérdőn nézett felém. – Ugye tudod, hogy nem mehetsz így le a konyhába? - utaltam ezzel hiányos öltözetére. 
- Miért? – húzta fel a szemöldökét. – Ne félj, Dorota nem az esetem – kacsintott rám. Nehezen bírtam ki nevetés nélkül ezt a beszólását, de próbáltam komoly maradni. 
- Nem pont erre gondoltam – forgattam meg a szemem. – De apa valószínűleg itthon van és furcsa lenne, ha egy szál boxerben előtte mászkálnál. 
- Hidd el, látott már Paul kevesebb ruhában is, mint egy alsónadrág.
- De ez most más, mert már az én barátom vagy és olyan kellemetlen lenne - győzködtem.
- Nem értelek, de rendben – sóhajtott fel. – Viszont a tegnapi felsőmet nem veszem vissza! – kötötte ki. 
- Nem probléma – vontam meg a vállam, majd a gardróbomba siettem és egy nagy fiókot kihúzva keresgélni kezdtem. 
- Rendes tőled, de nem hinném, hogy a ruháid megfelelő méretűek lennének a számomra – mondta cinikusan. 
- Nem is arra gondoltam… - keresgéltem tovább. – De mit szólnál, mondjuk ehhez? – mutattam fel a Göndörke egyik pólóját, amit még a new yorki turné alatt szereztem tőle. 
- Ez volt a kedvenc felsőm! – csodálkozott el. – Már mindenhol kerestem! – vette ki a kezemből a puha anyagot. – Hol szerezted? Egész végig nálad volt? 
- Igen – bólintottam. – Még Amerikában adtad kölcsön és ezt is megtartottam – vontam meg a vállam. 
- Is? – húzta fel a szemöldökét. 
- Van egy-két dolog, ami még véletlenül nálam maradt – füllentettem és reméltem, hogy nem akadt fenn a témán, de hiába. 
- Megnézhetem? Hol vannak? – ment oda a szekrényhez és sorban húzogatni kezdte ki a fiókjaimat. 
- A legalsó – igazítottam el. Kihúzta a legalsó fiókot is, majd kikerekedett szemekkel kezdte vizsgálgatni a tartalmát. Hát igen, együttlétünk alatt elég szép gyűjteményem kerekedett Harry cuccaiból. Volt ott pár póló, egy-két boxer, zokni, egy törölköző, meg egy szabadidőruha is. 
- Most már teljesen világos, hogy miért csökkent a felére a ruhásszekrényem tartalma az utóbbi időben – keresgélt tovább, majd kihúzott a fiókból egy ugyanolyan parfümös üvegcsét, amilyet ő használ. – Rákérdezzek? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. 
- Inkább ne – temettem vörösödő arcomat kezeim közé. Pedig azért a parfümért elég nagy árat fizettem, ha nem is a pénzösszeg volt olyan hatalmas, hanem, hogy annak a plázázásnak az alkalmával, mikor Harry parfümjét vettem, pont aznap ejtettek túszul a bevásárlóközpontban. Szinte csak pár hónapja történt az eset, de olyan, mintha már vagy ezer éve lett volna. De igazából megérte. Jó hasznát veszem a kis üvegcsének, mert mikor a Göndörke nélkül töltött éjszakákon nem tudok elaludni, csak egy-két fújás a párnámra, és máris könnyebben vészelem át az éjszakát egyedül. Harry csak elképedt arccal turkált tovább a fiókomban, míg fejem egyre vörösebb színeket öltött. – Jaj, ne vágj már ilyen arcot! – szóltam rá. – Szerinted én nem vettem észre, hogy rejtélyes módon eltűnt a fekete, csipkés melltartóm? – vádoltam meg. 
- Igazad van, de nálam csak két fehérnemű szetted van, te pedig eldugva őrizgeted a fél ruhatáramat – védekezett rögtön. 
- Kettő? – csodálkoztam el. 
- Aha, tudod az a piros. 
- Tényleg! – ugrott be hirtelen. – Az volt a kedvencem! 
- Az enyém is! – kacsintott rám, és belebújt a pólójába. 
- Visszakapom? – kérdeztem. 
- Amint te is visszaadod az én cuccaimat – egyezkedett, miközben magára húzta a fiókomban őrzött melegítőnadrágját. 
- Veszek újat – vontam meg a vállam, elutasítva ajánlatát. 
- Csődbe megyek miattad! – vádolt meg tettetett felháborodással. 
- Szerinted hagynám? Nézd a jó oldalát! Ha nem lesz pénzed ruhára, majd én adok neked egy-két cuccot – léptem elé és átkaroltam a nyakát, majd egy lágy csókot nyomtam puha ajkaira. 
- Mehetünk reggelizni? Kezdek én is éhes lenni – mondta mosolyogva miután szétváltunk. 
- Persze – adtam még egy gyors puszit a szájára, majd ujjainkat összekulcsolva magam után húztam, le a földszintre. A konyhában már ekkor mindenki ott volt, Adam a padlófűtéstől meleg parkettán ülve tologatott egy kisautót, míg Dorota a tűzhelynél sürgött-forgott, apa pedig kávézgatva olvasott egy napilapot. 
- Jó reggelt! – köszöntem Harryvel együtt, tőlem szokatlanul, teljesen kivirultam, amit apa is észrevett, mert mikor meglátott, lerakta kezéből az újságot, és mosolyogva köszöntött minket. Mikor Harryre vándorolt a tekintete, egy kis meglepettség suhant át az arcán. Tudott róla, hogy Harry milyen módon szakított velem egy hete, bár ő nem neheztelt annyira rá, mint Sarah. Azt hiszem, apa valahogy megértette Harryt, hiszen pár éve már ő is elveszítette a szerelmét, és tudom, hogy milyen mély nyomott hagyott benne anya halála. 
- Jó reggelt! – köszönt ő is. Mosolyogva nézett összekulcsolt ujjainkra, én pedig boldog voltam, hogy végre teljesen sikerült elfogadnia, hogy Harry szeret engem. – Reggeli? Dorota isteni muffinokat készített. 
- Jöhet! Farkaséhes vagyok! – nyafogtam. – Na, mi van nagyfiú! – guggoltam le öcsikémhez és összeborzoltam szőke tincseit. – Sikerült kipihenni a tegnapi partit? – Adam édesen mosolyogva bólintott, majd adtam egy puszit puha arcocskájára, és helyet foglaltam Harry mellett az asztalnál. 
- Ashlyn, bevetted már a gyógyszereidet? – kérdezte Dorota, miközben egy nagy tálca sütit rakott elénk. 
- Ó, azt elfelejtettem! – jutott eszembe hirtelen. Készültem felállni, de ekkor már előttem is voltak azok az utálatos bogyók. Ha Dorota nem lenne, talán egyszer a fejemet is elhagynám. Gyorsan töltöttem magamnak egy pohár tejet az asztalon álló kancsóból, és leöblítettem a gyógyszereket. Harry tekintete egy pillanatra elkomorult, mintha eddig teljesen kiment volna a fejéből a betegségem, és csak most jött volna rá a szomorú valóságra. Igazából ma reggel nekem is sikerült egy kis ideig elfelejtenem a gondokat, amit csakis neki köszönhetek. 
- Szóval, Harry – szólalt meg apa -, most, hogy visszajöttél, kezdődhet hétfőn a munka, ugye? 
- Öhm, persze – bólintott a Göndörke. – Sajnálom, hogy ennyi ideig eltűntem – mondta, de mintha szavait nem csak apához, hanem hozzám is intézte volna. 
- Minden rendben. Amíg nem voltál egy kicsit tudtunk haladni, de csak a többi fiú szólóit vettük fel. Jövő héten viszont nagyon bele kéne húznunk, hogy készen legyen az album, mert már nincs sok idő a megjelenéséig – mondta apa. Én csak egy finom muffint majszolgatva figyeltem beszélgetésüket. 
- Bemehetek akár ma is – ajánlotta fel Harry. 
- Erre nincs semmi szükség – nyugtatta meg apa. – Már tényleg nincs sok munka hátra. 
- És én? Nekem van még valami dolgom? – kérdeztem érdeklődve. 
- Igen, jó, hogy mondod, akartam is beszélni veled erről – mutatott rám apa. – Lenne még egy-két dal, amihez kellene zongorista, de nem várom el tőled, hogy megcsináld, csak tudnom kell, hogy szerezzek-e valakit helyetted. 
- Nem. Szeretném befejezni – válaszoltam őszintén. 
- Nem hinném, hogy ez egy jó ötlet – szólalt meg Harry. – Neked pihenésre lenne szükséged – aggódott tovább. 
- Szerintem viszont nincs igazad – ellenkeztem, és készen álltam, hogy bármi áron is megvédjem az álláspontomat. – A felvételek már nem tartanak sokáig, a gyógyszerek pedig egyelőre még enyhítik a tüneteimet. Szeretem ezt a munkát és, ha már elkezdtem, akkor be is fogom fejezni. Különben is, mit csinálnék én egész álló nap itthon? 
- Pihennél, és a gyógyulásodra koncentrálnál – érvelt tovább. - Te állapotodban nem szabadna megerőltetned magam, hajnalig fent maradni, aztán korán kelni, na meg stresszelni. 
- Itthon viszont csak a betegségemmel lennék elfoglalva, és a végén teljesen belediliznék a semmittevésbe. Így legalább van valami, amit kicsit elvonja a figyelmemet a rossz dolgoktól – érveltem én is. 
- Akkor sem tartom jó ötletnek – csóválta meg a fejét rosszallóan. 
- Harry, szerintem, Ashlynnek igaza van – szólt közbe apa vitánkba. – Így legalább egy kicsit el tudna vonatkoztatni a betegségétől. Különben sincs már olyan sok munkájuk a zenészeknek, a legtöbb tennivaló még nektek, énekeseknek maradt hátra – állt mellém apa, amiért nagyon hálás voltam neki. – Tényleg nem lenne megerőltető és, ha soknak érzi, bármikor el is mehetne, plusz legalább körülöttünk is lenne. Ha itthon maradna egyedül és történne vele valami, senki sem tudna segíteni neki, de, ha közelünkben van, rögtön tudunk cselekedni. – Harry egy pillanatig elgondolkozott majd sóhajtva rábólintott a dologra. 
- De megígéred, ha bármi bajod is van, fáradt vagy, rosszul érzed magam, nem erőlteted tovább! – kötötte ki. 
- Ígérem! Köszönöm! – ugrottam az ölébe és egy hosszú puszit nyomtam puha arcára, mire gondterhelt tekintete teljesen megenyhült, és szájára halvány mosoly húzódott. 
- Mit terveztek mára? – szakította meg apa boldog hálálkodásomat. – Itt maradhatnál, Harry, ebédre, ha nincs más programotok? 
- Köszönöm, Paul, de még nem igazán beszéltünk róla – válaszolta Harry vállat vonva. – Mihez lenne kedved? – fordult felém. 
- Maradjunk itthon. Semmi kedvem nem lenne most kimenni. Egész nap csak lustálkodni akarok az ágyban! – jelentettem ki. 
- Rendben, akkor itt maradunk – bólintott rá a Göndörke mosolyogva. 

- Megnézünk egy filmet? – kérdeztem Harryt, mikor reggeli után visszamentünk a szobámba. 
- Oké, de előtte elmennék fürdeni – mondta. 
- Persze – bólintottam rá. – A fürdőben az alsó szekrényben találsz tiszta a törölközőt – tájékoztattam. 
- Addig te keress valami filmet, de lehetőleg valami értelmeset, amiben több az izgalom, mint, hogy a fiú a randi után vajon megcsókolja-e a lányt vagy sem – kötötte ki. Nevetnem kellett, ahogy visszaemlékeztem legutóbbi filmnézésünkre, mikor szintén én választottam ki, hogy mit nézzünk. Nekem nagyon tetszett, olyan romantikus volt, szinte az egészet végigbőgtem volna, ha a mellettem ülő Göndörke nem vonta volna el a figyelmemet. Őt nem nagyon kötötte a film, a felét olyan látványosan szenvedte végig, hogy nevetnem kellett az emléken is, a végén pedig ölembe hajtott fejjel aludt. – Sietek – nyomott egy puszit a homlokomra, majd kiment a szobából. 
Leültem a földre és kinyitottam a tévé alatti szekrényt, majd próbáltam választani valami nézhetőt a sok-sok CD közül. Egy romantikus vígjáték és egy akciófilm között vacilláltam, de végül is a második mellett döntöttem, hogy egy kicsit Harrynek is kedvezzek. Beraktam a filmet, majd az ágyamra ültem, hátamat a fejtámlának döntve és Harryre várva kapcsolgattam a csatornák között. 
- Na, mit választottál? – jött be Harry a szobába egy kis idő múlva. 
- Valami akciót – vontam meg a vállam. A tévé már nem kötött le, szememet sokkal jobban vonzotta Harry tökéletes látványa. Csípőjéről hanyagul lógó törölköző takarta csak, kidolgozott mellkasán pedig egy-két vízcsepp csordult le nedves fürtjeiből és olyan csábítóan festett, hogy szinte a látványától is elpirultam. Bement a gardróbomba, majd pár perc múlva már a titkos fiókomból felöltözve terült el mellettem az ágyon. Elindítottam a filmet, és fejemet mellkasára hajtottam, míg ő derekamat átkarolva szorosan húzott magához. 
Bármennyire is próbáltam koncentrálni, mégsem kötött le a film, valamiért nem érdekelt, ahogy a túlzottan is kigyúrt férfiak sportkocsikból lövöldözik egymást. Harry viszont láthatóan nagyon élvezte a dolgot, én pedig csak őt néztem és mosolyogva bólogattam, mikor megpróbálta velem megértetni egy-két jelenetnek a lényegét. Alig, hogy befejeztük a filmet, Dorota már szólt is, hogy elkészült az ebéd, én pedig korgó gyomorral fogyasztottam el mindent, amit elém rakott. Furcsa volt, de emellett fantasztikus érzés, hogy Harry is velünk volt, mellettem ült és olyanok voltunk, mint egy nagy család. Evés után segítettem elmosogatni Dorotának, majd elindultam megkeresni a fiúkat. A nappaliban találtam rájuk a tévé előtt playstationözve. Adam Harry ölében ült, kezében egy konzollal és nagy szemekkel próbálta irányítani a képernyőn futkározó focistákat, míg Harry nagyban mutogatott és magyarázott neki. Az ajtónak támaszkodva, mosolyogva figyeltem, ahogy a Göndörke ujjongva felkiáltott és egy puszit nyomot Adam szőke fürtjei közé, mikor a kicsinek sikerült gólt rúgnia. Nem akartam megzavarni a játékot, és ma attól is eltekintettem, hogy Adam délután általában aludni szokott pár órát. Csendben hagytam el a nappalit, és lábaim abba a szobába vittek, ahol már olyan régen nem jártam. Óvatosan löktem be az ajtót és körbenéztem a kis zeneszobában. Lassan a nagy versenyzongorához lépkedve leültem a zongoraszékre. Három hangszeren is játszok, de mindig is a zongora állt a legközelebb hozzám. Végighúztam ujjaimat a hangszer tetejét, ami feketén csillogott a tisztaságtól. Látszott az egész szobán, hogy Dorota ezt a helyiséget is takarítani szokta. Óvatosan felnyitottam a billentyűzet tetejét és sóhajtva lefújtam a port a koszos billentyűkről. Lassan játszani kezdtem egy régi, jól ismert dallamot, amit még anyától tanultam. Ujjaim fürgén táncoltak a fehér és fekete billentyűk között, lágy hangok töltötték be a szobát, és átadtam magam a zenének. Úgy hiányzott már ez az érzés, a nyugalom, ami akkor tölt el, mikor zongorázok. Könnyek folytak le az arcomon és remegő ujjakkal játszottam tovább. Csak akkor eszméltem fel, mikor valaki biztatóan átölelte a derekamat. Kicsit arrébb húzódtam a széken, és hagytam, hogy Harry mellém üljön. Lassan a dal a végéhez közeledett és lenyomtam az utolsó hangokat is. Csendben meredtem magam elé, míg a Göndörke egy hosszú puszit nyomott homlokomra. 
- Nagyon régen jártam már ebben a szobában – suttogtam. 
- Hogyhogy? Azt hittem, szeretsz zenélni – mondta halkan. 
- Szeretek is, de már nem úgy, mint régen – töröltem le könnyeimet. – Régebben ez volt az életem. Minden szabadidőmet itt töltöttem, hangszeren játszottam, vagy dalokat írtam. 
- És mi változott? – kérdezte és mellkasára húzott. 
- Anya szerette volna mindig, hogy zenéljek, miatta kezdtem el járni zenetagozatra, de nem bántam meg, mert ez volt az, amiben mindig jó voltam és élveztem is. Miután ő elment, már nem éreztem ugyanazt a békét, mikor ebben a szobában voltam. Továbbra is zenéltem, de már nem élveztem, csak megszokásból gyakoroltam, mert kellett a suliban. Mióta letettem érettséget, azóta nem jártam itt – válaszoltam. – De most újra azt szeretném, hogy a zene az életem része legyen. 
- Anyukád nagyon büszke lenne rád – suttogta fülembe, és ez az egyetlen mondat is megmelengette a szívemet. 
- Komolyan így gondolod? – néztem fel rá, mire halvány mosollyal a szája sarkában egy aprót bólintott. - Szerinted találkozni fogok vele, ha a betegségem… - kezdtem, de elcsuklott a hangom és nem bírtam befejezni a kérdést. 
- Nem fogsz meghalni – jelentette ki. – Meg fogsz gyógyulni és százévesen még együtt fogsz játszani a ükunokáiddal. 
- Én nem már igazán hiszek ebben – vallottam be. 
- Butaságokat beszélsz – mondta lágyan. 
- Utána olvastál már bárhol is a betegségemnek? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel és elhúzódtam öleléséből, majd összekulcsoltam ujjainkat. 
- Igen - bólintott. – Aztán összetörtem egy számítógépet, meg egy széket – vallotta be lesütött szemekkel, szégyenkezve. 
- Meg fellöktél egy szekrényt – folytattam nevetve. – Sajnálom anyukád szegény vázáit. 
- Te meg kitől tudsz erről? – csodálkozott. 
- Nem fogom beárulni az informátoromat – jelentettem ki határozottan. 
- Mindegy, nem is ez a fontos – vonta meg a vállát. – Lényeg az, hogy nem érdekel, hogy mit írnak az interneten. Még el sem kezdted a kezeléseket, lehet, hogy jól fogsz rájuk reagálni és fél év múlva már teljesen egészséges leszel. Ha pedig az nem használ, akkor kipróbálunk más terápiákat, annyi lehetőség van. Az egyik biztosan segíteni fog – gondolkozott pozitívan. 
- Nem tudom, Harry – ráztam meg a fejem. – Nem tudom, hogy karom-e a kezeléseket. 
- Tessék? – döbbent meg és elengedte a kezem. 
- Nem akarom hitegetni magam, hogy meggyógyulhatok, mert tudom, hogy ez szinte lehetetlen – válaszoltam megfontoltan. – Sokáig tartott, de most már belenyugodtam, hogy meghalok, nem fogom tovább áltatni magam azzal, hogy még lehetek egészséges. 
- Nem adhatod fel ilyen könnyen! Nem futamodhatsz meg! – állt fel hirtelen, zaklatott arccal. – Nem hagyhatsz el ilyen egyszerűen! Nem fogom hagyni! 
- Nem erről van szó, te is tudod – mondtam nyugodtan. – Én csak méltóságteljesen akarok elmenni. Nem akarom az utolsó heteimet a kemoterápiától legyengülve és kihullott hajjal a kórházban tölteni, mint egy élőhalott – érveltem. 
- De hát még semmi sem biztos! – mondta kétségbeesetten. – Különben is, én végig veled lennék. Segítenék neked, ahol csak tudok. Megpróbálnám neked megkönnyíteni a dolgot, amennyire csak lehet. A pénz nem számít – jelentette ki, amit egyszer már apa is elmondott. 
- Én már döntöttem – álltam ki elhatározásom mellett. 
- A legrosszabb utat választod. A legegyszerűbbet, de a leghelytelenebbet – figyelmeztetett mély szomorúsággal teli szemekkel. 
- Sajnálom – mondtam halkan, nem engedve neki. Harry lemondóan megrázta fejét, majd nekem hátat fordítva az ajtó felé igyekezett. – Harry, hova mész? – szóltam utána. 
- El kell intéznem egy-két dolgot – mondta érzelemmentes hangon, majd elhagyta a szobát. 
Megint ezt csinálta. Már harmadszorra hagyott faképnél ezen a héten. Olyan néha, mint egy kisgyerek. Ha nem tetszik neki valami, vagy meg van bántva, mindig egyszerűen hátat fordít, és elszalad. Ezúttal viszont biztos voltam benne, hogy vissza fog jönni, tudtam, hogy most csak egy kis időre van szüksége, hogy feldolgozza, hogy engem nemsokára biztosan el fog veszíteni. Talán küzdenem kéne, de úgy érzem, nincs elég erőm hozzá. Nem akarok meghalni, de félek a kezelésektől és a szenvedéstől, amit a terápiák ígérnek, főleg, hogy gyógyulásomnak az esélye szinte a nullával egyenlő, a kezelések pedig talán csak a szenvedésemet nyújtanák meg. Harrynek pedig meg kell értenie döntésemet. 

Egész délután idegesen vártam, hogy visszajöjjön, féltem, hogy valami hülyeséget csinál, mert elég zaklatott állapotban ment el, és még azt semmi mondta, hogy hova siet annyira, csak, hogy "dolga van". Sokáig virrasztottam aggódva, az én Göndörömet várva, de egy idő után erőt vett rajtam a fáradtság, és álmosan dőltem be ágyamba. Már nem voltam messze az Álomvilágtól, mikor nyílott az ajtóm és pár pillanat múlva éreztem, ahogy lesüpped mellettem az ágy. Harry szorosan átkarolta derekamat és mellkasára vont. 
- Harry, én sajn… - kezdtem, de nem hagyta, hogy végigmondjam, és egy lágy csókkal elhallgattatott. 
- Én sajnálom, hogy megint itt hagytalak – súgta a fülembe lágyan. – Leszokom róla, ígérem – mondta, mire muszáj volt elmosolyodnom. – Viszont holnap elviszlek valahova kiengesztelésül – ígérte. – Most pedig, jó éjt, Gyönyörű! – mondta halkan és még egy lágy puszit lehelt ajkaimra, engem pedig szinte rögtön elnyomott az álom, meleg, biztonságot nyújtó karjai között.

Szólj hozzá!

2014\01\05

2. évad 3. fejezet: Csak egyetlen tánc


Hosszú percekig egymás tekintetébe mélyedtünk, de én szakítottam meg először a szemkontaktust, mikor Adam mozgolódni kezdett az ölemben. Ő is felfedezte Harryt és kezecskéit felé nyújtva édes mosoly húzódott a szájára.
- Harry! – kiáltotta és mint egy halacska, ficánkolni kezdett a karomban. Leraktam a földre öcsikémet és már csak el akartam tűnni, mikor Adam megfogta a kezem. – Gyere! – húzott maga után.
- Most nem lehet – mondtam kedvesen, miközben leguggoltam elé, mire értetlen kifejezést ült ki az arcára. – De te menj csak nyugodtan! – biztattam. – Gyerünk, gyerünk! – löktem meg finoman hátulról, mire nevetve Harry felé kezdett szaladni. Felpattantam a földről és csak minél messzebb akartam kerülni Tőle. Még a - szerencsére üres - konyha ajtajából visszanéztem egy pillanatra. Ekkor Harry már nem engem figyelt, Adammel volt elfoglalva, éppen kisfiús mosolyával leguggolt öcsikém elé és karjaiba emelte, miközben valamit vidáman beszélt hozzá. Ha tudnám, hogy Niall nem az a hazudós fajta, akkor biztosan azt hinném, hogy nem mondott igazat. Harry tökéletesen festett fekete ingében, farmerjában és blézerében, haja is kifogástalanul állt és arcán sem látszott semmi nyoma, annak, hogy tényleg olyan szörnyű napokat élt volna át az elmúlt héten, ahogy a Szöszi mesélte. Talán igazából nem is érdekli a betegségem? Lehet, hogy nem is szeretett annyira, mint, ahogy azt állította? Kétségbeesetten támasztottan neki homlokomat a hideg hűtőnek és próbáltam lenyugtatni szapora lélegzetvételeimet és hevesen zakatoló szívverésemet, kevés sikerrel, mert ezernyi zavaró kérdés villant át az agyamon. Miért kellett tönkretennie mindent? Egy csendes kis partit terveztem a barátaimmal, és kedves ismerősökkel, erre megjelenik Ő és a feje tetejére állít mindent. Mit keres itt egyáltalán? Neki most Holmes Chapelben kéne lennie, részegen iszogatva egy koszos bárban, ahogy azt Niall is mesélte. Kétségbe voltam esve, fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Felmenni a szobámba még a vacsora elején illetlenség lett volna, de nem is maradhattam ott. Percekig tehetetlenül toporogtam egy helyben és azon gondolkoztam, hogy mi tévő legyek. Végül arra jutottam, hogy megvárom a vacsorát, de utána a lehető leghamarabb elbúcsúzok apáéktól és felmegyek a szobámba, a vacsoráig pedig megpróbálom elkerülni Őt valahogy. A csapból töltöttem magamnak egy nagy pohár vizet és nagy kortyokkal megittam, majd hatalmasat sóhajtva visszamentem a nappaliba az emberek közé. Rögtön Harryt kerestem, és pár pillanat múlva meg is pillantottam azokat a jól ismert göndör fürtöket. Amint megláttam, hogy ő is valakit – remélhetőleg nem engem - keresett nagy smaragdzöld szemeivel, rögtön elfordultam és csak reménykedni tudtam, hogy nem vesz észre. Persze hiába, mert alig pár pillanat múlva szemem sarkából láttam, ahogy felém indult. Felment a pulzusom, éreztem, ahogy az ereimben száguldozik a vér és kiutat kerestem. A távolság minden egyes lépésével egyre jobban csökkent köztünk és ez megijesztett, de emellett valahogy nyugodtsággal töltött el az, hogy a közelemben van. Mégis muszáj volt elmenekülnöm előle, nem szabad beszélnem vele, csak még jobban összetöri a szívem, ha utána megint elhagy. Már csupán pár lépés választott el minket, mikor végre megjött a felmentő sereg.
- Ashlyn! – jött oda hozzám apa. Ebben a pillanatban Harry megtorpan, én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam fel. – Minden rendben? – ráncolta össze szemöldökét zavarodott arcom láttán.
- Persze – válaszoltam mosoly erőltetve magamra.
- Csak szólni akartam, hogy pár perc múlva kezdődik a vacsora – tájékoztatott.
- Oké – válaszoltam szűkszavúan és egy nagyot bólintottam.
- Oh, hát ő is eljött? – biccentett a hátam mögé. Követtem a szemét, ami természetesen Harryn állapodott meg. Egy pillanatra megint találkozott a tekintetünk, de gyorsan elkaptam a fejem és újból apára irányítottam minden figyelmemet és sóhajtva egy nagyot bólintottam. – Szeretnéd, hogy elküldjem? – kérdezte komoly arccal.
- Nem, dehogy! Minden rendben van – tiltakoztam rögtön. – Kezelem a helyzetet – füllentettem.
- Bíztam benne, hogy így lesz – bólintott apa halvány mosollyal az arcán. – Hozd, Adamet, mindjárt eszünk! – mondta, majd el is tűnt a konyhában. Rögtön én is elindultam kisöcsémért, lépteimet szaporára vettem, hogy Harry biztosan ne tudjon utolérni. Éppen, mikor visszaszereztem Adamet egy ismerős hölgy kezéből, apa akkor szólt mindenkinek, hogy tálalják a vacsorát. Ha az idő alatt sikerül elkerülnöm Harryt, akkor minden rendben lesz, csak a vacsorán kéne már túl lenni, hogy végre nyugodtan fellélegezhessek. Leültettem Adamet apa helye melletti székbe, majd a konyhába mentem, hogy segíteni tudjak Dorotának, aki szívesen fogadott a konyhai őrületben mindenfajta segítséget. Az étkezőbe visszaérve már szinte mindenki helyet foglalt, Sarah vidáman intett nekem, hogy üljek mellé. Már el is indultam felé, mikor észrevettem, hogy vele szemben, csupán pár székkel arrébb ül Harry és éppen Louis-val beszélget. Megtorpantam és gyorsan megráztam a fejem, majd helyet foglaltam a Stewart házaspár mellett, akik örömmel fogadtak. Azt hiszem, életem legunalmasabb egy óráját tölthettem el velük, és még egy ismeretlen idősebb hölggyel. Az idő nagy részében politizáltak, vagy számomra idegen emberekről meséltek pletykákat, nekem pedig az egészet illedelmesen, mosolyogva kellett végighallgatnom. Dorota nagyon kitett magáért ma este is, csodálatos fogásokat tálalt fel nekünk. Habár nem igazán volt étvágyam és csak csipegettem a finom ételekből - csak túl akartam lenni ezen az egészen és az ágyamban végre eltenni magam holnapra -, mégis szinte majdnem mindent megkóstoltam. Sokkal előbb fejeztem be a vacsorát, mint a többiek, így hátradőlve figyeltem a vidáman beszélgető és jó étvággyal falatozó embereket. Hirtelen megakadt a szemem az én Göndörömön, aki szintén engem bámult. Tányérja érintetlenül állt az asztalon, csak egy vörösborral teli poharat tartott a kezében. A mai estén már harmadszorra szakítottam meg vele a szemkontaktust, ami most is felébresztett egy tucat pillangót a gyomromban. Nagyot sóhajtottam, de sóhajtásom hirtelen köhögésbe torkollott. A számhoz emeltem a narancslevemet és belekortyoltam, de az sem segített sokat. Nem akartam jelenetet rendezni, ezért egy gyors bocsánatkérés után a konyhába igyekeztem. Szerencsére a helyiség üres volt. A mosogatónak támaszkodva görcsösen köhögtem, hogy már mellkasom is belefájdult. Reméltem, hogy legalább a mai estére elfelejthetem egy kicsit a betegségem, de ez sem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Már tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm ebbe az ostoba partiba, hisz minden csak rosszul sült el eddig. Már lassan fulladozni kezdtem a köhögéstől és ekkor jelent meg az ajtóban a személy, akit most a legkevésbé sem akartam oda. Harry az ajtóban állt, tekintete aggódást és sajnálkozást mutatott. Nem mozdult a helyéről, csak nagy kerek szemekkel nézett, de tehetetlen volt ebben a helyzetben. El akartam küldeni, nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson, de képtelen voltam a beszédre. Pár pillanat múlva Sarah is megjelent a konyhában, de ő már nem tétlenkedett. Többször is velem volt, mikor ilyen rohamom jött elő, így ő már könnyebben tudta kezelni a helyzetet a konyhaajtóban szoborként álló Harrynél. Sarah egy szúrós pillantást lövellt Harry felé, majd hozzám sietett és leültetett a konyhaasztal melletti egyik székre, majd egy pohár vizet hozott. Apró kortyokban ittam meg a hűs folyadékot, és mire a pohár végére értem, már sokkal jobban voltam, köhögésen is sokat csillapodott.
- Jobban vagy? – kérdezte Sarah egyik kezét a vállamra helyezve.
- Igen, köszönöm – mondtam rekedtes, elhaló hangom. – Csak még pár percet kérek… - nyögtem. Rosszullétem ekkorra már szinte el is múlt, de mégis megviselt ez a roham, mert hirtelen fáradtság tört rám. Kezemmel megtámasztottam kissé verejtékes homlokomat és lehunyt szemmel próbáltam lenyugtatni szapora lélegzetvételeimet.
- Mos már elmehetsz! – mondta egyszer csak dühös hangszínnel Sarah. Felkaptam a fejem, de nem hozzám beszélt, elnézett mellettem és figyelmét a még mindig az ajtóban ácsorgó Göndörre irányította. Én már teljesen el is felejtkeztem Harry jelenlétéről. – Nem is tudom, minek jöttél ide – folytatta Sarah és szemében csak úgy szikrázott a düh, ahogy Harryre nézett. – Ne tégy úgy, mintha annyira érdekelne téged, mert elhagytad őt, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rád! – vágta a fejéhez a kemény szavakat. – Hagyd őt békén, menj innen! – Sarah sosem volt jóban Harryvel, de ennyire azt hiszem, még sosem gyűlölte, mint most, amiért így elhagyott engem. Tudtam, hogy barátnőmnek igaza van, de utáltam, hogy így beszélt Harryvel. Vártam volna, hogy a Göndörke megvédje magát, de semmit szólt, csak rám pillantott, szeméből mély szomorúság áradt, majd elfordult és szó nélkül kiment a konyhából. Sóhajtva néztem utána és szomorú tekintete a tudatomba égett. Lassan felálltam és a mosogatónál egy kis vízzel lemostam arcomról a verejtéket.
- Tudtam, hogy a szobámban kellett volna maradom ma este. Azt hiszem, nekem ennyi elég volt ebből a partiból – jelentettem ki. – Összeszedem Adamet, aztán mi megyünk.
- Jaj, Ash, ne csináld már! Nem hagyhatod, hogy elrontsa a hangulatod! Gyerünk, érezzük jól magunkat! – győzködött.
- Nem, Sarah, nekem ez túl sok. Nem vagyok képes a közelében lenni – suttogtam.
- Nem is kell – jött oda hozzám és megnyugtatóan a vállamra helyezte a kezét. – Ha Bodri a közeledbe megy, esküszöm, hogy leütöm egy péklapáttal! – ígérte, mire muszáj volt felnevetnem. – Nevetsz, ez jó jel! – mutatott rám barátnőm.
- Rendben, megadom magam! – mondtam még mindig mosolyogva. – De csak húsz perc!
- Húsz perc! Értettem kapitány! – vágta magát haptákba. – Louis alig várja már, hogy megtáncoltathasson! – kacsintott rám.
- Ne is mondj ilyeneket, mert még meggondolom magam! – figyelmeztettem nevetve. Sarah belém karolt, majd vidáman húzott ki a konyhából. A vacsora végét lekéstük, viszont a nappaliban már nagyon jó hangulat uralkodott. A táncolásra hagyott helyett egymást ölelő párok töltötték meg, a többiek pedig vidáman beszélgettek egy-egy alkohollal teli pohárral a kezükben. Én a gyógyszerek miatt nem ihattam, de igazából nem is nagyon hiányzott az alkohol. Sarah-val Louék felé igyekeztünk, persze a nevető társaságban Harry is ott volt. Az előbbi szomorúságnak már nyoma sem látszott az arcán, ő is a többiekkel beszélgetett, és vidáman jól érezte magát. Viszont, mikor mi is csatlakoztunk a kis csoporthoz, Harry feltűnően csendes lett. Nem szóltunk egymáshoz, még a másik tekintetét is kerültük. Kellemetlenül éreztem magam ilyen közel hozzá, alig vártam, hogy végre leteljen az a húsz perc, amit Sarah-nak ígértem. Egy kis idő után Eleanorék kitalálták, hogy ők is táncolni akarnak, és nagy nehezen rávették a fiúkat, hogy kérjék fel őket. Meglepett, mikor Josh, a banda dobosa elém állt, és kezét felém nyújtva táncolni hívott, de rögtön mosolyogva igent mondtam neki. Semmi kedvem sem lett volna a táncoló barátnőimre irigykedni a nappali sarkából, főleg, hogy Harryvel csak ketten maradtunk volna hátra a társaságból. A Göndör szúrós szemmel nézett Josh-ra, de pár pillanat múlva el is tűnt a szemem elől. Mindig is kedveltem Josh-t, - pont, mint az összes zenész a bandából - és ettől a kedves gesztustól még jobban megszerettem. Egy idő után pedig megindultak a párcserék, szóval annak ellenére, hogy nem volt kísérőm, mégsem hagytak a fiúk egyedül, és lányok is szívesen kölcsön adták nekem őket egy-egy tánc erejéig, amiért nagyon hálás voltam nekik. Jobb barátokat nem is kívánhatna az ember. Végül is táncoltam Josh-sal, Louis-val, - ha az ő ugrálását táncnak lehet nevezni, - Liammel, Niall-lel, Zaynnel, aztán felkért Mr. Stewart, meg egy-két zenész is a bandából. Így végül abból a húsz percből több mint egy óra lett, de nem bántam, hisz nagyon jól éreztem magam. Felemelő érzés volt végre nem a betegségemen és Harryn agyalni, aki nem is láttam, mióta Josh táncolni hívott, de megpróbáltam kiverni őt a fejemből, amelyben táncpartnereim is nagy segítségemre voltak, így hangulatom a nap végére rohamosan pozitív irányba haladt. Végül fáradtan kezdtem lesétálni a tánctérről, de ekkor még egy felkérésem akadt.
- Ugye nem gondolod, hogy pont az öregedet hagyod ki? – kérdezte apa tettettet felháborodással, de mosollyal a szája sarkában. Még gyorsan, egy jó nővérhez méltóan szememmel megkerestem Adamet, akit körbevettek mindenféle korosztályú lányok és idősebb hölgyek. Azt hiszem, kisöcsém volt a mai estén a legtöbb érdeklődést magára vonzó kis pasi, amit nem is csodálok, hisz szörnyen édesen nézett ki fehér ingében és fekete, kantáros nadrágjában, amihez még egy cuki kis csokornyakkendő is társult. Miután megbizonyosodtam, hogy kisöcsém egyelőre biztonságban van az ölelő női karok között, belekaroltam apába, aki visszakísért a táncolók közé. – Mi történ vacsora közben? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Csak a szokásos – vontam meg a vállam. – De ott volt Sarah és segített. Most már minden rendben van.
- Ennek örülök – mosolygott rám és tánc közben megpörgetett. Eszembe jutott, mikor kislányként hercegnőnek öltözve a nappalinkban apa lábán állva tanultam meg táncolni. Az aranyos emlékre gondolva önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. – Ugye, hogy nem is olyan rossz ez a parti?
- Tényleg nem olyan rossz – vontam meg a vállam közömbösséget színlelve, mire táncpartnerem hitetlenül felnevetett. Az igazat megvallva már kezdtem sajnálni, hogy eddig annyiszor kihagytam ezt a kis összejövetelt, de nem akartam, hogy apa nagyon elszálljon magától, pedig tényleg elég jól összehozta ezt az egészet. Lassan lement ez a szám is, én pedig már kezdtem volna lemenni a tánctérről, hogy megkeressem Adamet és lefektethessem, hiszen ilyenkor neki már régen aludnia kellett volna, mikor hátam mögül megszólalt az a jól ismert, mély, rekedtes hang. Ez volt az első, hogy hozzám szólt annyi idő után, hangja pedig bársonyosan simogatta érzékeimet.
- Szabad? – Csupán ennyit kérdezett, de mindössze ezzel az egyetlen szavával is elérte, hogy lábaim megremegjenek, és lélegzetem is elakadjon. Lassan megfordultam és nem csodálkoztam, mikor Harryvel találtam szembe magam. Ekkor vettem csak észre szemei alatt éktelenkedő sötét karikákat.
- É-én… Le kell f-fektetnem Adamet – dadogtam remegő hangon, kifogást keresve.
- Csak egyetlen tánc – győzködött. Felém nyújtotta kezét és ajkai arra kisfiús mosolyra húzódtak, amiért mindig is úgy odavoltam. Apa kérdőn nézett rám, hátha be kell vetnie valamilyen biztonsági őrös taktikát a lánya exének lekoptatására, de nem akartam jelenetet, ezért csak egy aprót bólintottam felé, jelezve, hogy minden rendben van.
- Rendben, de csak egy tánc – néztem rá komolyan, mire mosolya csak szélesedett. Kezemet az övébe helyeztem. Ahogy bőrünk összeért, elektromosság futott végig a testemen és szívem heves vágtába kezdett. Ujjainkat összekulcsolva tört utat a tánctéren a zenére mozgó párok között, majd felém fordult, egyik kezét a derekamra helyezte, másikkal pedig az enyémet tartotta, én pedig a vállára helyeztem még szabad kezemet. Lassan lépkedni kezdtünk a zenére, testünk összhangban mozgott és ekkor kezdtem el először örülni annak, hogy apa még kiskoromban megtanított táncolni. Harryvel alig értünk egymáshoz, mégis minden érintése perzselte a bőröm és jóleső nyugalmat árasztott. Smaragdzöld szemeivel végig az arcomat fürkészte, én pedig próbáltam minél ügyesebben elkerülni tekintetét.
- Régebben sosem értettem, hogy miért nem mehetünk fel az emeletre – szólalt meg egy kis idő után. – Most már tudom, mit rejtegetett Paul ott fennt.
- Nem rejtegetett – ellenkeztem, de még mindig elnéztem mellette. – Akkoriban utáltalak titeket. – Ezután hosszú szünet következett, bármelyik pillanatban vége lehetett volna a zenének.
- Gyönyörű vagy ma este – bókolt halkan. Ekkor viszont nem bírtam tovább és csillogó szemeibe néztem, melyek tele voltak gyengédséggel.
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem és könnyek szöktek a szemembe.
- Miért kerülsz engem? – kérdezett vissza.
- Ebből elég volt, Harry! – Kicsúszva a tánctartásból csak minél messzebb akartam kerülni tőle, de hirtelen megéreztem ujjai határozott fogását csuklóm körül és visszahúzott magához.
- Még nincs vége a táncnak – magyarázta előbbi tettét határozott, ellentmondást nem tűrő arccal. Nem értettem mi a terve mindezzel, mintha szándékosan csak kínozni akart volna.
- Miért csinálod ezt? Mit akarsz ezzel elérni? - Kövér könnycseppek buggyantak ki szememből, de már nem is próbáltam megállítani őket. - Miért akarsz még több fájdalmat okozni? Csak hagyj békén, kérlek! Könyörgöm! – sírtam. Tekintete ellágyult és elengedte a kezem, de csak azért, hogy azt is derekamra csúsztathassa. Szorosan húzott magához, miközben én két karomat nyaka köré fontam. Testünk már teljesen összeért, fejemet mellkasára hajtottam és hirtelen nyugalom áradt szét bennem, mintha hazaérkeztem volna. Még mindig fogalmam sem volt, hogy mi a célja ezzel, biztosan csak azt akarta, hogy még jobban fájjon, de már nem érdekelt. Ki akartam élvezni minden pillanatot, amit még karjaiban tölthetek. Erősen szorított magához, én pedig magamba szívva bódító illatát és heves szívverését hallgatva temettem arcomat mellkasába, ezzel könnyeimmel eláztatva valószínűleg méregdrága ingét. Gyengéden és nyugtatóan simogatta hátamat és időnként egy-egy hosszú csókot nyomott a hajamba. A zenének már régen vége volt és új kezdődött, de mi csak ölelkezve táncoltunk tovább a tömeg közepén.
- Mennem kell, Adamnek az ágyban lenne már a helye – mondtam és elengedtem Harryt, majd könnyeimet törölgetve indultam ki a táncoló emberek tömegéből.
- Ne, Ash! Várj! – kiáltott utánam kétségbeesetten, de már nem néztem hátra és minden sietős lépésemmel csak növeltem a köztünk lévő távolságot.
Sietve néztem körbe a tömegben Adam tejfölszőke fejét keresve, amit gyorsan meg is találtam. Szegény öcsikém már szinte elaludt Mrs. Stewart ölelésében. Átvettem őt a hölgy karjaiból és felsiettem vele az emeltre. Lefürdettem őt, majd már ágyba is dugtam és szinte azonnal mély álomba is merült. Úgy döntöttem, hogy nekem is elég lesz mára a partiból, és azt sem szerettem volna megkockáztatni, hogy újra összefussak Harryvel, de illetlenség lett volna elbúcsúzás nélkül otthagyni a partit, szóval még egyszer lementem a nappaliba, hogy jó éjt kívánjak apának és a srácoknak. Harry megint felszívódott, amit igazából nem is bántam, kínos lett volna tőle is elköszönni. Miután illedelmesen az összes ismerőssel váltottam még pár szót, fáradtan indultam ki az előszobába, ahonnan egyenesen megcéloztam az emeletet és már csak azt vártam, hogy egy forró fürdőt vehessek ezután a hosszú és roppant fárasztó este után. Mégis megtorpantam, mikor megpillantottam a lépcső alján lehajtott fejjel ülő Göndörömet. Mikor meghallotta, hogy jövök, felkapta a fejét és felpattant a lépcsőfokról. Nem tudom, mit keresett ott, de muszáj volt minél gyorsabban a szobámba érnem, a lehető legtávolabb tőle.
- Jó éjt, Harry… - mondtam halkan és elindultam a lépcsőn, de ekkor csuklómnál fogva visszahúzott magához, ma már másodszorra. – Mit akarsz, Harry? – kérdeztem sóhajtva.
- Beszélni – adtam meg a rövid választ.
- Akkor beszélj – vontam meg a vállam.
- Én csak… Én csak szeretném, hogy tudd, nekem sosem állt szándékomban neked fájdalmat okozni, ez az utolsó dolog, amit valaha is akartam – mondta komoly tekintettel. – És nagyon sajn… - kezdte, de leállítottam.
- Ne, ne kérj bocsánatot! – szóltam rá. – Nem neheztelek rád, azt hiszem, soha nem is tudnék haragudni – vallottam be és apró mosolyra húzódott a szám. – Én megértelek Harry.
- Tessék? – nézett rám értetlenül, összeráncolt szemöldökkel.
- Megértelek – ismételtem meg. – Nem haragszom rád, csak csalódott vagyok. Azt hittem, hogy mi ennél erősebbek vagyunk. Azt hittem, hogy tényleg szeretsz annyira, ahogy mindig is bizonygattad.
- De én… - kezdte kétségbeesetten.
- Ne, hadd mondjam végig, kérlek! – szóltam rá lágyan, mire azonnal elhallgatott. - Az reméltem, hogy azok után, amin ketten átmentünk, legalább még annyira becsülsz, hogy a szemembe mondod, hogy így, betegen már nem vagy képes velem lenni, hogy nem tudod végigcsinálni – vallottam be.
- Nekem sem volt könnyű – mondta elgyötört hangon.
- Tudom… Tudom… - simítottam kezemet az arcára. – Nem kérhetem tőled, hogy velem maradj a… - nyeltem egy nagyot - …a végsőkig, az önzőség lenne. Ezért is bármennyire is szeretlek, el kell fogadom a döntésedet, mert így lesz mindkettőnknek a legjobb. Az elején, míg reménykedtem, hogy visszajössz, de mostanra már beláttam, hogy így lesz a helyes. Csak annyit kérek, hogy ne tedd ezt még nehezebbé. Ne keress többé, mert úgy érzem, hogy most már képes vagyok elengedni téged. Hagylak elmenni – hazudtam, mert tudtam, hogy így lesz a helyes. – Én is megteszek mindent, hogy megkönnyítsem ezt neked. Nem fogsz többet látni, ígérem. Holnap még átmegyek hozzád a bőröndömért, de aztán kilépek az életből. Örökre. - Azt reméltem, hogy szavaim után megkönnyebbül, de nagyon furcsán reagált.
- Ez az utolsó szavad? – kérdezte dühösen csillogó szemmel, mire egy aprót bólintottam. Nekem hátat fordítva elhagyta a házat, maga után hangosan becsapva a bejárati ajtót, hogy visszahangzott kis előszobában. Nem értettem reakcióját, de talán nem is akartam értelmet szerezni neki, ez az este már így is eléggé kimerített. Felcsoszogtam a szobámba és vettem egy gyors zuhanyt, majd felhúztam magamra szokásos pizsamámat, egy rövidnadrágot és Harry egyik bő pólóját. Már csak az ágyamra vágytam és arra, hogy végre álomba sírhassam magam. Ezzel a beszélgetéssel végleg lezártuk Harryvel a kapcsolatunkat és, habár nagyon fájt, mégis tudtam, hogy így lesz a legjobb, legalábbis Harry számára.
A szobámban már teljesen sötét volt, az ágyam szélén ülve még alvás előtt a hajamat fésültem át, hogy holnap reggel ne egy madárfészekhez hasonlítson. Ekkor kopogás nélkül kinyílott az ajtóm és hallottam, hogy valaki belépett a szobámba, de a sötétben nem láttam, ki lehetett az. Sietve az éjjeliszekrényemre helyeztem a fésűmet, majd felkapcsoltam a kis lámpámat, aminek a fényében már könnyen felismertem éjszakai látogatómat, de elakadt a lélegzetem, mikor az ajtóban megpillantottam Őt. Azt hittem, hogy a múltkori beszélgetésünk lesz az utolsó, de most megint ott állt előttem az én Göndöröm, akinek tekintetében már egy szemernyi dühöt sem tudtam felfedezni, arcán lefolyó könnycseppek pedig meg-megcsillantak lámpám fényében. Nem szólt semmit, csak határozatlan lépésekkel felém közelített.
- Harry… - kezdtem, de nem jött ki több hang a torkomon, mikor térdeire esett előttem és derekamat átölelve az ölembe hajtotta a fejét. Éreztem, hogy forró könnyei átitatják nadrágom vékony anyagát. Láttam már őt ezelőtt is könnyezni, de ez most más volt, vállai rázkódtak a sírástól, zokogásának hangja betöltötte az egész szobát és úgy szorított magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Összeszorult a szívem, hogy így kellett őt látnom, ilyen összetörten, és nekem is könnyek csorogtak le az arcomon, miközben ujjaimmal puha fürtjei közé túrtam.
- Sajnálom… Annyira sajnálom… - mondta megtört hangon, ölembe hajtott fejjel. – Kérlek, bocsáss meg nekem… Kérlek…
- Semmi baj, Harry... Minden rendben… - szipogtam. Lehajoltam hozzá és belepusziltam illatos hajába.
- É-én csak megijedtem attól, hogy elveszítelek… - nézett fel rám, de még mindig szorosan tartott magánál. Mélyen nézett sírástól piros, szomorúsággal teli és könnyektől csillogó szemeivel az enyémekbe. – Nélküled egy senki vagyok… Melletted akarok lenni, amíg csak lehet… Csak többé ne hagyj elmenni… Kérlek, soha ne engedj el… - könyörgött megtörten.
- Soha, ígérem… Soha… - suttogtam és a könnyek most már záporként hullottak az én szememből is.
- Ne sírj, kérlek! Ne sírj miattam! Egyetlen könnyedet sem érdemlem meg… - mondta halkan és kezét az arcomra simítva mutatóujjával letörölt szemem alatt egy-két könnycseppet, de hiába, mert helyettük szinte azonnal újak érkeztek. – Gyönyörű voltál ma este – mondta lágyan, mire lesütöttem a szemem, de mutatóujjával az állam alá nyúlva kényszerített, hogy szemébe nézzek. – Mint egy angyal. Az én gyönyörű, összetört angyalom… - suttogta. Halvány mosoly ült ki az arcára és többé nem sírt, ahogy az én szememből sem potyogtak már a könnyek.
- Annyira szeretlek, Harry… - susogtam. Nem válaszolt, de tettei beszéltek helyette, ahogy könnyeitől sós ajkait enyémekre nyomta és hevesen csókolt. Forróság járt át tetőtől talpig és még többet akartam. Ebben a csókban minden benne volt. A külön töltött napok fájdalma, kétségbeesése, dühe, kilátástalansága és csalódottsága, de ezzel együtt a szerelem, a remény, a gyengédség és biztonság érzése. Úgy éreztem, hogy végre teljes vagyok, hogy végre visszakaptam szívem azt a részét, amit Harry akkor szakított ki, mikor elhagyott.
- Szeretlek, Ash… Mindennél jobban… - súgta a csóktól kissé még zihálva. Újból az ölembe hajtotta a fejét és szorosan ölelte derekamat. Én is átkaroltam Harryt, minél közelebb akartam érezni őt magamhoz, arcomat puha fürtjei közé temettem, és beszívtam mámorító illatát. Akartam, hogy tudja, hogy mennyire szeretem, hogy sosem nehezteltem rá, amiért elment és, hogy ő is meg tudjon magának bocsájtani. Hosszú percekig tartottuk így egymást, békés, megnyugtató csend vett körbe minket. Boldogság áradt szét bennem és végre feléledt szívemben a remény. Tudtam, hogy szeret engem, hogy mellettem marad bármit is hoz majd a jövő. Nem is sejtettem, mennyi időm van még hátra, vagy, hogy mit hoz majd a holnap, de bátran szembe nézek majd mindennel, mert már tudom, hogy Ő mindig velem lesz és kitart mellettem a végsőkig. 
Szólj hozzá!

2014\01\01

2. évad 2. fejezet: Erősnek kell lennem!

Drága Olvasóim! 

Elég sok időm volt a héten, ezért egy meglepi résszel jelentkezem! Remélem, mindenki túlélte az éjjelt és mostanra sikerült kipihennetek magatokat! 

Mindenkinek nagyon boldog és sikerekben gazdag Új Évet kívánok! 

xx, Csakegylány





Már majdnem egy egész hét eltelt azóta a szörnyű nap óta, mikor Harryvel közöltem a betegségem hírét. Azóta nem keresett engem, csak apától hallottam, hogy kivett pár nap szabadságot, így a munkálatok az új albummal egyelőre leálltak. Igazából a szívem mélyén éreztem, hogy így fog reagálni, de mégis az utolsó pillanatig abban reménykedtem, hogy kitart majd mellettem és együtt megyünk keresztül ezen a nehéz időszakon, de magamra hagyott. Elhagyott, pont mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá és arra, hogy valaki mellettem álljon. Igazából akkor egyikünk sem mondta ki a szakítást, de minél több nap telt el nélküle, annál bizonytalanabb lettem kettőnkkel kapcsolatban. Most pedig majdnem egy hét után szinte már biztos vagyok abban, hogy azon a borongós napon véget ért minden, ami közöttünk volt és ez fáj a legjobban. Fáj, hogy többé nem foghatom a kezét, nem csókolhatom meg édes ajkait. Hiányzik minden gyengéd érintése, amitől lángra lobban a testem és csak, hogy egyszer gyönyörű smaragdzöld szemeibe mélyedve elfelejtsem minden problémámat. A betegségem sem tud egy pillanatra kimenni a fejemből, de valahogy Harry elvesztése még annál a tudatnál is jobban megrémített, mint, hogy halálos beteg vagyok. Az orvosnál azóta nem is jártam, annak ellenére, hogy megbeszéltük, hogy pár napon belül felkeresem. Már nem érdekelnek a kezelések. Az interneten kicsit utánanéztem a betegségemnek, hátha találok valami biztatót, de inkább ne tettem volna. Az eredmények elkeserítőek voltak. Még az alig kialakult gyomorrákok közül is csak egy nagyon kis százalékot tudnak az orvosok meggyógyítani, én pedig Dr. Jackson elmondása szerint elég előrehaladott állapotban vagyok. Semmi értelme nem lenne a kezeléseknek, hiszen csak áltatnám magam azzal, hogy meggyógyulhatok, mikor a szívem mélyén tudom, hogy már soha többé nem leszek egészséges. Bár az igazat megvallva betegségem nem sokat zavar, a tudaton kívül, hogy rákos vagyok, semmi különöset nem érzek. A felírt gyógyszerek a tüneteimet enyhítették, már a hasam sem fáj és hányinger sem jelentkezett mióta szedem őket, viszont az utóbbi időben vettem észre, hogy gyakran köhögök. Néha olyan, mintha görcs jönne rám és percekig fulladozom, először  nagyon megijedtem, de már nem érdekel. Mert különben is, mi értelme lenne meggyógyulnom, ha nincs kiért? Tudom, önző vagyok, mert itt van nekem a családom és Sarah. Próbálják tartani bennem a lelket, egész nap velem vannak, egy pillanatra sem hagynak egyedül, de mégis magányosabb vagyok, mint valaha. Erősnek mutatom magam mások előtt, de belül összetörtem. Este, mikor senki sem lát, összeomlok és nagy nehezen álomba sírom magam. De ez már régen nem a betegségem miatt van. Az igazság szerint súlyos depresszióba estem. Úgy érzem, Harry nélkül semmi vagyok. Nem tudok aludni, sem enni, az utóbbi napokba egy csomót fogytam. Úgy érzem, Harry nélkül minden értelmetlen. Szívem mélyén igazából tudom, hogy így lesz a legjobb a számára. Nem várhatom el tőle, hogy végignézze, ahogy leépülök, majd a karjaiban haljak meg, de mégis fájt, hogy olyan könnyen itt hagyott. Annyiszor bizonygatta, hogy mennyire szeret, hogy mindent megtenne értem, de a nehéz pillanatban szó nélkül megfutamodott. Tudom, megfogadtam, hogy nem fogok többé sírni, erős leszek és boldog még az utolsó hónapjaimban, de valahogy nem megy. Ma is úgy keltem fel, mint, ahogy az elmúlt hétben minden reggel. Szemeim felduzzadtak a sírástól és szörnyű kinézetemen még nyúzott arcom és fekete karikáim is sokat rontottak. Beletúrtam alvástól kócos hajamba és ásítozva botorkáltam le a lépcsőn. A konyhában csak Dorotát találtam, nem csoda, hisz nagyon korán volt még.
- Jó reggelt! – köszöntem reggeli rekedtes hangon.
- Jó reggel! – üdvözölt Dorota. Mikor beléptem rám kapta tekintetét, sajnálat és szomorúság futott keresztül az arcán, amit gyorsan egy hatalmas mosollyá varázsolt át. – Reggeli?
- Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem.
- Enned kéne, Ashlyn – nézett rám aggódó tekintettel. Napok óta szinte csak csipegettem Dorota finom fogásaiból, pedig mindig próbált a kedvemben járni és a kedvenc ételeimet készítette el, de valahogy nem volt étvágyam mostanában.
- Nem igazán vagyok éhes – vontam meg a vállam, mire Dorota egy lemondó sóhajt adott ki magából. - A többiek? – kérdeztem, miközben kivettem a szokásos reggeli gyógyszeradagomat a konyhaszekrényből.
- Adam még alszik, Mr. Higgins pedig már régen elment, hogy elintézzen pár dolgot a parti előtt – mondta és visszafordult a gáztűzhelyhez, ahol - azt hiszem -, éppen rántottát sütött.
- Ó, tényleg! Már teljesen kiment a fejemből az Októberi Parti! – csaptam a homlokomra. A hátam közepére sem kívántam azt a partit, de apának már megígértem, hogy elmegyek, viszont belém férkőzött a gondolat, hogy talán Ő is ott lesz, hiszen oszlopos tagja a bandának. Minden vágyam volt, hogy láthassam Őt, hogy egyetlen gyengéd pillantásával eloszlasson bennem minden fájdalmat és reményt gyújtson bennem. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy mi már nem vagyunk egy pár és, ha barátként, vagy talán csak egy idegenként kezelne, akkor csak még jobban összetörnék. Nagyon jól tudtam, hogy el kell kerülnöm őt mindkettőnk érdekében. Apa biztosan minden ellenkezés nélkül megengedné a betegségem miatt, hogy kihagyjam és úgy, mint régen, a szobámban ücsörögjek a parti alatt. Ez lesz a legjobb megoldás mindenki számára. Nehéz lesz majd távol tartanom magam az emberektől, miközben tudom, hogy csak egy vékony falréteg választ el Harrytől, de meg kell tennem. Amint apa hazajön, beszélek is vele. – Azt hiszem, mégis jöhet egy kis reggeli! – gondoltam meg magam, mert láttam Dorota elkeseredett arcát. Legalább neki legyen egy jó napja…
Egy kis idő után Adam is felébredt és csatlakozott hozzám, majd a közös reggeli után letelepedtünk az én szobámban és beraktam kisöcsém kedvenc filmjét, a 101 kiskutyát, amit már vagy százegyszer megnéztünk, de Adam még mindig nem tudta megunni. Én viszont annál inkább, már szinte kívülről tudom az összes szöveget, azért most is egy sokkal jobb elfoglaltsággal ütöttem el az időt. Míg kisöcsém a szaladgáló dalmatákat nézte a tévében, addig én őt tanulmányoztam. Nem tudtam betelni édes arcocskájával, ahogy nevet, vagy mikor boldogan tapsol aprócska kezeivel. Az elmúlt napokat szinte végig vele töltöttem, ő volt az egyetlen, aki fel tudott vidítani. Szerencsére ő még a körülötte történő dolgokból szinte semmit nem fog fel, de azt biztosan érzi, hogy valami nincs rendben. Azt hiszem, ő az, akit a legjobban félek itt hagyni. Fogalmam sincs, mi lesz vele, ha én már nem leszek.
Együttlétünket a csengő szakította félbe. Először nem is foglalkoztam vele, gondoltam, hogy majd Dorota úgy is megy ajtót nyitni. Csak a második csengetéskor jutott eszembe, hogy házvezetőnőnk biztosan elment még hozzávalókat vásárolni az esti vacsorához. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn és sietve tártam szélesre az ajtót, mikor a látogatónk már harmadszorra ült rá a csengőre. Mégis, mikor megláttam a küszöbünkön álló alakot, nagyon meglepődtem, de ezzel együtt széles mosolyra húzódott a szám.
- Niall! – ugrottam rögtön a Szöszi nyakába.
- Szia, Nagylány! – ölelt vissza és kicsit felemelve beljebb vitt a házba, mert kirázott a hideg a fagyos októberi levegőtől.
- Már vagy ezer éve nem láttalak! – örültem neki. – Mit csinálsz errefelé? Sarah-t keresed? Ő nincs most itt.
- Nem, nem Brownhoz jöttem, hanem hozzád! – mutatott rám mosolyogva. Már máskor is észrevettem, hogy gyakran a vezetéknevükön szólítják egymást, amin mosolyognom kellett minden egyes alkalommal.
- Akkor gyere beljebb! – invitáltam be őt a nappaliba. – Kérsz valamit? – kérdeztem fölöslegesen mindig éhes ír barátomat. Hoztam neki egy tányér mindenféle sütit, amit Dorota a ma esti partira készített, de olyan sokat sütött, hogy ennek az egy tányérnyi édességnek a hiánya fel sem fog tűnni senkinek.
- Hogy érzed magad? – kérdezte Niall lágy pillantással, mikor leültem mellé.
- Jól vagyok – vontam meg a vállam. Nem lehettem valami meggyőző, mert a Szöszi még mindig aggódó tekintettel nézett rám. – Tényleg – győzködtem. Fizikailag legalábbis – tettem hozzá magamban.
- És lelkileg? – kérdezte, mintha belém látott volna.
- Tudsz mindenről?
- Hát Brown elég sok mindenről beszámolt – bólintott. – Szóval? – nézett rám kérdőn, felém hajolva.
- Félek, Niall… Nagyon félek… - vallottam be és ekkor eltörött a mécses. Niall magához húzott és nyugtatóan simogatta a hátam. Annyira jól esett, hogy végre valakit nem csak a betegségem testi tünetei érdekelnek, hanem egy kicsit a lelkemmel is foglalkozik. Eddig mindenkit én vigasztaltam, apát, Dorotát, Sarah-t és még Harryt is. Jó volt végre, hogy valakinek a vállán kisírhattam magam, hogy végre nem kellett megjátszanom magam. – Én nem akarok meghalni – zokogtam a mellkasába.
- Ssh, semmi baj – mondta halkan és megnyugtatóan. – Én melletted vagyok, ahogy még sokan mások is.
- Tudom és hálás is vagyok, csak… csak olyan nehéz ezt felfogni. Még csak 18 vagyok. Előttem áll az egész élet. Én próbálok erős lenni, de-de valahogy nem megy – szipogtam.
- Senki sem várja el tőled, hogy mindig erős legyél – mondta Niall.
- De én az akarok lenni! – jelentettem ki határozottan és finoman elhúzódtam el tőle, majd letöröltem könnyeimet. – Nem akarom, hogy mások ilyen összetörve lássanak! Nem akarom elszomorítani a körülöttem lévő embereket, akik annyi szeretetet és támogatást adnak nekem, amit sosem fogok tudni meghálálni! Nem szabad elhagynom magam, miattuk sem és magam miatt sem. Csak elvesztegetem vele a maradék időmet! Erősnek kell lennem! – mondtam elszántam.
- Erősebb vagy, mint gondolnád – suttogta Niall, miközben mosoly húzódott a szájára. – Nálad bátrabb és erősebb embert nem ismerek – jelentette ki és újból magához húzott. Szorosan öleltem vissza, de már nem sírtam, mindkettőnk arcán hatalmas mosoly virított.
- És Ő hogy vagy? – kérdeztem megkomolyodva és hátradőltem a kanapén.
- Ki? Harry? – kérdezett vissza a Szöszi teli szájjal, mire egy aprót bólintottam. – Nem igazán tudom – vonta meg a vállát és újabb sütit tömött magába. Kerülte a tekintetemet, szóval biztos voltam, hogy elhallgat előlem valamit.
- Kérlek, Niall, tudnom kell, hogy hogy viseli – kértem.
- Rendben – sóhajtott fel. – Már majdnem egy hete nem jött stúdiózni. Én nem beszéltem vele, de Louis mondta, hogy hazament Holmes Chapelbe. Felhívtam Harryt, de a telefonja általában ki volt kapcsolva, vagy ha kicsörgött, sem válaszolt a hívogatásaimra. Addig próbálkoztam, míg Anne végre felvette; ez volt tegnap. Elég sokat beszélgettünk. Nagyon aggódik Harryért – csóválta meg a fejét, majd folytatta. – Azt mesélte, hogy teljesen váratlanul toppant be hozzájuk az esőtől vizesen és elég zilált állapotban. Állítólag egy szót sem szólt, csak bezárkózott a szobájába. Két napig alig jött ki onnan, Anne vitt neki minden nap enni, de szinte hozzá sem nyúlt és még mindig nem beszélt velük. Ez volt a depressziós fázisa, aztán áttért a dühöngőbe – mesélte nagyot sóhajtva. Szavai elkeserítettek, fájt a szívem Harryért és nehezen bírtam visszatartani könnyeimet. – Tökre tett egy széket, meg egy számítógépet és fellökte a szekrényét, szóval összetört pár vázát, meg ilyesmi. Anne azt mondta, hogy ez volt a legrosszabb rész, de szerencsére a legrövidebb is. Azt hitték, hogy teljesen megőrült és már nem mertek bemenni hozzá. Egy egész éjszakán keresztül csinálta ezt, aztán hirtelen lenyugodott és már csak a zokogását hallották, majd reggelre minden elcsendesült. Azt hitték, hogy végre minden rendben, de aztán elkezdett inni. – Ha ezt más körülmények között hallom, akkor talán még nevetek is, hisz ez azt jelenti, hogy Harry elvesztette a fogadást, miszerint egy hétig nem vesz magához alkoholt. De most más volt a helyzet és féltem, hogy ezek után még mit fogok Nialltől hallani. Még belegondolni is rossz volt, hogy Harry családja mit élhetett át. - Minden nap hulla részegen jött haza, vagy volt, mikor már haza sem tudott menni. Az egyik ilyen éjszakán sikerült beszélniük vele és kiszedték belőle, hogy mi a baja. Anne és Gemma teljesen kiakadtak, mikor meghallották, hogy beteg vagy. Ezek után próbáltak segíteni neki, próbáltak beszélni vele, mikor józan volt, de semmi haszna. Teljesen ki van akadva és összetört – fejezete be Niall. Minden szavával, mintha egy tőrt forgattak volna szívemben. Sejtettem, hogy rosszul fogja viselni, de még rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire.
- Ez szörnyű! – pattantam fel. – Oda kell mennem! – jelentettem ki határozottan és már az utat kezdtem tervezgetni Holmes Chapelbe.
- Szerintem ez nem jó ötlet – rázta meg a fejét Niall.
- Igazad van – bólintottam elkeseredetten. – Nem erőltethetem rá magam. Ő azt választotta, hogy elhagy, és nem kényszeríthetem, hogy tökre tegye az életet azzal, hogy egy halálos beteget ápoljon.
- Én nem pont erre gondoltam – ellenkezett a Szöszi. – Harry egy idióta, amiért csak így itt hagyott téged, de ma este lesz a parti, amin neked is ott helyed! – mutatott rám.
- Én nem megyek el a partira – jelentettem ki.
- De hát miért nem? Még sosem voltál, épp ideje lenne egyszer elmenned! Nem olyan rossz, ne aggódj! – győzködött.
- Azt lehiszem, de nem akarok összefutni Harryvel – vallottam be.
- Szerintem kizárt, hogy eljönne – vonta meg a vállát. – Tegnap, mikor beszéltem Anne-nel, éppen leitta magát egy bárban. Ma biztosan másnapos, szerintem még mindig Holmes Chapelben van, szinte kizártnak tartom, hogy itt lesz – mondta.
- Nem is tudom… - kezdtem, de ebben a pillanatban egy mosolygós arc lépett be a nappaliba.
- Sziasztok! – köszönt Sarah vidáman. Nem volt meglepődve, hogy Niallt nálunk találta, biztosan már tudott a Szöszi látogatásáról.
- Szia! – mosolyogtam vissza rá, de mosolyom hamis volt, mert még teljesen Niall beszédének a hatása alatt voltam. Nagyon aggódtam Harryért, talán legalább Anne-t fel kéne hívnom kicsit később.
- Brown! – köszöntötte Niall is a barátnőjét. Megölelték egymást és a Szöszi egy édes csókot nyomott legjobb barátnőm ajkaira. Kicsit kellemetlenül éreztem magam és féltékenység öntötte le a szívemet. Annyi édesek és boldogok voltak együtt. Mi miért nem lehetünk ilyenek Harryvel? Én is csókolni akarom őt, együtt nevetni vele, fogni a kezét és mellette ébredni. Mit tettünk, hogy mindez pont velünk történik? – Mi jót fogtok csinálni? Valami csajos program? – kacsintott felém a Szöszi.
- Készülődünk az esti partira – válaszolta Sarah.
- Aha – bólintott Niall. – De előbb vedd rá Ash-t, hogy el is jöjjön!
- Hát persze, hogy el fog jönni! – nézett rám barátnőm ellentmondást nem tűrő arccal. Ekkor már tudtam, hogy én is részt fogok venni ezen a partin. – Na, nekünk készülődnünk kell, szóval Horan ideje lelépned! – biccentett Sarah az ajtó felé.
- Rendben! – adta meg magát Niall. – Akkor a partin találkozunk! – nyomott még egy búcsúcsókot barátnője arcára. – És veled is! – mutatott rám, majd már ment is.
- Na, akkor kezdhetjük a készülődést? – nézett rám Sarah felvillanyozva.
- Persze – bólintottam és nagyot sóhajtva megadtam magam legjobb barátnőm akaratának.

- Na, akkor most te jössz! – mutatott rám lelkesen Sarah. Végre egy óra után sikerült kiválasztanunk - vagyis én csak csendesen bólogattam – Sarah-nak az esti partira a megfelelő ruhát, most pedig én következtem. – Ez a fehér gyönyörű, de ha ezt a pirosat vennéd fel, biztosan minden szem rád tapadna egész este – vett ki két ruhát a gardróbomból.
- Nem akarom, hogy mindenki engem bámuljon – vontam meg a vállam fintorogva és unottan elterültem az ágyamon.
- Kérek egy kis lelkesedést! – húzott fel állásba Sarah. – Legalább tegyél úgy, mintha egy picit érdekelne! – nézett rám szigorúan.
- Rendben! – emeltem meg a karom megadva magam. Odacsoszogtam hatalmas szekrényeimhez és pár perc keresgélés után meg is találtam a megfelelő darabot. – Ez kell nekem! – vettem elő egy halványrózsaszín, pánt nélküli ruhát. Nem volt túl rövid, de jóval térd fölé ért, pont olyan volt, mint amilyet akartam egy ilyen partira. Nem volt kirívó, szexis, csak egy egyszerű, de mégis csinos ruha, pont egy ilyen összejövetelre. Különben sem volt olyan, akinek a szemét magamra akartam vonzani.
- Tökéletes! – ugrált örömében Sarah. – Jó, akkor megcsinálod hajam? Aztán én is a tiédet!
- Oké – egyeztem bele. – Mit szeretnél? – ültettem le fésülködőasztalom elé.
- Nagy loknikat! – nézett rám nagy csillogó szemekkel, akárcsak egy kislány, mint mikor hercegnőnek öltözik be.
- Ahogy szeretnéd! – mondtam nevetve aranyosságán, és előkerestem egy hajsütőt.
Sarah csodálatosan nézett ki hatalmas loknijaival és füstös sminkjével együtt. Aztán, mikor még csinos, fekete, elég rövid, testhez tapadó ruháját felvette, ami tökéletesen kiemelte hosszú lábait, rögtön tudtam, hogy Niall teljesen odalesz majd érte. Aztán én következtem, egy teljesen natúr sminket kaptam és a hajam is nagyon egyszerűen lett megcsinálva. Sarah kivasalta kissé hullámos tincseimet és egyik oldalról hátratűzött közülük párat. Aztán gyorsan magamra vettem a már rég kiválasztott ruhámat. A tükörben pillantva, megállapítottam, hogy barátnőm igen jó munkát végzett. Sikerült eltüntetnie fekete a karikákat szemeim alól és egy kis életet szerzett az arcomnak. Csinos voltam, de nem szexi, inkább olyan aranyosan csinos, de pont ez volt a célom. Már majdnem 7 óra volt, mikor végeztünk, a földszintről már felszűrődött a halk zene és a beszélgető emberek nevetése.
- Mehetünk? – kérdeztem Sarah-t, aki még a tükörnél végezte el sminkjén az utolsó simításokat.
- Természetesen! – csavarta be egy határozott mozdulattal a szempillaspirál kupakját, majd belém karolt és együtt leindultunk a lépcsőn. A nappaliba érve gyorsan körbenéztem attól félve, hogy esetleg Harry mégis eljött és találkoznom kell vele, de sehol sem láttam azokat a jól ismert göndör fürtöket. Kizártnak tartottam, hogy ezek után még megjelenne, mert a vendégek 6-ra voltak hívva, ami már régen elmúlt. Egy nagyot sóhajtva léptem be a nagy helyiségbe és követtem Sarah-t, aki egyenesen a leghangosabb társaság felé igyekezett.
- Sziasztok! – köszöntem mosolyogva, miközben Sarah egy szolid csókkal köszöntötte Niallt.
- Ash! Nagyon csinos vagy! – dicsért meg Louis vidáman és egy pillanatra elengedte Eleanor derekát, míg engem megölelt.
- Jó látni téged is, Csajszi!  – adott egy-egy puszit Perrie az arcomra, de Zayn kezét még mindig szorosan fogta.
- Rég láttunk már! – ölelt meg Liam is, Danivel az oldalán. – Hogy vagy? – kérdezte halvány mosollyal az arcán.
- Velem minden rendben – adtam meg vállat vonva a közhelyes választ. Sajnálkozó pillantások szegeződtek rám, ami csak azt jelenthette, hogy már ők is tudnak a betegségemről. Mindig is szerettem velük lenni, de most valahogy kezdtem kínosan érezni magam közöttük. Mindenkinek meg volt a maga párja, akinek a kezét fogta vagy derekát ölelte és így végignézve rajtuk úgy éreztem, nem tartozom teljesen közéjük. Harry hiányának a fájdalma újra feléledt bennem és úgy összeszorította a mellkasomat, hogy alig kaptam levegőt. – Megkeresem Adamet! Később még találkozunk! – szóltam nekik erőltetett mosollyal, majd gyorsan el is hagytam a társaságot. Elindultam megkeresni kisöcsémet az emberek tömegében, miközben mosolyogva köszöngettem oda a számomra ismerősöknek. Hosszú percek után végre sikerült megtalálnom a társaság legfiatalabb tagját Mrs. Stewart kezében. Mellette a férje, Mr. Stewart állt és vidám hangulatban beszélgetett apával. Azt hiszem, a férfi valami üzlettársa apának, a házaspár régi barátai a családnak.
- Ó, Ashlyn! – kiáltott fel Mrs. Stewart boldogan, mikor meglátta, hogy feléjük közeledek.
- Jó estét! – vettem fel magamra egy elbűvölő mosolyt. – Milyen csinos, Mrs. Stewart, ma este! – dicsértem meg a hölgyet illedelmesen, miközben egy-egy puszival köszöntöttük egymást.
- Áh, köszönöm, Drágám! – legyintett. – Te viszont tündérien festesz! Paul, a lányod gyönyörű! – fordult apához. - Pont, mint édesanyja ilyen idős korában! – jegyezte meg, mire őszinte mosoly ült ki az arcomra és apa is büszkén nézett rám. – Erről a nagyfiúról pedig még nem is beszéltünk! – célzott Adamre.
- Tényleg nagyon csinos vagy! – bókolt apa halkan, miközben a Stewart házaspár kisöcsémmel volt elfoglalva.
- Köszi – mosolyodtam el. 
- Örülök, hogy eljöttél – viszonozta mosolyomat őszintén.
- Ashie! – nyújtózkodott felém hirtelen Adam.
- Na, gyere, Törpe! – vettem át kisöcsémet Mrs. Stewart karjaiból. – Szabad egy táncra, Fiatal Úr? – kérdeztem nevetve. A nappalit mára teljesen átrendezték, hogy a bútorokat a falhoz tolva egy kis táncteret hozzanak létre. Persze, még senki sem táncolt, talán majd csak vacsora után, de mindenki mosolyogva nézett minket, ahogy én kisöcsémmel a karomban, vidáman, a zenére pörgök és valami tánc félét próbálok csinálni, Adam pedig édesen nevet az ölemben, nagyon élvezte a dolgot. Pár perc után kipirultan álltam meg kisöcsém nagy bánatára.
- Újra! Ashie, újra! – kiabált szemrehányó pillantásokkal jutalmazva engem.
- Héj, de nekem is kell szusszannom egy picit! – válaszoltam tettetett felháborodással. – Nézzük meg a sütiket, amiket Dorota egész nap készített, aztán folytathatjuk, rendben? – próbáltam egyezkedni. 
- Oké! Együnk csokis sütit! – csillant fel Adam gyönyörű tengerkék szeme.
- Jó, de ne… - kezdtem aranyosságán nevetve, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert ekkor felpillantottam kisöcsém édes arcáról és összetalálkozott a tekintetem azzal a gyönyörű smaragdzöld szempárral, melyet annyira el akartam kerülni. Lefagyott a mosoly az arcomról, mert ő is engem nézett az ajtóban állva. Egész testemben megremegtem és majdnem kiejtettem szegény kisöcsémet az ölemből. Szívem szapora vágtába kezdett és elakadt a lélegzetem. Tehetetlenül álltam a szoba közepén és mozdulni sem bírtam szédítő tekintete fogságában. 
Szólj hozzá!

2013\12\28

2. évad 1. fejezet: Miért pont nekem kell összetörni a szívét?


- Nem! – pattantam fel a székről. – Nem! Ez nem lehet! Ez egyszerűen képtelenség! – fel-alá járkáltam, habár lábaim remegtek. – Ez csak valami vicc, igaz? Mondja, hogy csak valami hülye tréfáról van szó! – emeltem fel a hangom az orvosra és nem tudtam elhinni, amit alig pár másodperce mondott. 
- Kérem, Miss Higgins, próbáljon meg megnyugodni és foglaljon helyet – mondta Dr. Jackson nyugodt hangszínnel. 
- Nyugodjak meg? Mégis, hogy lennék képes megnyugodni? – kezdtem el kiabálni az orvossal, aki igazából nem tehetett semmiről. 
- Tudom, hogy ez a hír nagy csapásként érte önt, de próbáljon meg lehiggadni, hogy meg tudjuk beszélni a részleteket – maradt még mindig teljesen nyugodt. Nagy levegőket véve megpróbáltam összeszedni magam és leültem a doktorral szemben. – Köszönöm – bólintott. 
- Ez biztosan igaz? – kérdeztem remegő hangon. 
- Sajnálom, de az eredmény teljesen biztos. Önnek rosszindulatú daganatot találtunk a gyomrában – mondta ki a szavakat újra, bennem pedig minden betűnél, mintha kést forgattak volna. 
- De én nem is éreztem semmit egészen idáig. A-alig pár napja kezdtek jönni a rosszullétek – értetlenkedtem és még mindig nem akartam elhinni. 
- Ezen nem csodálkozom. A gyomorrák egyik jellemzője, hogy már csak a IV. stádiumban jelentkeznek a tünetek, mikor már áttétek alakultak ki és a beteg menthetetlen – magyarázta. 
- Ilyen vagyok én is? M-menthetetlen? – kérdeztem dadogva és remegtem a választól való félelemtől. 
- Ezt így nem merném kijelenteni. Én nem akarok hazudni magának vagy hitegetni önt, mert az állapot igen súlyos és előrehaladott, de még nincs a végső stádiumban, viszont már áttét keletkezett a tüdejében. Az a daganat nagyon kezdetleges, ezért nem vehette még észre a tüneteit. 
- Mennyi esélyem van? – kérdeztem, de hangom elfulladt a mondat végére. 
- Ezt nagyon nehéz lenne megmondani egyelőre. Attól függ, hogy a daganat hogy reagál a kezelésekre – válaszolta és szemében láttam a sajnálkozást. Nem bírtam tovább tartani magam és arcomat kezeim közé temetve zokogásban törtem ki. 
- Kérem, Miss Higgins, ne keseredjen el, mert még időben észrevettük a bajt, magának van még esélye. A legtöbb ilyen betegségben szenvedő ember még esélyt sem kap a meggyógyulásra – próbált nyugtatni Dr. Jackson. Próbáltam visszafojtani könnyeimet, de azok csak megállíthatatlanul folytak az arcomon. – Most menjen haza, tudom, hogy nehéz, de próbálja meg feldolgozni a betegségét, majd beszéljen a családjával és a barátaival – tanácsolta a doktor gyengéden. – Viszont még a héten mindenféleképpen jöjjön vissza, hogy meg tudjuk beszélni a kezelések részleteit. Jobb lenne minél előbb elkezdeni őket, mert minden nap számít – mondta. – Felírok pár gyógyszert a rosszulléteire, de ha bármi probléma lenne, csak hívjon, adok is egy névjegykártyát – nyújtott felém egy kis papírt, amit meg sem néztem csak bólintva a táskámba dobtam. 
- Köszönök mindent – mondta remegő hangon és távozásra készen felálltam. 
- Legyen erős, Miss Higgins! – szólt még a doki, miután átadta a recepteket és a leletemet. Egy aprót bólintottam és elhagytam a vizsgálót. Próbáltam nyugodtságot erőltetni az arcomra, de most valahogy nem ment. Azt hiszem, sosem voltam még ilyen kétségbeesett. A kórházból kilépve csak céltalanul szeltem az utcákat, nem is foglalkozva azzal, hogy merre megyek, csak kavargó gondolataimba merültem, miközben könnyeim patakként árasztották el arcomat. Alig pár órája még minden rendben volt, boldog voltam. A férfi mellett keltem, akit mindennél jobban szeretek, aztán végre együtt töltöttem egy kis időd a családommal, majd legjobb barátnőmmel éreztük jól magunkat. Minden olyan tökéletes volt ezidáig. Úgy mentem el a kórházba, hogy reménykedtem, hogy nem vagyok terhes és most alig másfél óra múlva összetörve, azzal a tudattal jövök ki a hatalmas fertőtlenítőszagú épületből, hogy halálos beteg vagyok. Dr. Jackson próbált megnyugtatni, de igazából tudtam, hogy ő sem ad sok esélyt nekem. Szinte még fel sem fogtam, hisz még csak 18 éves vagyok. Előttem áll még az egész élet és lehet, hogy pár hónap múlva már nem is… már nem is leszek. Annyi mindent akartam volna még átélni. Semmi hatalmas dologra nem kell gondolni, nem akartam örökké fiatal lenni, nem kell nekem a sok pénz sem, csak egyszerűen boldog akartam lenni. Össze akartam házasodni életem szerelmével, egy tucat gyereket akartam és csak boldogan, békében élni a férfival, aki életem végéig szeret, együtt megöregedni és majd egyszer az unkáink körében ülve, meghatódva nosztalgiázni. Nem nagy dolgok ezek, csupán egyszerű állomási az életnek, amik nekem talán már sosem adatnak meg. És pont most jött ez az egész, pont mikor végre boldog vagyok és mindent megkaptam, amire annyira vágytam. Megkaptam életem állását, apám feltétel nélküli szeretetét és még sosem volt ilyen összetartó a családom anya halála óta. Emellett pedig végre együtt vagyok a férfival, aki mindent megtenne értem és, aki minden hibámmal együtt szeret. Hogy fogom nekik elmondani, hogy halálos beteg vagyok? Ha én nem leszek, apa megint összetörik, mint anya halála után, de akkor Adammel mi lesz? Eddig szinte én neveltem fel öcsémet, de ki fog mellette állni, ha velem történik valami? Hogy fog felnőni? Milyen ember és férfi lesz belőle így? Aztán Sarah. Olyan nekem, mintha a nővérem lenne. És akkor ott van még Harry. Hogy fogom elmondani neki? Hogy tudnám összetörni annak a szívét, akit a világon a legjobban szeretek? Miért pont nekem kell megtenni? Vagy, hogy fog majd reagálni? Mi van, ha ez már túl sok lesz neki? Tudom, hogy szeret, de mi van akkor, ha félelme még szerelmünknél is nagyobb lesz? 
Mire feleszméltem már órák óta az utcákat róttam és lábaim sajogtak a sok sétától, kezemben pedig még mindig gyűrött leletemet szorongattam. Könnyeim már teljesen elfogytak és rászáradtak az arcomra. Belegondoltam, hogy milyen jó döntés is volt, hogy ma reggel nem használtam sminket. Már elkezdett beesteledni és tudtam, hogy nekem már régen otthon lenne a helyem, hiszen apunak is megígértem, hogy velük vacsorázok, nem mintha egy falat is lemenne most a torkomon. Lassan visszasétáltam a kórház elé a kocsimhoz, majd még gyorsan küldtem egy sms-t Sarah-nak, hogy sürgősen beszélnünk kell és a motort beindítva hazaindultam. 
Otthon, mikor beléptem a házba nagy nevetés szűrődött ki a konyhából. ajtón bekukkantva láttam, hogy már apa, Adam és Dorota már az asztal körül ülnek és nagyon jó hangulatban várnak engem. Önkéntelenül halvány mosolyra húzódott a szám. Rájöttem, hogy nem omolhatok össze. Jól esett volna az ágyamon összegömbölyödve álomba sírni magam, de tudtam, hogy tartanom kell magam, legalább a családom kedvéért. Ha én erős vagyok, talán ők sem lesznek annyira összetörve. Csak még azt nem tudom, hogy fogom elmondani nekik. Fogalmam sincs, hogy mi lesz pár hónap múlva, de abban biztos vagyok, hogy csak boldogan szeretném eltölteni azt a kis időt, ami nekem még hátra van, mielőtt… meghalok. Olyan nehéz ezt kimondani 18 évesen, főleg, ha az ember magáról beszél. Nagyot sóhajtva léptem be a konyhába, a tőlem telhető legnagyobb mosolyt varázsolva arcomra.
- Megjöttem! – kiáltottam el magam és beléptem a helyiségbe. Mindenki rám kapta a tekintetét és elmosolyodott. 
- Na, végre, Ashlyn! Ülj csak le! Már éhen halok! – mondta apa éhesen nézve az előtte álló nagy tál tésztára. Helyet foglaltam apával szemben, Adam mellett és próbáltam összeszedni a bátorságom. – Dorota, ez valami csodás lett! – dicsérte meg apa tele szájjal az íncsiklandozónak tűnő ételt, amiből nekem most egy falat sem ment volna le a torkomon. – Ash, mielőtt elfelejteném! – szólalt meg hirtelen újra és felém fordult. – Már nincs is egy hét az Októberi Partyig, tudod, amit minden évben megrendezek itthon. Eddig sosem vettél rajta részt, de most, mint a One Direction zongoristája örülnék, ha jelen lennél – mondta és halvány mosolyt villantott felém. Persze rögtön tudtam, hogy miről van szó. Apa minden évben tart egy amolyan köszönetnyilvánító partyt, amire mindig meghívja az összes a banda körül dolgozó embert, ezért nem is csodálkoztam, mikor most megint hallottam róla. Eddig ezt az időt mindig a szobámba bezárkózva töltöttem, hisz nagy One Direction gyűlölőként nem akartam bármilyen rendezvényen is részt venni, ami a bandához kapcsolódik. Viszont most teljesen más a helyzet, most már én is a zenekar része vagyok, egy ilyen partyt nem hagyhatok ki. Különben is, kisebb gondom is nagyobb annál, mint egy kis party.
- Rendben, ott leszek – bólintottam. 
- Igazán? – húzta fel apa a szemöldökét csodálkozva. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen meg tudlak majd győzni. Régebben hónapokig könyörögtem és még úgy sem jöttél el. 
- Az régen volt – vontam meg a vállam. 
- Mi az, Drágám, miért nem eszel? – nézett rám Dorota. – Direkt azért főztem tésztát, mert tudom, hogy szereted. 
- Még mindig szeretem csak… - Nem a legjobb időzítés, de most kellett elmondanom. – Voltam ma az orvosnál – kezdtem. 
- Az orvosnál? Baj van? – kérdezte apa kis aggódással és abbahagyta az evést. 
- Öhm… igen… - nyeltem egy nagyot. – Rákos vagyok – nyögtem ki. Apa kezéből kiesett a villa és meredt szemekkel nézett rám Dorotával együtt, de még Adam is megállt az evéssel és mindenki feszültem figyelt. 
- Ashlyn, hagyd abba! Ez egy nagyon rossz vicc! – állt fel apa hirtelen az asztaltól. 
- Én szeretném a legjobban, ha ez az egész egy nagy vicc lenne… - suttogtam magam elé meredve. 
- É-és mit… mit mondott az orvos? – nyögte ki apa remegő hangon. 
- Gyomorrákom van egy áttéttel a tüdőmben – mondtam el a tényeket. – Nagyon kevés az esélyem… - csuklott el a hangom az utolsó szónál. Hallottam, ahogy Dorota zokogásban tör ki mellettem és apa szemei is csillogtak, de nagyokat pislogva próbálta elrejteni könnyeit. Halkan felálltam, oda sétáltam hozzá és szorosan átöleltem. Karjait a derekam köré fonta és arcát a vállamba temette. Anya halála óta nem láttam ilyen összetörtnek, ezért majd megszakadt a szívem. 
- Nem lehet… Nem mehetsz el te is… - suttogta meggyötört hangon. 
- Szeretlek, Apa – mondtam halkan és próbáltam visszanyelni könnyeimet. Hosszú percekig öleltük egymást és mire feleszméltem, Dorota már el is tűnt a konyhából Adammel együtt, biztosan jó ötletnek látta, hogy egyedül hagyjon minket, amiért nagyon hálás voltam neki. 
- Nincs szükséged valamire? Nem vagy rosszul? Nem akarsz leülni? – engedett el apu, gyorsan elfordult, megdörzsölte az arcát és reméltem, hogy nem könnyeit akarta eltakarni előlem. 
- Nem, jól vagyok – legyintettem és igazából nem is hazudtam. Nem éreztem semmi kellemetlent és ez volt a legrosszabb az egészben. Úgy éreztem, hogy kicsattanok és mégis tudtam, hogy talán már alig van hátra időm. 
- Mit beszéltetek még az orvossal? – kérdezte apa a konyhapultnak támaszkodva. Szemében mély szomorúság és aggódás ült. 
- Igazából semmit – vontam meg a vállam. – Közölte a diagnózist és megbeszéltük, hogy még a héten felkeresem, hogy megbeszélhessük a kezeléseket. 
- Elég jó orvos? 
- Igen, a neve Dr. Jackson. Nagyon szimpatikus és a munkáját is jól végzi – válaszoltam határozottan. 
- Rendben, de azért utána nézek – bólintott. – Megkeresem neked a legjobb kórházat a legkitűnőbb orvosokkal együtt – ígérte. 
- Erre semmi szükség – ráztam meg a fejem. – Itt is mindent megtesznek majd értem és különben sem szeretnék messzire menni tőletek – vallottam be. 
- A pénz nem számít, ugye tudod? – nézett a szemembe határozottan. – Bármennyibe is kerülnek a kezelések, neked csak a legjobbat adhatják. 
- Rendben – bólintottam. Igazából nem akartam, hogy apa fölöslegesen költekezzen miattam, de tudtam, hogy bűntudata van. Bűntudata van, amiért annyi ideig elhanyagolt minket és fél attól, hogyha én már nem leszek, ezzel a bűntudattal kell együtt élnie. Én már régen nem haragszom rá, de mindent megteszek majd azért, hogy ő is meg tudjon magának bocsájtani. 
- Apa, megoldható, hogy kihagyjam a holnapi fellépést? Tudom, hogy elég későn szólok, de nem tudnék most kiállni jópofizni több száz ember elé – magyaráztam. 
- Persze, ezzel csak ne is foglalkozz! – vágta rá rögtön. – Majd én megoldom a dolgot, emiatt nem kell aggódnod! 
- Rendben, köszönöm – bólintottam. – Felmegyek a szobámba, ha Sarah jön, légyszi küldd fel hozzám! – kértem, majd a lépcső felé indultam. 
- Persze. Ha bármi baj van, csak szólj nekem! – mondta. 
- Oké. Jó éjt! – köszöntem el egy halvány mosoly kíséretében majd felindultam a szobámba. Mikor beléptem az ajtóm meglepetten vettem észre, hogy Sarah az ágyamon ül térdét a mellkasához húzva és könnyek patakzanak az arcán. Amint meghallotta, hogy megérkeztem, rögtön felugrott az ágyról és a nyakamba vetette magát. 
- Annyira sajnálom – zokogta. – Fogalmam sem volt, hogy ekkora lesz a baj! 
- Kitől tudtad meg? – kérdeztem és nyugtatóan a hátát kezdtem el simogatni. 
- Dorota – szipogta. – De ne legyél rá mérges, csak én szedtem ki belőle – kérte. 
- Nem, dehogy – ráztam meg a fejem. – Köszönöm, hogy rávettél, hogy elmenjek az orvoshoz. Ha később fedezik fel a betegségem, akkor talán már késő lett volna. 
- De én nem ezért küldtelek el. Abban reménykedtem, hogy nemsokára már a Bodrival közös gyereketekkel babázhatok – nevetett fel keserűen. – Erre meg… erre meg… - Nem tudta befejezni a mondatot és újra zokogásban tört ki. Furcsa volt ilyennek látni a mindig életvidám és pozitív Sarah-t. Nem akartam, hogy sírjon, hogy miattam legyen ilyen szomorú, de természetes volt, hogy így reagált, azt hiszem, én sem viselkednék másképp, ha ő lenne beteg, hisz olyanok vagyunk egymásnak, mint az igazi édestestvérek. – Hogy csinálod? Hogy bírsz ilyen erős maradni? – nézett fel rám könnyes szemekkel. 
- Csak nem akarok siránkozni – vontam meg a vállam és fáradtan elterültem az ágyamon. – Nem tudom, hogy mi lesz, hogy meggyógyulok-e egyáltalán, de a maradék időmet nem akarom önsajnálatra pazarolni. Ki szeretnék próbálni új dolgokat, amiket eddig nem mertem és még egy kicsit élvezni az életet – magyaráztam. 
- Igazad van! Elég volt a sírásból! – törölte le könnyeit Sarah. – Segíteni fogok neked! Bármiben, ígérem! 
Az este hátralévő részében már egy könnyet sem láttunk, néha elfogott minket a rosszkedv, de a másik kedvéért mindig próbáltunk felülkerekedni rajta. Tudtam, hogy lesz még időm eleget sírni, mikor már Sarah hazament, addig pedig megpróbáltam erős lenni. Felidéztük a régi szép emlékeinket és a padlásról lehoztunk egy nagy dobozt mindenféle régi kacatokkal, amik egykor olyan sokat jelentettek nekünk. Megtaláltam a régi kis műanyag koronámat, amit még ötévesen farsangkor viseltem, mikor királylánynak öltöztem. Előkerült a nagy hógömb gyűjteményem, ami majd biztosan jó lesz karácsonykor, remélem, még lesz lehetőségem, hogy én díszítsem fel velük a házat. 
Már majdnem éjfél volt, mikor Sarah habár kelletlenül, de hazament, habár nem szeretett volna egyedül hagyni és hosszú perceken keresztül kellett győzködnöm, hogy minden rendben lesz velem az éjszaka. Miután elment, gyorsan lefürödtem és kényelmes pizsamába, vagyis Harry egyik pólójába és egy rövidnadrágba öltöztem át. Fáradtan feküdtem be az ágyba és végre eljött az idő, mikor nem kellett megjátszanom magam senki kedvéért és nyugodtan álomba sírhattam volna magam, de valahogy nem jöttek a könnyeim. Órákon keresztül forgolódtam, de aludni sem bírtam. Valamikor hajnalban sikerült csak álomba merülnöm, de még 7 óra sem volt, mikor kipattantak a szemeim. Kimerülten keltem fel, mert lehetetlennel tűnt, hogy visszaaludjak. Nem néztem a tükörbe, de anélkül is tudtam, hogy szörnyen festhetek és a szemem alatti fekete karikák jelenlétében is biztos voltam, de legalább semmilyen rosszullét nem jelentkezett. 
- Reggelt! – köszöntem apának a konyhába lépve és rögtön megcsapott a kávé erős illata. 
- Jó reggelt! – küldött felém egy halvány mosolyt. Arca nyúzott volt, látszott rajta, hogy ő sem aludt sokat az éjszaka. – Hogy érzed magad? 
- Fáradt vagyok, de amúgy minden rendben – válaszoltam és öntöttem magamnak egy nagy pohár narancslevet. – A többiek? 
- Adam még alszik, Dorota pedig elment a boltba – válaszolta és beleivott a kávéjába. – Korán van, miért nem alszol még? 
- Nem tudok – vontam meg a vállam. 
- Megtaláltam az előszobában a receptjeidet és kiváltottam őket a gyógyszertárban – mutatott a konyhapulton álló gyógyszeres dobozokra. 
- Köszi, nem kellett volna – hálálkodtam, mire apa csak egy aprót biccentett a fejével. – Mikor mész a show-ra? – érdeklődtem. 
- Pár perc múlva indulok – tájékoztatott. – Harry már tudja…? – kérdezte kerülve a szemkontaktust és, habár nem fejezte be a mondatot, mégis rögtön tudtam, hogy a betegségemről beszél. 
- Nem – ráztam meg a fejem. – A show után fogom elmondani neki. 
- Rendben – sóhajtott fel. – Én indulok is! Sietek haza! – nyomott egy puszit az arcomra és magamra hagyott a konyhában, majd becsapódott a bejárati ajtó és teljesen egyedül maradtam, csak Adam aludt az emeleten. Egy pohár vízzel lenyeltem a pár szem gyógyszert, amit az orvos tegnap felírt és reménykedtem, hogy ezek legalább a tüneteimet enyhíteni tudják majd. 
Nem voltam éhes, de csakhogy legyen valami a gyomromban a gyógyszerekkel együtt, magam elé vettem egy tál müzlit és letelepedtem a kanapéra. Bekapcsoltam a tévét és unottan váltogattam a csatornák között. Vártam, hogy teljen az idő és elkezdődjön a reggeli műsor, amiben a fiúk is szerepelnek majd. Hirtelen megcsörrent a telefonom, sms-t jelezve. Rögtön tudtam, hogy üzenetem Harrytől érkezett, még mielőtt megnéztem volna. 

Merre vagy? Lassan kezdődik a műsor. Mi lesz velünk zongorista nélkül? :) xx, H

Rögtön visszaírtam neki: 

Nem leszek, de ne aggódj, apa gondoskodott nektek zongoristáról! A műsor után átjönnél? Beszélnünk kéne.

Nem kellett sokat várnom és jött a rövid válasz: 

Persze, sietek! Szeretlek! xx

Megmosolyogtam utolsó szavait, de már nem írtam vissza és pár perc múlva elkezdődött a műsor. Egy idő után Adam is csatlakozott hozzám, így az ölebe vettem és együtt kezdtük el nézni a show-t. A fiúk persze hatalmas sikert arattak és hozták jól megszokott, őrült formájukat. Harry végig mosolygott és tökéletesen énekelte el a többiekkel legújabb dalukat. Mégis arcát látva görcsbe rándult a gyomrom, mert tudtam, hogy nem is olyan sokára én leszek az, aki elrontja jó kedvét. 
A műsor végére Dorota is hazaért a bevásárlásból és átvette Adamet, majd megetette, míg én kezemet tördelve, idegesen járkáltam fel-alá a szobában Harry érkezésére várva. Hogy fogom neki elmondani? Miért pont nekem kell összetörni a szívét? Miért pont velünk történik mindez? 
Alig húsz perc múlva, sokkal gyorsabban, mint azt reméltem volna, már csengettek is. Gombóccal a torkomban, csigalassúsággal haladtam az ajtó felé és próbáltam minél jobban húzni a pillanatot. Az ajtó feltárva, - ahogy vártam is ,- Harryt pillantottam meg a küszöbünk előtt. Mikor meglátott, arcára az a kisfiús mosoly húzódott, amit mindig is annyira imádtam, és amitől nekem is halvány mosolyra húzódott a szám. Tökéletesen beállított hajában az eső apró vízcseppjei, mint tucatnyi pici gyémánt csillogtak, sötét kabátjában pedig úgy nézett ki, mintha csak egy férfiruha reklámból lépett volna ki. 
- Szia! – köszöntem neki boldogan, de még mindig kissé kábán a csodálattól. Ő nem szólt semmit, csak beljebb lépett és lecsapott ajkaimra. Lágyan, érzelmesen csókolt, de nekem ez kevés volt és hevesen faltam tovább ajkait. Úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó, szenvedélyesen és kétségbeesetten, ezt pedig ő is észrevette. 
- Mi a baj? – ráncolta össze a szemöldökét és aggódó szemekkel fürkészte az arcomat. 
- Menjünk fel a szobámba – biccentettem a lépcső felé. Harry bólintott egyet, ledobta cipőit és felakasztotta kabátját, majd összekulcsolta ujjainkat és elindult velem az emeletre. A szobámban leültem az ágyam szélére Harry pedig leguggolt elém és ugyanazzal az aggódó kifejezéssel fürkészte arcomat, mint alig pár perce. 
- Mi a baj? – kérdezte újra. 
- Harry… - kezdtem, de elcsuklott a hangom. Harry biztatóan megszorította a kezem, mire egy nagy levegőt vettem és megpróbáltam összeszedni magam. – Tegnap voltam az orvosnál – nyögtem ki. 
- Megint rosszul lettél? – kérdezte, mire egy aprót bólintottam. – Ezért nem jöttél el ma reggel a műsorba? – kérdezősködött tovább. Megint csak bólintottam. – És mit mondott? Kérlek, Ash, ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled! – sürgetett. 
- Rákos vagyok – nyögtem ki. Harry arca elkomorult és elakadt a lélegzete. 
- Mi-mit mondtál? – kérdezte remegő hangon. 
- Rákos vagyok – ismételtem meg. 
- É-és mikor fogsz rendbe jönni? – kérdezte zavartan. Szólásra nyitottam a számat, de nem jöttek ki hangok ajkaim közül. – D-de meg fogsz gyógyulni, igaz? – nézett hatalmas szemekkel, megerősítésre várva. 
- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Az orvos azt mondta, hogy nagyon előrehaladott az állapotom és… - mondtam, de elcsuklott a hangom. Harry hirtelen elengedte a kezem és felpattant.
- Hazudsz! Ez nem lehet igaz! Ez az egész hazugság! – kiabált rám, mire összerezzentem. 
- Az igazat mondom… - suttogtam és próbáltam visszanyelni kitörni készülő könnyeimet. – Itt a leletem – nyújtottam felé az orvostól kapott papír. Remegő kezekkel vette el tőlem a lapot és olvasni kezdte. Minden sor után arcáról fokozatosan tűnt el a hitetlenség és ennek helyét a düh és szomorúság vette. Mellkasa egyre gyorsabban emelkedett fel és le, kezeivel pedig egyre esősebben szorította a papaírt, míg az ketté nem szakadt. 
- Ez nem tudom el hinni – suttogta erőtlenül és remegő kezei közül a földre estek leleteim széttépett darabjai. – Ez nem lehet igaz! A fenébe is! – kiabálta és öklével a falba csapott. Halkan felsikkantottam, de nem tudtam, mi tévő legyek. Sejtelmem sem volt, hogy tudnám lecsillapítani őt, sosem láttam még Harryt ilyen kétségbeesettnek. Ő is próbálta lenyugtatni magát, tenyereivel a falnak támaszkodott, fejét lehajtva, szemeit lehunyva próbálta egyenletesebbé tenni lélegzetvételeit. – Nem… Nem lehet… Képtelenség… - motyogta. Megszakadt a szívem, hogy ilyen összetörtnek kell látnom őt, bármit megtettem volna, hogy ettől megkíméljem, de tudnia kellett az igazságot. Könnyeim lefolytak az arcomon, ahogy felálltam az ágyról és lassan felé lépkedtem. Kezemet az arcára simítottam, mire felnézett rám, de elfordította fejét érintésemtől. Elutasítása nagyon rosszul esett és ő is látta, mennyire megbántott ezzel a mozdulatával. 
- E-el kell mennem… - dadogta és hátrálni kezdett. 
- Harry… - szóltam utána halkan, de nem figyelt rám és hátat fordítva leszaladt a lépcsőn. Aggódtam érte, azért mikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását, az ablakhoz siettem és onnan figyeltem őt. Egy hatalmasat rúgott a lábával a kocsijába, majd idegesen a hajába túrt. Pár pillanatig tehetetlenül állt az esőben, majd hosszú léptekkel elindult a házunkkal szemben álló kis parkba. Utána akartam menni, de tudtam, hogy felesleges lenne. Nem akartam rákényszeríteni semmire, most egyedül kellett döntenie, hogy elfut, vagy mellettem lesz és végig csinálja velem. Fogalmam sem volt, hogy fog dönteni, de reménykedtem, hogy szerelmünk erősebb lesz félelménél, habár én is rettegtem. 
Ötpercenként pillantgattam ki az ablakon és vártam, hogy végre újra megszólaljon a csengő, de semmi. Egyszer viszont végre megpillantottam egy sötét alakot közeledni a házunk felé. Harry teljesen elázott, haját is szinte teljesen feketére festette az eső ezernyi apró cseppje. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy néztem őt. Az ajtónk előtt hirtelen megtorpant, kezét a csengőhöz emelte, de ujjaival nem volt képes megnyomni a kis gombot. Hosszú percekig állt így, majd keze ernyedten a teste mellé hullott. Kézfejével letörölte arcáról a hideg vízcseppeket és talán az esővel összekeveredett könnyeit is. Hátat fordított az ajtónknak és kocsijához ment. Éreztem, ahogy könnyeim lefolynak az arcomon. Harry kinyitotta nagy Range Rover-e ajtaját és még felpillantott a szobám ablakára. Az én könnyes tekintetem ekkor összetalálkozott az ő sírástól piros szemeivel. Pár pillanat múlva elkapta a fejét és lesütött szemekkel megrázta a fejét, majd bepattant a kocsijába. Belül összeomlottam és zokogásban törtem ki. Könnyeim között néztem, ahogy a nagy fekete kocsi eltűnik az utca sarkán. Lecsúsztam a fal mellett és mellkasomhoz húzva térdem, nem bírtam abbahagyni a sírást. Hangosan zokogtam és már nem is próbáltam visszafogni magam, mert szívem ezernyi apró darabkára tört. Minden apró reményem is szertefoszlott, hiszen tudtam, hogy ennyi volt. Tudtam, hogy már nem fog visszajönni. 
Szólj hozzá!

2013\12\24

Merry Christmas+Happy Birthday Louis+Thank you+Season II

Sziasztok Drága Olvasók!

Először is nagyon boldog, békés karácsonyt kívánok mindenkinek! Remélem, mindenki az egész családja körében, hangulatosan tudja megünnepelni ezt a pár napot, sok-sok szép (1D-s) ajándékot kap és sok szép dologgal lepi meg a hozzátartozóit.

Másodszor pedig emellett a szép ünnep mellett ne feledkezzünk el a mi Mókamesterünkről, Louis-ról, aki ma ünnepli már a 22. születésnapját! Szóval, sok boldog szülinapot, Lou!
Két napja érkezett meg az első évad záró fejezete - remélem már mindenki olvasta -, ezért szeretnék egy kis köszönetet mondani összefoglalni ezt a majdnem egy évet. 2013. január 8-án került fel az első rész erre a blogra. Akkor álmodni sem mertem arról, hogy ekkora sikereket fog elérni. Már említettem, hogy szombaton értük el a 200 ezer oldalmegjelenítést. Igazából először nem is értettem, hogy most csak káprázik a szemem vagy csak valami rendszerhiba történt, ezért frissítettem és tovább néztem, de a szám nem változott, sőt csak még emelkedett. Emellett pedig az oldal már 227 rendszeres olvasót és Bloglovin'-on 178 követőt számol, az eddig érkezett 647 csodálatos kommentet, amik közül van amelyik csak pár szavas, de van kisregény hosszúságú is, viszont én egytől-egyig mindnek nagyon örülök! :)) A facebook csoportban pedig már 112-en vagyunk és még szívesen várjuk a belépőket.
Ezek csak mind számadatok, amik mellett még meg sem említettem az a sok szeretetet és biztatást, amivel elhalmoztatok minden egyes rész után/napon! Tudom, sokszor mondtam már, de nélkületek ez a blog már sehol sem lenne és ezt sosem fogom tudni meghálálni nektek! Köszönök mindent!

Végül pedig pár szó a második évadról. Sokkal jobban fogadtátok a befejezést, mint én azt vártam, nagyon örülök, hogy nem csalódtatok bennem és, hogy továbbra is velem tartotok! :)) A második évad még sok-sok történést tartogat magában, lesz egy csomó sírás és dráma a szomorú történetet kedvelőknek, de emellett viszont a boldog, romantikus részekben sem lesz hiány, ígérem! :)) Hogy Ashlyn betegsége milyen végkimenetelű lesz azt nem árulhatom el, mert azzal lelőném a poént és nagyon a nyelvemen van, de inkább nem árulok el semmit! :))

Nálunk mindjárt kezdődik az ajándékozás és gyertyagyújtás utána pedig az ünnepi vacsora, szóval én most megyek is, de még egyszer nagyon boldog karácsonyt kívánok minden drága Olvasómnak! xx, Csakegylány

Szólj hozzá!

2013\12\22

54. fejezet: A diagnózis (évadzáró)


Lassan, rebegve nyitottam fel pilláimat és rögtön azokkal a csodálatos, csillogó, smaragdzöld szemekkel néztem farkasszemet, amik pillantásától minden alkalommal elolvadok. Halványan elmosolyodtam, de Harry csak aggódó tekintettel vizslatta arcomat, mire jókedvem azonnal el is tűnt. Kicsi közelebb húzódtam hozzá és egy lágy reggeli csókot leheltem puha ajkaira, hogy elűzzem rosszkedvét. Mikor elhúzódtam, elégedetten vettem észre egy apró mosolyt szája sarkában. 
- Hogy érzed magad? – kérdezte összeráncolva homlokát. 
- Jól vagyok, teljesen jól – válaszoltam őszintén. A tegnapi rosszullétem, teljesen elmúlt, egy kissé gyengének éreztem magam, de hasam már nem fájt és hányingeremnek is nyoma veszett. 
- Be kéne menned a kórházba – tanácsolta. – Elkísérlek, csak vizsgáltasd meg magad. Aggasztanak engem ezek a rosszullétek. 
- Szerintem erre semmi szükség – ellenkeztem. – Szerintem csak elkaptam valami vírust, de már átment rajtam és teljesen jól vagyok – bizonygattam. 
- Remélem, hogy igazad van – sóhajtott fel és homlokán a ráncok ég mindig nem simultak ki. 
- Eltúlzod a dolgot – mutattam rá.
- Csak nem szeretném, hogy bajod essen – vallotta be lágyan, szemeimbe nézve. 
- Nem kéne ennyit aggódnod! – simítottam végig kezemmel az arcán. – Már semmi bajom, rendben?
- Hiszek neked, de ígérd meg nekem, ha megint rosszul leszel, akkor elmész a kórházba. Nem is! Ha újból előfordul a tegnapi, akkor én magam tuszkollak be a kocsiba és viszlek egy kivizsgálásra! – szögezte le. 
- Rendben, ebben megegyezhetünk – bólintottam. Egy apró puszit nyomtam még az arcára, majd kipattantam az ágyból. Gardróbomba siettem és sietősen kiválasztottam pár ruhát, majd a fürdőbe mentem. Felöltöztem és kifésültem a hajam, viszont sminket most egyáltalán nem tettem fel, mivel csak haza megyek. Visszasiettem a hálóba, hogy még elköszönjek Harrytől. A Göndörke már ült az ágyon, de még mindig nagyon álmosan meredt maga elé.
- Hova mész? – húzta fel a szemöldökét.
- Apáékhoz – válaszoltam egyszerűen és leültem mellé. – Haza megyek, tegnap megbeszéltük, emlékszel? – kérdeztem és kezeimet az övébe csúsztattam.  
- Persze, emlékszem – bólintott és egy puszit lehelt kézfejemre. – Viszont jelen pillanatban nagyon rossz ötletnek tartom - vallotta be.
- Miért mondod ezt? – értetlenkedtem.
- Pihenned kéne – tanácsolta.
- Ne, Harry, ne kezdjük újra! – nyafogtam. – Minden rendben van. Én teljesen kipihent vagyok, de neked még az ágyban kéne maradnod – utaltam a sötét karikákra a szeme alatt. – Mennyit aludtál az éjjel? – kérdeztem és kezemet kihúztam övéből, de csak azért, hogy az arcára helyezhessem és megsimogathassam puha bőrét, mire belepuszilt a tenyerembe.
- Nem tudom – vonta meg a vállát. – Nem valami sokat. Olyan 3-4 órát.
- Akkor én megyek is! Te pedig aludj! – parancsoltam rá.
- Hiányozni fogsz – nyafogta.
- Csak pár utcával leszek távol tőled.
- Az nem elég? – nevetett fel szomorúan.
- Ne csináld, mert a végén itt maradok – mosolyodtam el. – Aludd ki magad, aztán pedig hívj fel és bármikor át is ugorhatsz hozzánk, ha van kedved – ajánlottam. – Legkésőbb holnap reggel találkozunk a show előtt – nyugtattam meg.
- Egész nap aggódni fogok érted – vallotta be. – Ne felejtsd el, amit ígértél, rendben? Ha rosszul vagy szólsz és elviszlek az orvoshoz.
- Nem lesz baj, de megegyeztünk - bólintottam, csakhogy végre megnyugodjon. - Ideje lenne mennem! - álltam fel. 
- Ha bármi gond van, csak szólj, be lesz kapcsolva a mobilom - biztosított. 
- Rendben - forgattam meg a szemem túlzott aggódásán. Lehajoltam hozzá és egy lágy csókot leheltem ajkaira.
- Vigyázz magadra... - suttogta a számban. 
- Hiányozni fogsz - vallottam be és újra lecsaptam ajkaira. 
- Szeretlek - suttogta.
- Én is szeretlek - válaszoltam és felegyenesedtem. - Majd találkozunk! - köszöntem el tőle nagy nehezen és kisétáltam a szobából. Nem akartam akár csak egy percre elválni tőle, de már nagyon hiányzott a családom is és tudtam, hogy én sem lóghatok örökké az ő nyakán, hiszen neki ott vannak a barátai és ez most  egy jó alkalom, hogy találkozhasson velük. 
A konyhába siettem és egy almát vettem ki a hűtőből reggeliként. Már indultam is volna a kocsimhoz, mikor hirtelen visszafordultam és gyorsan készítettem Harrynek pár szendvicset arra az esetre, ha alvás után megéhezne. Még ittam egy pohár tejet és írtam egy sms-t Sarah-nak, hogy találkozzunk nálunk, majd már ténylegesen elindultam. A lépcső mellett elsétálva éreztem, hogy valami vonz felfelé Harryhez, de arra gondoltam, hogy egy nap múlva ilyenkor megint együtt leszünk. Talán másoknak furcsa lehet ez a ragaszkodás, hogy pár percet alig bírunk ki egymás nélkül, de jobban belegondolva nem is olyan különös ez. Hiszen mióta a barátomnak mondhatom őt, azóta szinte egy percre sem szakadtunk el egymástól, kivéve persze Harry svájci kis kiruccanását, amit még be sem pótoltunk. 
Autóval pár perc alatt hazaértem és mosolyogva hajtottam fel az ismerős kocsifelhajtóra. 
- Sziasztok! Megjöttem! - kiabáltam el magam, mikor az előszobába értem és rendezetlenül ledobtam a cipőimet, amiért előre tudtam, hogy még ki fogok kapni Dorotától. 
- Ashlyn? - jött ki az előszobába házvezetőnőnk csodálkozó szemekkel. 
- Dorota! - kiáltottam fel és boldogan megöleltem. 
- Ó, Ashlyn! Már vagy ezer éve nem láttalak! Úgy örülök, hogy végre hazajöttél! - örvendezett. 
- Én is! Annyira hiányoztatok már nekem! - vallottam be mosolyogva. 
- Na, gyere csak! - hívott beljebb. - Nem vagy éhes? Reggeliztél már? Készítsek neked valamit? Esetleg egy szendvicset vagy rántottát? - rohamozott meg kérdéseivel. 
- Nyugi, Dorota! - nevettem el magam túlbuzgóságán. - Rendben vagyok, már reggeliztem - biztosítottam. Beljebb léptem a konyhába, ahol édes kisöcsém éppen egy tál müzlit fogyasztott el. 
- Ashie! - kiáltott fel boldog, mikor meglátott. 
- Szia, Nagyfiú! - emeltem ki etetőszékéből és egy szoros ölelésbe vontam. Percekig szorongattam a picit és számtalan puszit leheltem puha arcára, majd hagytam, hogy folytassa reggeliét. – Apa merre van? – kérdeztem kíváncsian miközben leültem egy székre és mosolyogva figyeltem kisöcsémet.
- Még alszik – válaszolta Dorota. – Tegnap későn jött meg egy megbeszélésről – tette hozzá. – Felébresszem neked? Biztosan örülne, ha megtudná, hogy hazajöttél.
- Már nem kell! – hallottam meg apa reggeli dörmögő hangját. Kócos hajjal, még pizsamában csoszogott be a konyhába. – Mi az, csak nem hazajött az elveszett bárány? – nézett rám szúrósan és egy bögrébe kávét öntött magának.
- Jaj, apa, ugye nem a múltkori miatt vagy még mérges? – néztem rá nagy boci szemekkel.
 - Miért is lennék mérges? Nem látom a lányomat hetekig, majd, mikor végre hazajön, szinte azonnal elrohan, pedig megígérte, hogy végre együtt töltünk egy kis időt. – Régen mennyire örültem, volna, ha apa velem akar lenni és most végre megkaptam, amire annyi ideje vágyakoztam: apa szeretetét.
- Minden nap láttál a stúdióban és különben is, vészhelyzet volt! – védekeztem rögtön.
- Vészhelyzet? Na, persze! Milyen vészhelyzet történhet egy 18 éves lány életében? – kérdezte sértődötten.
- Hosszú történet, de röviden annyi, hogy Harry Niall bulija után eltűnt. Napokig nem adott magáról életjelet, aztán tegnapelőtt felhívott, hogy részegen elrepült Svájcba – vázoltam fel a történetet címszavakban. Apa kikerekedett szemekkel bámult rám, csak azt reméltem, hogy a kezében lévő kávéját nem ejti el.
- És most mi van vele? Itthon van már? – kérdezte még mindig megdöbbenve.
- Persze, azért rohantam el múltkor, mert épp akkor érkezett haza – válaszoltam.
- Hát ezt nem hiszem el! Egyszer nem vagyok ott és egy másik országban kötnek ki! Mi lesz ezek után? Ezentúl az ágyuk mellé is állítsak biztonságiakat? De, hogy ezt nem fogja ilyen egyszerűen megúszni az biztos! Majd elbeszélgetek én a fejével! – akadt ki kissé és idegesen fel-le járkált a konyhában. – Különben is, én erről miért nem tudtam? – nézett rám megrovóan.
- Mert nem akartunk, hogy fölöslegesen aggódj – vontam meg a vállam. – Na, szent a béke? – mosolyogtam rá halványan. Bosszúsan megcsóválta a fejét, de szemében ekkor már láttam, hogy nyert ügyem van.
- Rendben van. Szent a béke – bólintott és helyet foglalt mellettem. Egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, mire elmosolyodott és maga elé vett egy szendvicset reggeliként. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, mire Dorota már pattant is és az előszobába sietett. – Hagyd, Dorota, majd én! – állítottam le. – Biztosan Sarah lesz az, megbeszéltem vele, hogy itt találkozunk – magyaráztam. Az ajtóhoz siettem és gyorsan kinyitottam azt. Ahogy vártam is, a küszöbön Sarah állt nagy mosollyal az arcán és rögtön a nyakamba vetette magát. Felnevettem és én is átöleltem őt.
- Na, végre csajszi! Már olyan rég nem találkoztunk! – visítozott.
- Igen, mikor is utoljára? Tegnap előtt? – kuncogtam fel.
- De akkor nem tudtunk beszélgetni, mert teljesen el voltál foglalva Bodri eltűnésével – vádolt meg.
- Na, gyere, akkor menjünk a szobámba és pótoljuk be! – hívtam a lépcső felé.
- Rendben, úgy is annyi mondanivalóm van!

Órákon keresztül, szinte megállás nélkül beszélgettünk és beavattuk egymást az elmúlt napokba. Én elmeséltem neki, hogy mennyire szerelmes vagyok Harrybe és természetesen a tegnapi csodálatos kirándulást a kis vízesésnél sem hagytam ki. Sarah pedig alig bírta befejezni az áradozást Niallről és kissé elpirulva bevallotta, hogy úgy érzi, szereti őt. Szinte minden idejüket együtt töltik és alig tudnak elszakadni egymástól. Valamint elmesélte azt a romantikus gyertyafényes vacsorát, amit Niall szervezett neki. Egyelőre Sarah nem akarja felvállalni kapcsolatukat, habár Niall nagyon az őszinteség mellett van, de megérti Sarah-t, ezért még egy darabig tagadják, hogy lenne is köztük valami, bár igazából már szinte mindenki tudja, hogy együtt vannak. Én is próbáltam rávenni legjobb barátnőmet, hogy ne tagadjanak tovább, nem azt mondtam, hogy írják ki twiterre, vagy adják le egy újságírónak, hogy járnak, csak legalább ne tagadjanak tovább. Egyelőre Sarah hajthatatlan, de még rajta vagyok a dolgon.
Fél tizenegy körül Dorota kopogtatása szakította félbe csacsogásunkat.
- Nem szeretnék zavarni, csak most lett kész a süti, esetleg nem kértek? – kukkantott be az ajtón.
- Csokis süti? – kérdezte Sarah rögtön.
- Igen az - bólintott Dorota mosolyogva. 
- Akkor én kérek! - kiáltott fel Sarah lelkesen.
- Ashlyn? - nézett rám Dorota kérdőn. 
- Én nem igazán vagyok éhes - ráztam meg a fejem. 
- Rendben, akkor felhozok Sarah-nak egy tányérral - bólintott és már el is tűnt. 
- Mi van veled, Ash? - nézett rám Sarah furcsán. - Ez a kedvenc sütid és még sosem hallottam a szádból, hogy nem vagy éhes. 
- Nem tudom, most valahogy nem kívánom - vontam meg a vállam közömbösen. 
- Te fogyókúrázol? - kerekedtek el a szemei, én pedig a ledöbbenéstől szóhoz sem jutottam, ezért Sarah folytatta. - Ha a Bodri kényszerít rá, esküszöm, hogy kinyírom. Te így vagy tökéletes és, ha ő ezt nem...
- Állj le, Sarah! - szakítottam félbe. - Semmi ilyesmiről nincs szó. Meg vagyok elégedve magammal, vagyis jelen pillanatban időm sincs ilyeneken gondolkodni, Harryt pedig ne is próbált belekeverni, mert semmi baja nincs az alakommal, legalább is egyelőre még nem említett ilyesmit. Csak egyszerűen nem vagyok éhes - nyugtattam meg. Igazából sosem volt gondom a testemmel, szerencsésnek mondhattam magam, mert anya tökéletes alakját örököltem apa pocakja helyett. Nem voltam tökéletes, de mindig azon voltam, hogy elfogadjam magam. Sarah pár percig gondosan fürkészte az arcomat, majd feladta és tekintete ellágyult. 
- Rendben, hiszek neked - sóhajtott fel. Ebben a pillanatban Dorota lépett be a szobába egy púpozott tányér csokis sütivel, majd mikor elhelyezte azt az éjjeliszekrényen, rögtön magunkra is hagyott minket. Hirtelen megcsapott a süti édes illata, de most valahogy nem éhes lettem tőle, hanem émelyegni kezdett a gyomrom. Felpattantam az ágyról és a fürdőbe siettem nem is foglalkozva Sarah szólongatásával a hátam mögött. Szédelegve a mosdónak támaszkodtam, de mivel nem volt semmi a gyomromban, így a hányást most elkerültem. Habár az émelyítő illat megszűnt, még mindig hányingerem volt. Egy kis vizet fröcsköltem az arcomba és éreztem, hogy pár perc múlva rosszullétem csillapodni kezdett. Ekkor lépett be Sarah kopogás nélkül a fürdőbe és rám szegezte aggódó tekintetét, de nem szólt egy szót sem. 
- Mielőtt megint elkezdenéd, nem, nem vagyok bulimiás - szólaltam meg először én nevetve, de ő nem csatlakozott hozzám, ezért gyorsan megkomolyodtam. - Jól vagyok - bizonygattam. 
- Nekem nem úgy tűnik - csóválta meg a fejét tele aggódással a szemébe. - Nem eszel és látható egy csomót fogytál, most pedig rosszul lettél. Én szeretnék hinni neked, de...
- Nagyon rossz helyen tapogatózol - szakítottam félbe. - De valami nincs rendben velem mostanában - sóhajtottam fel és ráültem a vécé fedelére. - Az elmúlt napokban többször is rosszul lettem, volt, hogy hánytam, tegnap még lázam is lett. Eddig azt hittem, hogy csak elkaptam valami vírust, de most már kezdek én is kételkedni - mondtam tanácstalanul. 
- Tudom, elég személyes, meg kell kérdeznem, hogy esetleg nem lehetsz terhes? - kérdezte félve reakciómtól. 
- Tessék? - esett le az állam. 
- Elég hasonlóak a tüneteid, de persze ez nem jelent semmit - védekezett rögtön. - Mikor voltatok együtt utoljára "úgy" Bodrival? - Meglepett a kérdése, de nem volt kellemetlen válaszolnom rá, hisz ő mégis csak a legjobb barátnőm, mintha a nővérem lenne. Gyorsan átfuttattam a dolgot magamban. 
- Hát tegnap elmaradt a dolog, mert nem voltam jól. Múlt hét szombaton jött Noel, vasárnap utaztunk el Holmes Chapelbe, szóval pont egy hete - Egy apró mosoly ült ki arcomra visszagondolva arra a csodálatos éjszakára, a tökéletes vacsorára, minden csókra és érintésre. 
- Akkor elvileg semmi akadálya - vonta le a következtetést Sarah. 
- De mi védekeztünk! - ellenkeztem kitartóan. 
- Te is tudod, hogy az sosem teljesen biztos - mutatott rá. - Viszont még azt sem állíthatjuk biztosra, hogy tényleg terhes vagy, szóval legjobb lenne minél előbb megbizonyosodni az ellenkezőjéről. 
- Igazad van - sóhajtottam fel újra. - De akkor most mit kéne tennem? Csináljak meg egy tesztet? 
- Szerintem inkább rögön menj el a kórházba - ajánlotta. - Ezek a tesztek nem mindig biztosak és, ha kiderül, hogy nem is vagy terhes, akkor legalább ki tudják deríteni, hogy mi is a bajod, mert valami nincs rendben veled. 
- Rendben, akkor még a héten elmegyek a kórházba - álltam fel. 
- A héten? Minek ezt halasztani? Menj el még ma! 
- Ma? - húztam fel a szemöldököm. 
- Hát persze! - bólintott egy nagyot. - Nekem különben is ebédre kell mennem Horan-nel pár perc múlva. Utána pedig átjövök, akkor remélhetőleg már többet fogunk tudni és kitaláljuk, hogy hogyan tovább! 
- De... - kezdtem volna tiltakozni, mikor már félbe is szakított. 
- Semmi de! Készülődj és indulás! - parancsolta meg. Tulajdonképpen igaza volt, nincs értelme húzni a dolgot, én is sokkal nyugodtabb leszek, ha már tudom az eredményt, mert most Sarah igen jól elültette a bogarat a fülembe.
- Rendben, igazad van - bólintottam beleegyezésül.

Az utcákon nem volt túl nagy a forgalom szerencsére, így gyorsan a kórházba értem. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért megint ott kellett hagynom apáékat, de megígértem, hogy már együtt fogunk vacsorázni. A kórházban sem voltak túl sokan, ezért alig pár perc várakozás után már sorra is kerültem. Bevallom, lábaim remegtek az idegességtől. 
Nem akartam terhes lenni. Imádom a gyerekeket, majd egyszer szeretnék egy tucatot, azt hiszem, ebben az is közrejátszik, hogy szinte én neveltem fel kisöcsémet, de még csak 18 éves vagyok. Nem állok készen egy saját kisbabára. A másik oldalon pedig ott van Harry. Ha tényleg kiderülne, hogy várandós vagyok, nem is tudom, hogy mondanám el neki. Csodálatos apa lenne belőle, hiszen nagyon jól bánik a gyerekekkel, minden pici szereti őt, de most még nem tudnék úgy gondolni rá, mint egy apukára. Csak őt tudom elképzelni, mint leendő gyermekeim apja, de még nem most. Harrynek szüksége van még arra, hogy élvezze az életet, bulizni járjon. Karrierje a bandában egyre magasabbra ível egy kisbaba csak tökre tenné az életét és minden bizonnyal a kapcsolatunkat is. 
Gombóccal a torkomban ültem le az orvossal szemközti széken. 
- Dr. Jackson vagyok - nyújtotta felém barátságosan a kezét az ötvenes évei elején járó, már kissé őszülő doki. 
- Ashlyn Higgins - fogtam vele kezet. 
- Akkor Miss Higgins milyen panaszai vannak? - mosolygott rám biztatóan, biztosan megérezte szorongásomat. 
- Hányás, étvágytalanság, hasfájás gyengeség, tegnap este lázam is volt, meg fogytam mostanában pár kilót - válaszoltam.
- Mikor jelentkeztek önnél először ezek a tünetek?
- Csak pár napja. 
- Meg kell kérdeznem, hogy aktív nemi életet él? - kérdezősködött tovább.
- Igen, van barátom - válaszoltam a számomra kellemetlen kérdésre. 
- Rendben, akkor érdemes lenne elvégezni egy ultrahangot - mondta, majd felállt és egy fehér lepedővel beterített kórházi ágyhoz sétált.
- Maga szerint terhes vagyok? - kérdeztem remegő hangon, miközben követtem őt. 
- Feküdjön le, kérem, és húzza fel a pólóját - utasított, mire megtettem kérését. - Még nem mondhatok semmi biztosat, de a terhesség sok tünetet megmagyarázna. Ez most egy picit hideg lesz! - figyelmeztetett és valami hűvös zselét nyomott meztelen hasamra, mire libabőrös lettem. - Jól érzem, hogy nem igazán örülne a terhességnek? - törte meg a csendet egy kis idő után Dr. Jackson, aki ekkor egy műszerrel kezdte el kenegetni a zselét a hasamon, mire az ágy melletti minotir fekete-fehér képe mozogni kezdett. 
- Még csak 18 éves vagyok, azt hiszem, kicsit fiatal lennék az anyasághoz - mondtam a plafont bámulva. 
- És a barátja? Ő mit szólna egy babához? 
- Nem hinném, hogy oda lenne az ötletért. Még csak pár hónapja vagyunk együtt és a munkája miatt sem lenne éppen szerencsés - magyaráztam és hangomból egyértelműen kihallatszódott a kétségbeesés. 
- Akkor megnyugodhat, mert nincs szó terhességről - szólt hirtelen. 
- Hála Istennek - sóhajtottam fel és megkönnyebbülve ellazultak eddig feszes izmaim. Viszont Dr. Jackson arca inkább mutatott aggódást, mint megkönnyebbülést. Homlokát összeráncolva tanulmányozta tovább a monitort szemüvege mögül. - Baj van? - kérdeztem kíváncsian. 
- Öhm... Azt hiszem, újabb vizsgálatokat kéne elvégeznünk - tanácsolta gondterhelt arccal és felállt, majd a kezembe adott egy kis papírtörlőt, amivel letakarítottam zselétől ragacsos hasamat. 
- Miért? Mi a baj? - kérdeztem és én is felálltam. 
- Egyelőre nem tudok semmi biztosat, ezért nem is szeretnék találgatásokba bonyolódni, de elküldöm még egy-két vizsgálatra, azok után már többet tudok majd mondani - válaszolta és egy papírt írt. - Kicsit megsürgetem a laborosokat, hogy még ma meglegyen az eredmény, csak ezt vigye magával - nyomta a kezembe a borítékot. - Menjen és pár óra múlva újra itt találkozunk és megbeszéljük az eredményeket. 
- Rendben - bólintottam és kiindultam a vizsgálóból. 

Másfél óra már szerintem az összes elképzelhető vizsgálaton átestem, így már csak a folyosón, egy széken ülve várakoztam. Két érzés kavargott bennem. Egy részről megkönnyebbültem, hogy nincs szó terhességről, viszont folyamatosan Dr. Jackson gondterhelt arca lebegett a szemem előtt. Talán talált valamit, akit én nem láthattam, vagy csak túlságosan is alapos és ezért kellett órákig vizsgálatról vizsgálatra szaladgálnom?
Már vagy fél órája csak várakoztam Dr. Jackson vizsgálója előtt, mikor megszólalt a telefonom. Kivettem a telefonom a táskámból és elmosolyodtam, mikor a képernyőn Harry nevét pillantottam meg. 
- Szia! - fogadtam a hívást. 
- Helló! - köszönt rekedtes hangján, mire jóleső borzongás futott végig a gerincemen. - Hogy vagy? - kérdezte rögtön. 
- Jól - válaszoltam röviden. 
- Nem lettél ma megint rosszul? - kérdezte kis aggódással a hangjában. 
- Nem - hazudtam rögtön. -  Velem minden rendben. - Utáltam hazudni neki, de nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon, főleg, hogy még én sem tudom az eredményt. Majd, ha megtudom, hogy mi is pontosam a bajom, akkor beszélek vele. - Hogy aludtál? - kérdeztem megváltoztatva témát. 
- Mint a bunda! - mondta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Köszönöm a reggelit! 
- Nincs mit – mosolyodtam el. – Mit tervezel mára? – érdeklődtem.
- Elmegyek vacsorázni pár barátommal – válaszolta. Ebben a pillanatban egy nővér lépett ki Dr. Jackson vizsgálójából és nevemet szólította.
- Akkor érezzétek jól magatokat! Nekem viszont most mennem kell, mert játszótérre megyünk Adammel, de még este beszélünk, rendben? – próbáltam gyorsan lezárni a beszélgetést.
- Rendben, majd még hívlak! – ígérte. –Szeretlek!
- Én is téged! – mondtam és kinyomtam a telefont. Kissé idegesen mentem be a vizsgálóba. A Doki az asztala mögött ült és papírokat tanulmányozott, gondolom a leleteimet, de gondterhelt arca ismét megijesztett.
- Á, Miss Higgins! – nézett fel rám, mikor leültem vele szemben. – Megjöttek az eredmények.
- És mi van bennünk? – kérdeztem gombóccal a torkomban.
- Sok vizsgálatot elvégeztünk és még semmi sem biztos, de… - kezdte a szokásos beszédet, mikor leállítottam.
- Ne, kérem, nem kell a kertelés! Csak kérem, mondja meg, hogy mi bajom van! – kérdeztem remegve, mert éreztem, hogy a következő szavaknak nem fogok örülni.
- Sajnálom, Miss Higgins, de az ön szervezetében rosszindulatú daganatot diagnosztizáltunk…

Hát akkor itt lenne vége az 1. évadnak! :)) Sietek, ezért nem is szeretnék most sokat beszélni, csak annyit, hogy tegnap túlléptük a 200 ezer oldalmegjelenítést, amit nagyon köszönök nektek! A legjobb szülinapi ajándék! :))
Egy 1-10-es skálán mennyire vagytok mérgesek rám? Kérlek, ne utáljatok ezért a befejezésért, megpróbálom belőle a legjobbat kihozni, ígérem!
Holnap hozok egy kis összefoglalót a blogról, abban lesz egy kis információ a második évadról is!
És légyszi, tényleg ne haragudjatok!
xx, Csakegylány

Szólj hozzá!

2013\12\15

53. fejezet: Érzem, hogy el foglak veszíteni


Izgatottan kezdtem készülődni, de nem tudtam, hogy Harry hova fog vinni, így kicsit gondban voltam a ruhával. Végül úgy döntöttem, hogy nem öltözök ki, nem hinném, hogy valami drága és puccos helyre mennénk. Egy szűk csőfarmert vettem fel egy sima sárga inggel. A sminkemmel sem vacakoltam sokat csak egy kis szempillaspirált használtam. Hajamat átfésültem és egy hajgumival lazán összefogtam. A reggeli rosszullétem már teljesen elmúlt, igaz, egy kis furcsa érzés lappangott a gyomromban, de az is csak a kíváncsiság miatt volt ott. Igaz eddig nem sokszor szervezett nekem Harry meglepetést, de az mind csodálatos volt. Kíváncsi voltam, hogy ezúttal mit találhatott ki. Mikor készen lettem és kiléptem a fürdőből, Harry már felöltözve várt rám az ágyon ülve. Ő sem öltözött ki túlságosan, szokásos viselete, egy fehér póló és szűk, sötét farmer volt rajta. Az egyszerű ruhák ellenére, mégis pont úgy festett, mint egy igazi, kifutóra készülő modell. Mosolyogva sétáltam oda hozzá, majd lábai közé állva lehajoltam és egy hosszú, izgatott csókot leheltem ajkaira. Szorosan húzott magához csípőmnél fogva és hevesen csókolt vissza. Beletúrtam göndör fürtjeibe, mire egy halk nyögés hagyta el tökéletes ajkait. Zihálva váltunk szét, én pedig ekkor már az ölében ültem. Homlokunkat összenyomva, nagy levegőket véve próbáltuk lenyugtatni légzésünket, miközben hatalmas mosolyra húzódott a szám.
- Hogy vagy? – kérdezte Harry ezzel megtörve a csendet.
- Már semmi bajom – nyugtattam meg. – Biztosan csak egy kis gyomorrontás volt.
- Biztos vagy benne? Szerintem itthon kellene maradnunk, neked pedig pihenésre lenne szükséged. A programot pedig elhalaszthatjuk máskorra, mikor már teljesen jól leszel – mondta aggódva.
- Nem, tényleg nem kell. Teljesen jól vagyok, csak ne aggódj annyit – nyomtam egy gyors puszit az arcára. – Különben is, tudod, milyen kíváncsi vagyok, hogy hova viszel? Ezek után már biztosan nem maradunk itthon! – jelentettem ki és felálltam öléből. – Indulhatunk?
- Igenis, hölgyem! – állt haptákba és minden aggódást eltűnt végre az arcáról. Felkuncogtam édes cselekedetén, és kezemet nyújtva felé összekulcsoltam ujjainkat és a kocsihoz igyekeztünk. Útközben magamra kaptam egy vékony kabátot, mert már az időjáráson is érezhető volt, hogy beköszöntött az ősz. Az autóba ülve Harry egy kis távirányító segítségével felnyitotta a garázst és már indította is a motort.
- Akkor először is reggeli? – nézett rám mosolyogva.
- Már éhen halok! – panaszkodtam.
- McDonald’s? – ajánlotta. Egy nagyot bólintottam és éhségemet nyomatékosítva gyomrom hangosan meg is kordult.
Pár perc múlva már a McDrive-ban álltunk, én két croissant-t kaptam, míg Harry egy sajtos omlett szendvicset kért magának. Csendesen estem neki reggelimnek, Harry pedig vezetés közben fogyasztotta el szendvicsét. Gyorsan jól is laktam, a második croissant-om felét már Harry ette meg. Bekapcsoltam a rádiót, majd hátradőltem az ülésben és csukott szemekkel élveztem a halk zenét. Még majdnem fél órát kellett utaznunk és már Londont is elhagytuk, mikor Harry egy földes útra kanyarodott rá, én pedig egyre kíváncsibb lettem, de kérdéseimre mindig hasonló választ kaptam, mint, hogy „Titok.” vagy, hogy „Mindjárt megtudod.”. Még öt perc kocsikázás után Harry leállította a motort és kiszállt az autóból. Körülöttünk a nagy semmi terült el, csak a távolban lehetett látni London hatalmas épületeit. Nem értettem, hogy mit akarhat a semmi közepén, de követtem őt és én is kipattantam a kocsiból. Kérdőn néztem rá, mire halványan elmosolyodott.
- Benne vagy egy kis sétában? – nyújtotta felém a kezét. – Ne aggódj, húsz perc alatt ott vagyunk! – tette hozzá elgondolkodó arcom láttán. Igazából semmi ellenemre nem volt egy kis séta, ezért hatalmas mosollyal az arcomon kulcsoltam össze ujjainkat és hagytam, hogy Harry vezessen. Először csak egy kisebb réten sétáltunk át, ami tele volt szebbnél szebb őszi virágokkal, majd egyre jobban megszaporodtak a fák és egy erdőben haladtunk tovább. Gondolatban büszkén vállon veregettem magam, amiért egy lapos talpú cipőt vettem fel reggel. Harry figyelmesen segített át egy-egy utunkba kerülő fatörzsön és udvariasan elhúzta előlem a zavaró ágakat. Kicsit mintha felmelegedett volna a levegő, azért a kabátomat is levettem magamról. Már egy jó ideje sétálhattunk a madárcsicsergéssel teli erdőben, mikor mintha víz csobogást hallottam volna. Biztos voltam benne, hogy csak képzelődök, de pár perc múlva egy apró tisztáshoz értünk, ahol a fák megritkultak, így a nap fénye könnyen elérte a talajt. Harry megtorpant a tisztás szélén és biztatóan biccentett a fejével, hogy menjek csak előre. Elengedtem a kezét és kiléptem a fák közül. Elért a nap fénye és mosolyogva szívtam magamba a D-vitamint. Pár lépés után újból meghallottam a víz hangját, de ekkor már láttam a hang forrását is. A tisztás másik végén egy kis vízesés csobogott egy kőfalról, bele egy apró tóba. Elállt a lélegzetem, hiszen gyönyörű volt, ahogy a nap halvány fénye meg-megcsillant a víz felszínén. Első gondolatom az volt, hogy milyen jó lehetne megmártózni benne. Közelebb mentem hozzá, leguggoltam és kezemet a tóba mártottam. A víz túlságosan is hideg volt a fürdéshez, de gyönyörködéshez tökéletes látványt nyújtott.
- Hogy tetszik? – szólalt meg Harry pár lépéssel mögöttem.
- Ez… ez csodálatos – válaszoltam még mindig tátott szájjal a bámulatos látványtól. Ezelőtt nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű hely van London közelében.
- Igen, az – értett velem egyet és mellém lépet. Felálltam és Harrynek dőltem, mire átkarolta a vállam és szorosan magához húzott. Egy hosszú puszit nyomott a homlokomra és mosolyogva nézte csodálkozó arcomat. Hosszú percekig csak így, egymás karjaiban álltunk ott, élvezve egymás társaságát és a szép látványt.
- Mióta ismered ezt a helyet? – kérdeztem halkan.
- Amióta Londonba költöztem – válaszolta. – Az X-Faktor alatt, mikor az első alkalommal körülvettek a rajongók és a média. Emlékszem, csak egy kávéért szaladtam le a Starbucks, de alig bírtam visszajutni a szállásra. Akkor ez még teljesen szokatlan volt, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Elhatároztam, hogy abbahagyom az egészet és kilépek, de Lou azt mondta, hogy keressek egy nyugodj helyet, és gondoljam át a dolgot alaposan. Akkor leindultam és valahogy itt lyukadtam ki. Órákig ültem itt a tó partján és persze rájöttem, hogy döntésem mennyire elhamarkodott is volt és természetesen nem léptem ki.
- Gyakran jársz ide?
- Régebben elég sűrűn látogattam meg a helyet, de mostanában sajnos már egyre ritkábban van időm rá. Szeretem ezt a nyugalmat – vallotta be. – Ha túl soknak érzem, ami körülöttem folyik, akkor idejövök. Azt hiszem, rajtam kívül nem nagyon tudnak róla. Pár éve megvettem ezt a területet, mert nem akartam, hogy mások is tudomást szerezzenek róla.
- De akkor miért hoztál ide? Ha ennyire titokban akartad tudni, akkor nekem miért mutattad meg? – néztem fel rá értetlenül.
- Mert már nem szeretek egyedül lenni – sóhajtott. – Régebben élveztem a magányt, de amióta megismertelek, azóta minden megváltozott. Alig egy hete voltam itt utoljára, de akkor valahogy más volt, mint előtte. Régen azt szerettem ebben a helyben, hogy olyan elhagyatott, hogy itt senki nem találhat rám, de akkor valahogy ez zavart benne a legjobban. Olyan üres volt minden. Először nem értettem, mi a gond, aztán rájöttem, hogy mi hiányzik. Te hiányoztál. Többé már nem akarok magányos lenni. Minden pillanatot veled szeretnék tölteni. Mindenemet meg akarom osztani veled. – Tekintetével lágyan, tele szeretettel nézett rám, de szemében mégis egy kis szomorúság csillogott. – Nem akarom soha elengedni ezt az érzést. Félek, hogy mi lesz velem, ha elveszítelek. – Összeszorult a szívem szomorú hangját hallva. Minden kételkedést el akartam tüntetni a szívéből, ezért szorosan átkaroltam őt és arcomat nyakába rejtettem.
- Soha nem hagylak egyedül – ígértem. – Ne is szabadna ilyenekre gondolnod!
- Tudom, de mostanában van egy nagyon rossz előérzetem. Érzem, hogy valami közénk fog állni, hogy nem is olyan sokára el foglak veszíteni. – Szavai megrémítettek és még szorosabban húztam magamhoz.
- Nagyon szeretlek – suttogtam bőrébe. Azt akartam, hogy tudja, hogy bármit megtennék érte és, hogy soha nem fogom elhagyni. Kerülhet az utunkba még ezer akadály, de soha nem fogom elengedni, mert szeretem őt és kitartok mellette mindaddig, míg ez az érzés el nem múlik.
- Szeretlek – mondta halkan. – Mindennél jobban – ölelt szorosan magához.
- Örökké – súgtam. Lassan felnéztem rá és ajkaimat az övéire helyezve egy lágy csókot kezdeményeztem, amire rögtön heves választ kaptam. Örökké így akartam volna maradni karjaiban, ezen a csodálatos helyen, ahol minden olyan tökéletesnek tűnt.
- Annyira hiányzott már ez Svájcban – sóhajtott fel és mosolyából ítélve már sokkal jobb kedve volt.
- Én elég jól bírtam nélküled – húztam az agyát. – Maradhattál volna még pár napot, nagyon jól el voltam itthon Bennel – vontam meg a vállam és elléptem tőle.
- Bennel? – húzta fel a szemöldökét meglepődve.
- Igen, Bennel. Bűntudata volt és ezért nem akart addig visszamenni New Yorkba, míg haza nem jössz, de nem volt szállása, ezért meghívtam hozzánk – mondtam.
- Jól tetted – bólintott helyeslően. – Ben jó srác – tette hozzá teljesen nyugodtan. Reakciója más volt, mint amire számítottam, azt reméltem, hogy féltékeny lesz, hogy egy kicsit játszadozni tudjak vele.
- Örülök, hogy így gondolod. Szerintem is igazán jó döntés volt, nagy hasznomra volt éjszakánként.
- Éjszakánként? – ráncolt össze homlokát.
- Igen – bólintottam. – Fáztam nélküled esténként az ágyban – biggyesztettem le alsó ajkam. – Ezért muszáj volt valakivel helyettesítenem téged és Ben nagyon… készséges volt – játszadoztam vele tovább. Elértem a kívánt reakciót, mert elsötétült a tekintete és vészesen közeledett felém.
- Hazudsz! – vádolt meg, miközben egyre jobban csökkentette a köztünk lévő távolságot. 
- Csak nem féltékeny vagy? - hátrálni kezdtem, de sunyi mosolyomat nem tudtam eltűntetni.
- Valld be, hogy hazudsz! – követelte és közelebb lépett hozzám. A baj csak az volt, hogy már nem tudtam menekülni, mert ha még egy lépést hátráltam volna, biztosan a vízben landolok.
- Csak az igazat mondom! – emeltem kezeimet magam elé védekezőn. Ebben a pillanatban eltűnt alólam a talajt és sikítanom kellett, mert, mikor magam alá néztem, csak a tó kék vizét láttam. Harry fogott erős karjaival, de messzire eltartott magától, hogy ne tudjak belékapaszkodni.
- Engedj el! – követeltem sikoltozva, mert nem akartam megmártózni a tó hideg habjaiban. 
- Valld be, hogy hazudsz! – mondta határozottan.
- Nem hazudok! – ellenkeztem kitartóan.
- Hát, ha te ezt akarod… - sóhajtott fel és éreztem, ahogy szorítása gyengül lábaim körül.
- Ne! Ne! Hazudtam! Bevallom, hogy hazudtam! Sajnálom! Ne! – kiáltoztam. Nagy levegőt vettem, becsuktam szemeimet és felkészültem a hideg vízre. Eltelt egy másodperc. Semmi. Majd öt és hat is és még mindig semmi. Lassan nyitottam ki szemeimet és megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mikor Harry nevető arcát pillantottam meg és felfogtam, hogy megúsztam a fürdést.
- Mi az? Mit nevetsz? – kérdeztem értetlenül.
- Ha láttad volna az arcodat! – tett le a földre és összegörnyedve majd meg fulladt a nevetsétől. Sértődött pillantást lövelltem felé, de nem is figyelt rám és még mindig jót mulatott rajtam. Dühösen lépkedtem felé és egy határozott lökéssel a vízbe kényszerítettem. Normális esetben biztosan meg sem érezte volna, hogy meglöktem, de most amúgy sem állt éppen határozott lábakon a nevetés miatt. Hatalmasat csobbant a vízben és pár pillanat alatt fel is jött a tó felszínére. Haja nedvesen keretezte az arcát, úgy nézett ki, mint egy ázott kiskutya, de most már nem volt olyan vidám, mint azelőtt, így rajtam volt a sor, hogy nevessek.
- Ez most mire volt jó? – nézett rám szúrós tekintettel.
- Ezt hívják úgy, hogy bosszú – kacsintottam rá.
- Legalább segítenél? – nyújtotta felém a kezét.
- Ne is álmodozz róla! – ráztam meg a fejem. – Ismerem én az ilyet! Segítenék neked, te pedig berántanál magad mellé! – vádoltam meg.
- Na, jó most lebuktam! – sóhajtott fel. – De akkor sem fogod ilyen egyszerűen megúszni! – kiáltotta el magát és a másik pillanatban már éreztem, ahogy a hideg vízcseppek elérik a bőrömet. Sikítva szaladtam arrébb, ahova Harry fröcskölése már nem ért el, de ott sem lehetett nyugtom, mert A Göndörke kiugrott a tóból, ledobta magáról nedves pólóját és felém kezdett szaladni. Sikoltozva futottam el előle, de hosszú lábaival könnyen utolért.
- Ez nagyon csúnya dolog volt, ugye tudod? – húzta össze a szemét és nekinyomott egy nagy fatörzsnek.
- Sajnálom, de megérdemelted! – mutattam rá. – Kiengesztelhetlek valahogy?
- Hát… - gondolkozott el. – Lenne rá egy mód...
- Bármit! – mondtam határozottan, mosolyogva.
- Egy ölelést kérek! – bökte ki, és felém tárta karjait. Végignéztem nedves ruháin, amikből még csöpögött a hideg tó vize és ölelése valahogy most nem volt olyan csábító, mint általában. Persze ezt ő is tudta és pont ez volt a lényeg. Mégis egy nagyot sóhajtva átöleltem, mire ő is körém fonta hideg karjait, amitől meg vizesebb lettem és éreztem, ahogy ruháim egyre jobban magukba szívják a nedvességet. Halkan felkuncogtam és egy csókot leheltem tökéletes ajkaira.
Vacogni kezdtem és attól féltem, hogy haza kell mennünk, nehogy megfázzunk, de Harrynek erre is volt tökéletes megoldása. Már előre a kis tisztás közepére volt készítve pár pokróc és egy nagy piknikkosár. Betekertük magunkat a puha takarókba és elég gyorsan meg is száradtunk, mert az idő is nekünk kedvezett, a nap hétágra sütött és a levegő is egyre jobban felmelegedett. Ezután került elő a piknikkosár, aminek belseje egy csomó finomságot rejtett. Éhes voltam, de sokkal kevesebbet ettem, mint általában szoktam.
- Semmi alkohol? – vontam fel a szemöldökömet miközben innivaló után kutattam a kosárban.
- Megfogadtam, hogy nem iszok többet, emlékszel? – nézett rám komolyan.
- Úgy sem bírod ki sokáig! – nevettem fel, majd enyhítettem szomjamat egy kis almalével. – Fogadjunk, hogy egy héten belül már nem is fogsz emlékezni az egészre!
- Majd meglátjuk! – vonta meg a vállát és azt hiszem, ő sem hitt igazán abban, hogy elveszíteném a fogadást.
Mosolyogva néztem végig rajta. Kinyújtotta lábait és karjaival támasztotta magát a háta mögött, fedetlen felsőtestéről pedig ne is beszéljünk. Szemeit lehunyva arcát felfelé, a nap felé fordította és élvezte a szép időjárást, ami ilyenkor ősszel olyan ritkán adatik meg. Ujjaimmal megérintettem arcát, mire szemeit felnyitotta és ajkai édes mosolyra húzódtak. Közelebb helyezkedtem el hozzá és egy szenvedélyes csókot leheltem szájára. Beletúrtam göndör fürtjeibe, míg ő kezét végigvezetette a gerincemen, mitől jóleső borzongás futott végig az egész testemen.
- Ezt miért kaptam? – kérdezte sugárzó mosollyal, kissé zihálva, miután szétváltunk.
- Ezért a napért – viszonoztam mosolyát. – Miden olyan… tökéletes. Soha nem akarok elmenni innen.
- Még visszajöhetünk. Amikor csak szeretnéd – mondta és újra felém közeledett. Ajkainkat már csak pár centi választotta el egymástól, mikor megszólalt a telefonja. Sóhajtva húzódtam el és figyeltem, ahogy Harry a mobilját nyomkodja bosszús arccal. – Paul az. Azt írja, hogy két nap múlva fellépésünk lesz egy délelőtti műsorban. Te is kellesz hozzá, mert a zongoristát is vinnünk kell – mondta. Kikapcsolta a telefonját és mélyen a zsebébe rejtette, hogy többe ne tudjon megzavarni minket.
- Rendben – bólintottam lelkesen. Örültem, hogy van végre egy kis munkám, hogy végre csinálok is valamit azért a rengeteg pénzért, amit minden hónapban a számlámra utalnak. – Apáról jut eszembe! Holnap átmegyek hozzájuk és ott töltöm a napot, talán még ott is alszom. Nincs ellenedre, ugye? – kérdeztem. Muszáj lesz egy kis időt velük is lennem, ha már tegnap olyan szépen otthagytam őket.
- Természetesen nincs. Megértem, hogy a családoddal is akarsz egy kis időt együtt tölteni, de piszkosul fogsz hiányozni – vallatta be és olyan lágyan nézett rám, hogy majdnem elolvadtam puszta tekintetétől is.
- Hol is tartottunk az előbb? – kérdeztem és benedvesítettem ajkaimat. Harrynek felcsillant a tekintete és az ölébe húzott, majd mohón lecsapott ajkaimra.
Csodálatos napot töltöttünk együtt, a délutánt Harry karjai közt lustálkodtam át a pokrócon. Volt, hogy jókedvűen beszélgettünk és volt, hogy csak csendes élveztük egymás társaságát. Még a gyönyörű őszi virágokból egy hajdíszt is fontam és nagy nehezen sikerült rávennem Harryt, hogy felvegye. Roppant édesen nézett ki. De lassan elkezdett besötétedni és még világosban akartunk visszaérni a kocsihoz, ezért mikor a nap lemenő sugarai kezdték vörösre festeni a kis tó vizét, ideje volt otthagynunk ezt a csodás helyet. A kocsiban a fáradtságtól szinte pillanatok alatt lecsukódott a szemem és álomba merültem.
Csak akkor ébredtem fel, mikor a kocsi leállt a garázsban, viszont megint nem éreztem jól magam. Reggeli rosszullétem most újra visszatért és émelyegve szálltam ki az autóból.
- Menj csak fel, mindjárt jövök én is! – szólt Harry mosolyogva. Elindultam az emelet felé és egyre rosszabbul éreztem magam. Alig értem el a fürdőt és megint kiadtam gyomrom egész tartalmát. Hosszú percek teltek el, mire fel tudtam kelni a földről és megmostam a fogam. Végig abban reménykedtem, hogy Harry nem jön be és nem lát megint ilyen szörnyű állapotban. Remegő lábakkal és vacogva mentem be a hálóba és másra sem vágytam csak egy kiadós alvásra. Harry már a szobában volt és mosolyogva kapta fel a fejét, mikor beléptem, de mosolya rögtön lefagyott az arcáról, ahogy megpillantott. A fejem szédült, borzasztó fájdalmat éreztem a hasamban és alig bírtam megállni lábaimon, meg kellett kapaszkodnom az ajtóban, nehogy elessek, és még az a pár lépés is az ágyig hatalmas erőfeszítésnek tűnt.
- Ash? Mi a baj? – pattant fel Harry az ágyról és felém sietett.
- Nem érzem magam valami jól… - mondtam gyenge hangon.
- Megint rosszul lettél? Hánytál is? – kérdezte aggódva. Egy aprót bólintottam és megcéloztam az ágyat, de térdeim megremegtek és biztosan el is estem volna, ha Harry nem kap el. Erős karjaival az ölébe emelt, majd finoman az ágyra rakott és mellém ült. Összegömbölyödtem, mert majd meg fagytam és hasamban a fájdalom még mindig nem akart elmúlni. – Istenem, te vacogsz! Biztosan lázas vagy. Be kell mennünk a kórházba! Vagy hívjak mentőt? – Idegesen kapkodott össze-vissza és azt sem tudta, mit csináljon.
- Minden rendben… Jól vagyok… - nyögdécseltem. Még jobban mellkasomhoz húztam a lábamat és éreztem, ahogy lassan elmúlik a fájdalom.
- Nem, nincs rendben! Látom, hogy rosszul vagy! A fenébe is, tudtam, hogy nem kellett volna elmennünk ma sehova! – korholta magát.
- Nem, nem! – ellenkeztem. – Már sokkal jobban vagyok – bizonygattam, ami igaz is volt, mert a fájdalom már szinte teljesen elmúlt, ahogy a hányinger is. Már nem is fáztam, de helyette majd megsültem és hirtelen kivert a víz. – Csak nagyon melegem van.
- Lázas vagy – állapította meg, ahogy kezét a homlokomra helyezte. Biztosan észrevette, hogy kicsit jobban érzem magam, mert már nem kapkodott idegesen, csak aggódó tekintettel vizslatta az arcomat. Szemhéjaim elnehezültek és alig bírtam nyitva tartani szemeimet.
-  Nagyon álmos vagyok… - motyogtam halkan és lehunytam szemeimet.
- Aludj csak… Minden rendben lesz… - suttogta mély, rekedtes hangján a fülembe. Csend lett és vártam, hogy elnyomjon az álom. Pár pillanat múlva valami hideget éreztem a fejemen, mire lassan kinyitottam a szemem. Harry egy nedves törölközővel próbálta csillapítani lázamat, miközben mellkasára húzott. Lassan már egyáltalán nem volt melegem és nagy nehezen magamra húztam a takarót. Harry észrevette szenvedésemet és gondosan betakart. Visszacsuktam szemem és már csak másodpercek választottak el az alvástól.
- Jó éjt, Ash… - suttogta Harry a fülembe. - Aludj csak… Itt vagyok és vigyázok rád… – Egy apró csókot helyezett el szám sarkában és szabad kezével finoman, nyugtatóan simogatta a hátamat. Nem is kellett sok és szinte pillanatokon belül átadtam magam az álomvilágnak. 


Sziasztok!
Hát ez lett volna a 53. fejezet! :)) Nem tudom, hogy szomorúan vagy örömmel, de be kell jelentenem, hogy a következő rész lesz az évadzáró! :)
Fura, hogy már itt tartunk és ha belegondolok, hogy mennyi mindent köszönhetek nektek, de ezt majd jövő héten! ;)
Köszönöm az előző részhez érkezett csodálatos kommenteket és, hogy már annyi oldalmegjelenítésen van túl a blog, hogy néha el sem hiszem a számokat! De majd ezt is az évadzáró után! :))
Remélem, hogy ez a rész (is) elnyerte tetszéseteket!
Mindenkinek nyugalmas, laza utolsó szünet előtti hetet kívánok! :))
xx, Csakegylány

Szólj hozzá!

2013\12\08

52. fejezet: A hajléktalanszálló a másik utcában van



Fáradtan nyitottam ki szemeimet. Az éjszaka közepén ébredhettem fel, mert még korom sötét volt. Kezemmel Harryt kerestem a magam mellett, de ujjaim csak az üres lepedőt markolászták. Hirtelen elakadt a lélegzetem és minden álmosság kiment a szememből. Talán csak álmodtam volna az egészet? Talán Harry még mindig nem került elő és az egész csak a képzeletem szüleménye volt? Könnyek gyűltek a szemembe és bármennyire is próbáltan, nem bírtam tartani magam és a párnába temettem az arcom. A mellkasom fájdalmasan összeszorult és hangosan belezokogtam a puha anyagba. Hát persze, hogy csak egy szép álom volt, amit azért hoztam létre, hogy utána még jobban fájjon a valóság.
- Ash… - hallottam meg azt az ismerős hangot, ami a minden alkalommal a feje tetejére állítja az egész világom. – Mi a baj? – kérdezte lágyan és szorosan átölelt, mire megkönnyebbülten belezokogtam a mellkasába. – Ssh… Semmi baj… Itt vagyok – suttogta Harry megnyugtatóan a fülembe.
- A-azt hittem, hogy… Nem találtalak itt, mikor felébredtem és… és azt hittem, hogy csak álmodtam, hogy végre me-megtaláltunk – szipogtam és nyakát átkarolva olyan szorosan húztam magamhoz, ahogy csak tudtam.
- Már itt vagyok… Soha többé nem megyek sehova, ígérem – mondta halkan.
Lágyan simogatta hajamat, miközben egy hosszú csókot lehelt a homlokomra. Ahogy magamba szívtam közelségét, lassan kezdtem megnyugodni, könnyeim elapadtak és zihálásom is csillapodott Harry védelmező ölelésében. 
- Hova mentél? - kérdeztem egy kis idő múlva, könnyeimet törölgetve. 
- A konyhába indultam, mikor meghallottam, hogy sírsz, azt hittem, hogy rosszat álmodtál - mondta és még midig nem engedett el. 
- Mit mentél az éjszaka közepén a konyhába? - húztam fel a szemöldököm és kicsit engedtem a szorításomon. 
- Éhes vagyok - jelentette ki, mire felkuncogtam. 
- Ne nevess ki! Már vagy két napja nem ettem semmi normálisat! - mondta felháborodottságot színlelve és habár nem láthattam arcát a sötétben, mégis tudtam, hogy egy kis mosoly bujkál a szája sarkában. - Aludj vissza, nemsokára én is jövök! - mondta már sokkal lágyabban. 
- Már nem vagyok álmos - vontam meg a vállam. - Csatlakozom hozzád! - jelentettem ki és kikászálódtam a meleg ágyból. Harry összekulcsolta ujjainkat és a sötétben határozottan vezetett le a konyhába. Felkapcsolta a lámpát, mire fájdalmasan felnyögtem, mert erős fény bántotta a szemem. Harry sem volt más helyzetben, ő hunyorogva próbált eljutni a szekrényekig. Miután szemem megszokta az erős fényt, alig bírtam levenni tekintetem róla. Figyeltem, ahogy csupasz felsőtestén finoman kidolgozott hátizmai mozognak, ahogy felnyúl a szekrényhez és annak belsejében kutat. Göndör tincsei rendezetlenül meredeztek össze-vissza az alvástól, ami csak még vonzóbbá tette őt. Hirtelen feleszméltem és a hűtőhöz mentem, majd gyorsan kivettem a tegnap vacsorára rendelt ételt. 
- Hozattam kaját tegnap - mutattam fel a kezemben lévő dobozt, mire felcsillant a szeme. 
- Kínai? A kedvencem! - mondta éhesen. 
- Tudom, azért rendeltem - mosolyodtam el és beraktam az ételt a mikroba, hogy kicsit felmelegítsem. Egy hálás puszit kaptam jutalmul az arcomra, majd Harry leült az asztalhoz és az ölébe húzott, míg vártuk, hogy megmelegedjen a vacsoránk.
- Nem vagy fáradt? – kérdezte Harry gyengéden és a fülem mögé tűrte egyik kósza szőke tincsemet.
- Nem igazán – ráztam meg a fejem. – Különben is elég éhes vagyok, én sem ettem már napok óta rendesen – dőltem óvatosan Harry mellkasának.
- Sajnálom – fonta körém karjait. – Egy idióta voltam. Ígérem, hogy soha többé nem iszom! – jelentette ki hősiesen, mire muszáj volt felkuncognom. – Héj, komolyan gondolom!
- Hát persze! – paskoltam meg izmos mellkasán hitetlenül és próbáltam elfojtani mosolyomat. A mikro ekkor hangos sípolással jelzett, hogy elvégezte munkáját, azért gyorsan felpattantam Harry öléből és az asztalra helyeztem a vacsoránkat két villával együtt. Harry éhesen esett neki a nagy adag kínainak és szinte percek alatt elpusztította az egészet, öröm volt nézni, nekem viszont alig hagyott, bár szokatlan módon nem is voltam olyan éhes, mint gondoltam. Elég furcsák lehettünk, így hajnali háromkor a konyhában vacsorázva, de azt hiszem, mi sosem voltunk egy szokványos szerelmespár.
Mosolyogva figyeltem, ahogy Harry jóllakottan hátradől székében, majd felálltam mellőle és kidobtam az üres dobozt és gyorsan elöblítettem az evőeszközöket, majd leöblítettem a vacsorát egy pohár vízzel.
- Mehetünk aludni? – kérdezte Harry mögém állva. Egy aprót bólintottam, mire kezét a derekamra helyezte és felvezetett az emeletre. Gyorsan bebújtam a meleg ágyba, majd Harry is követett. Szorosan húzott magához és egy lágy csókot lehelt ajkaimra.
- Jó éjt! – suttogta a számba, miután mosolyogva még egy édes puszit nyomott az orrom hegyére. Lassan lehunytam pilláimat, de valahogy nem jött álom a szememre, habár szemhéjaim ólomsúlyúnak érződtek. Nem próbálkoztam sokáig az elalvással, annyiban hagytam a dolgot, inkább egy sokkal jobb elfoglaltsággal töltöttem el az időt. Csak csöndesen figyeltem Harryt, ahogy az ablakon beszűrődő hold ezüstös fénye halványan megvilágítja az arcát. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne érintsem meg telt ajkait, de nem akartam felébreszteni. Már hosszú percek óta csak néztem őt, mikor megszólalt.
- Ne bámulj! Így nem lehet aludni – morogta álmosan. Egyáltalán honnan tudja, hogy őt nézem, mikor csukva van a szeme? – Miért nem alszol? – kérdezte és felnyitotta pilláit.
- Nem tudom – vontam meg a vállam. – Nem vagyok álmos.
- Akkor mit szeretnél csinálni? – kérdezte és ülésbe tornázva magát a mellkasára húzott.
- Nem meséled el, hogy mit csináltál az elmúlt napokban? – kíváncsiskodtam.
- Biztosan erről akarsz beszélgetni hajnali fél négykor? – húzta fel a szemöldökét, mire hevesen bólogatni kezdtem. – Rendben – sóhajtott fel. - Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy felvittelek téged az egyik szobába aludni, aztán a földszinten mentem. Beszélgettem a srácokkal és ittam egy sört, aztán valami töményebbet, de már ekkor sem voltam teljesen józan, szóval meg akartam állni, de Ben belém erőltetett még pár kört, aztán már csak ment minden magától. Ezért még jól seggbe fogom rúgni azt az idiótát, az biztos - tette hozzá bosszúsan. - Azután már nem sok mindenre emlékszem, csak képek ugranak be.  – ráncolta össze szemöldökét koncentrálva. – Nem tudom, miért utaztam el, vagy, hogy egyáltalán hogy juttattam el a reptérre.
- Én kutattam egy kicsit. Taxival mentél ki és azért választottad Svájcot, mert a leghamarabbi repülővel el akartál menni. Nem emlékszel Monicára? – kérdeztem.
- Öhm… nem. Miért kéne? – vonta fel a szemöldökét.
- Mindegy – vontam meg a vállam. – Szóval ennyi? Nem emlékszel másra? – faggatóztam tovább.
- Nem. Semmire – rázta meg a fejét.
- Akkor azt meséld el, hogy mit csináltál Svájcban – kértem.
- Rendben – adta meg magát. – Egy parkban ébredtem fel…

/Harry szemszöge/

*Visszaemlékezés*

Jobban hasogatott a fejem, mint valaha és azt sem tudtam, hol vagyok. Lassan nyitottam ki a szemeimet, de rögtön vissza is csuktam őket, mert a nap halvány sugarai is bántották látásomat. Egy padon feküdtem, amitől a nyakam is teljesen beállt. Halkan morgolódva tornáztam magam ülésbe. Hunyorogva néztem körbe, azt hiszem, talán egy parkban lehettem, de nem volt ismerős a környék. Beletúrtam kócosan meredező hajamba és örültem, hogy senki sincs a közelben, mert, ha valaki így meglátna, inkább bele sem merek gondolni, hogy milyen cikkek születnének a másnapos Harry Sytlesról egy padon aludva, szakadt ruhákban. Tudtam, hogy minél előbb el kell tűnnöm innen, mielőtt valaki meglát. Fejemet fogva, nyögdécselve keltem fel a padról és a telefonomat kerestem a zsebemben, de csak az üres anyagot markolásztam. Idegesen kapkodtam zsebeim között, de mind üres volt. Sem az irataim, a pénztárcám és a telefonon nem volt nálam. Szitkozódva rúgtam bele egy kőbe és nem tudta mit tenni, ezért elindultam a park kijárata felé. Fogalmam sem volt merre megyek, csak azt reméltem, hogy nemsokára egy ismerős környéken lyukadok ki. Pár ember jött velem szemben az utcán, ezért lehajtottam a fejem, remélve, hogy így talán nem ismernek meg, de szerencsére rám sem nézve mentek el mellettem. Egy kis idő múlva egy csapat fiatal lány jött felém, az egyik tekintete hosszasan elidőzött rajtam és már felsóhajtva vártam, hogy autogramot vagy képet kérjen, de meglepetésemre végül elfordította a fejét és valami fura nyelven szólt a barátnőinek, mire azok is felém kapták tekintetüket. Turisták, hát persze. Felsóhajtva vártam, hogy autogramot vagy közös képet kérjenek, de végül meglepetésemre minden szó nélkül, kuncogva elhaladtak mellettem. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem rajongók voltak, semmi kedvem nem lett volna most egy csapat lánnyal jó pofizni. Félreértés ne essék, imádom a rajongóinkat, nélkülük sehol sem lennénk, de a jelen helyzetben semmire sem vágytam jobban, mint, hogy végre hazaérjek. Tovább mentem és megpillantottam egy telefonfülkét. A remény szikrája lobbant fel bennem, de rá kellett jönnöm, hogy nincs nálam egy font sem. Tehetetlenül ácsorogtam egy helyben hosszú percekig, mikor végre felismertem egy nagy térképet az utca túloldalán. Gyorsan tanulmányozni kezdtem és kikerekedtek a szemeim, mikor megláttam a feliratot: Meikirch. Ez nagyon nem angolosan hangzott és kezdtem kétségbeesni. Megdörgöltem a szemem, hátha csak az álmosságtól rosszul látok, de a felirat ugyanaz maradt. Ekkor vettem csak észre, hogy igazából semmit nem értek magam körül. A táblák, a plakátok és minden valami furcsa idegen nyelven íródtak. Hol a fenében vagyok? Mert, hogy nem Londonban az biztos. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de ilyen még sosem történt velem. Muszáj volt találnom valakit, aki segíteni tudna. Semmi más ötletem nem volt, ezért az utcán lévő emberektől próbáltam megtudni, hogy beszélnek-e egyáltalán a nyelvemen. Voltak, akik megrázták a fejüket, de a legtöbben morcos arccal, rám sem hederítve mentek tovább.
- A fenébe is! Nincs egy átkozott ember ebben a rohadt városban, aki beszél angolul? – fakadtam ki.
- Segíthetek? – szólalt meg egy vékonyka hang a hátam mögül.
- Oh, hála Isten! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten és megfordultam a sarkamon. Egy apró lány állt velem szemben és vicces akcentussal beszélt hozzám.
- Eltévedtél? – kérdezte.
- Mondhatjuk azt is. Meg tudnád nekem mondani, hogy hol vagyunk éppen? – kérdeztem.
- A Bernstrassé-n – válaszolta egyszerűen.
- Az országra lennék kíváncsi – vallottam be, mire felhúzta a szemöldökét, de készségesen válaszolt.
- Hát Svájcban! – Nem akartam hinni a fülemnek és eltátottam a számat. Az lehetetlen? Hogy a fenébe kerülnék én Svájcba? Ez nevetséges! Ennyire még én sem lehettem részeg, vagy talán még most is az vagyok? Az sok mindent megmagyarázna. – Valami baj van? – kérdezte a lány aggódva.
- Ne-em, nincs s-semmi – dadogtam.
- Segíthetek még valamiben? – kérdezte kedvesen, de mégis úgy nézve rám, mint egy őrültre.
- Merre találok egy rendőrséget? – kérdeztem kicsit összeszedve magam. A lány elmagyarázta, hogy merre menjek, majd miután megköszöntem neki a segítséget, sietve el is indultam a rendőrség felé. Igazából csak ez az egy ötletem volt. Legjobb esetben visszakaphatom a tárcámat és a telefonom, de legrosszabban is felhívhatok valakit, aki segíteni tudna.

- Jó napot! Tudna segíteni? – kérdeztem a recepcióst. Az idősebb hölgy felpillantott számítógépéből, de legalább nem úgy nézett rám, mint egy őrültre, amit jó jelnek vettem és reménykedtem, hogy legalább megértette, amit mondtam.
- Miben állhatok a rendelkezésére? – kérdezte készségesen és megkönnyebbülésemre angolul.
- Elveszítettem a tárcámat az irataimmal együtt és a telefonomat – válaszoltam.
- Sok ilyenfajta tárgyat hozta be mostanában, írja le, kérem, pontosabban, hogy mit veszített el. – Nagy vonalakban vázoltam neki a pénztárcám kinézetét, mire eltűnt egy ajtó mögött. Végigjárt a tekintetem a tágas helységben és az egyik falon, egy naptáron állt meg. Nem sokat értettem belőle, de annyi leesett, hogy 15-e van, ami azt jelenti, hogy már két napja volt Niall bulija. Bele sem mertem gondolni, hogy Ash mennyire aggódhat már értem. A hölgy pár perc múlva tért vissza, kezében a tárcámmal, amiben az irataim is voltak a személyimet is beleértve, amiből könnyen tudott azonosítani. – Ez lenne az? – kérdezte, mire egy nagyot bólintottam. – Sajnos a telefonját nem találtuk meg – közölte.
- Köszönöm a segítséget – mosolyodtam el halványan.
- Ez a munkám – vonta meg a vállát.
- Még ezt szeretném megtudni, hogy hol találták meg a tárcám? – kérdeztem kíváncsian.
- Tegnap délután hozta be nekünk egy fiatal hölgy. Azt mondta, hogy a bevásárlóközpont női vécéjében találta – válaszolta kifejezéstelen arccal. Meghökkentem egy pillanatra és inkább nem is akartam megtudni, hogy hogyan került egy női mosdóba a cuccom. – Még valami?
- Merre találok a közelben egy hotelt? – kérdeztem.
- Egyenesen megy tovább ezen az utcán és a harmadikon balra fordul, onnan már messziről látni – válaszolta semlegesen.
Még alá kellett írnom pár papírt, majd el is hagytam az épületet. Kicsit jobb hangulatban voltam, mint egy órával ezelőtt és másra nem is vágytam csak egy forró fürdőre és egy puha ágyra. Az agyam másik fele viszont azt mondta, hogy üljek fel a legközelebbi repülőgépre, habár még azt sem tudtam, hogy hol van ez a Meikirch. Legjobb értesüléseim szerint Svájc főváros Bern, szóval reméltem, hogy nem az ország másik felében vagyok. Ekkor hülye is csak én lehetek… De esküszöm, ha rendben hazajutok, soha többé nem fogok inni egy korty alkoholt sem.
Először is pénzt váltottam majd egy telefonfülkénél próbálkoztam és tájékoztatóból kikeresett reptér számát hívtam. A legközelebbi londoni járatra foglaltam jegyet, ami csak holnap reggel indul, ezért biztosan igénybe kell majd vennem a hotel szolgáltatásait. Ujjaim Ash számát kezdték el tárcsázni, de mielőtt kicsöröghetett volna, bontottam a vonalat. Nem volt bátorságom szembenézni vele, mert azért két nap az mégis csak két nap. Nem akartam hallani, ahogy miattam sír a telefonba, utálok neki fájdalmat okozni. Tudom, így csak talán még rosszabb lesz a helyzet, de nyuszi voltam és inkább csak kiléptem a fülkéből. Lassan, gondolataimba merülve sétáltam a hotelig és annak ellenére, hogy nem otthon voltam, mégis olyan furcsán éreztem magam. Felemelt fejjel mentem az utcán, bujkálás nélkül, nem félve attól, hogy esetleg felismernek és megrohamoznak a rajongók. Biztosan itt is találkozhatnék egy-két fannal, de mindenki úgy tudja, hogy Londonban vagyok, így nem is számítanak rám. Olyan jó érzés volt. Valahogy olyan szabadnak éreztem magam. Szeretem a hírnevet, kiskorom óta mindig is erre vágytam, de most valahogy jó volt kiszakadni a szupersztárok világából és egyszer csak olyan… normális lenni.

Megbotránkozva álltam meg a hotel előtt, vagy nem is tudom, mi lehetett az. Az épület még épphogy egyben volt, a külső falak színét már nem lehetett pontosan meghatározni és egy-két üveg be is volt törve és valahogy sejtettem, hogy beljebb sem rózsásabb a helyzet. Azt hiszem, csak azért nem zárt be ez a hely eddig, mert ez az egyetlen hotel a városban, de talán jobban jártam volna, ha visszamegyek a parkba és elfoglalom a padomat. Mindegy, mert egy ágyat és meleg vizes zuhanyt biztosan találok majd itt, ezen felül pedig más nem is nagyon izgat, hiszen nem nyaralni jöttem.
- Jó napot! – köszöntem egy mosollyal az arcomon az egyetlen személyzetnek, egy idősebb bácsinak. – Egy egyágyas szobát szeretnék kivenni egy éjszakára – mondtam. Az úr furcsán végigmért és csak ezután szólalt meg.
- De itt fizetni is kell – mondta. – A hajléktalanszálló a másik utcában van – tájékoztatott. Mosolyom azonnal lefagyott az arcomról. Soha nem néztek még csövesnek, most pedig ez a férfi egyenesen egy hajléktalanszállóba akart küldeni. Igaz, megjelenésem nem volt valami megnyerő, a felsőm egy-két helyen elszakadt és a nadrágomon is nagy foltok éktelenkedtek, de inkább nem is akartam megtudni, hogy hol szereztem őket.
- Tudok fizetni – válaszoltam. Szúrós tekintettel elővettem a bankkártyámat, mivel a készpénzemet természetesen kilopták a tárcámból. Nagy meglepetésemre lehetett kártyával fizetni és megkaptam a kulcsokat a szobámhoz, amihez étkezés nem járt, bár nem is hiszem, hogy lett volna rá lehetőség az épületben. Az ajtómat kinyitva csak abban reménykedtem, hogy egy ép ablakú szobát kapok. Első pillantásra igazából sokkal rosszabbra számítottam, de mikor jobban körbenéztem rá kellett jönnöm, hogy talán a hajléktalanszálló is ideálisabb lett volna ennél a helynél. Röhögnöm kellett magamon. Én, Harry Styles, a One Direction énekese, világhírű sztár itt ragadtam ebben a koszfészekben, ahol még egy normális fürdő sincs, mert miután szemügyre vettem mindent, rá kellett jönnöm, hogy nincs külön fürdő a szobámhoz, a közös zuhanyzót pedig a folyosó végén találom meg, de legalább meleg víz jött a csapból.  
Még 8 óra sem lehetett, mikor fáradtan az ágyba dőltem. Álmos voltam és fejfájásom megint előjött, pedig szinte már el is felejtettem, hogy másnapos vagyok. Enni is már napok óta nem ettem, de most ez volt a legkisebb problémám. Paul ki fog nyírni, annyi szent, Ash pedig biztosan halálra izgulja már magát miattam. Szörnyű még belegondolni is, hogy több száz kilométer távolság választ el tőle. Hiányzott, hogy mellébújjak, hogy vele aludjak el egy jóéjt csók után. Valahogy fáradtságom mégis felülkerekedett aggasztó gondolataimon és sikerült mély álomba merülnöm.

Reggelt az autók hangos dudálására keltem az utcán és hiába próbáltam visszaaludni, nem sikerült, azért kikeltem az ágyból nem tudtam mit tenni, váltás ruha hiányában a tegnapi koszos darabokat kellett visszahúznom. A pozitívum az volt, hogy fejem már nem fájt, de ennek ellenére még mindig álmos és éhes voltam. A fürdőben kiöblítettem a számat fogmosás helyett és hajamba túrtam fésülködés gyanánt. Hideg vizet fröcsköltem az arcomba és minél előbb itt akartam hagyni ezt a koszfészket.
Vissza sem nézve léptem ki a hotel bejáratán és első utam egy pékséghez vezetett. Mohón faltam fel a reggelire vett croissant-okat és egy kávét is ittam. Reggeli után visszamentem a tegnapi telefonfülkéhez és remegő ujjakkal dobtam be egy kis aprót, majd bepötyögtem Ash számát. A vonal pár csörgés után kisípolt. Reméltem, hogy csak félreütöttem a számot, ezért újra tárcsáztam. Az eredmény hasonló volt. Még egy utolsó kísérletet tettem ás már majdnem leraktam a kagylót, mikor a fogadták a hívásomat.

*Visszaemlékezés vége*

- Innen pedig már te is tudod – mondtam végül. – Te kinyomtad a telefont, ezért Lout hívtam, majd elmentem a mobilomért a rendőrségre, aztán felszálltam a gépre és hazajöttem – fejeztem be.
- Komolyan csövesnek néztek? – nevetett mellettem Ash.
- Aha – bólintottam bosszúsan. Habár én a helyzetet egy csöppet sem tartottam mulatságosnak, még is Ash édes kuncogása engem is megmosolyogtatott.
- Akkor most egy életre megutáltad Svájcot? – kérdezte nagyot ásítva.
- Nem ez volt életem legjobb kiruccanása az biztos, de a város gyönyörű volt. Bern felé menet a taxiból néztem egy kicsit körbe. Elképesztő látvány volt. Bern csodálatos. Mindenhol hasonló stílusú házak, meg ott van az a folyó is, nem is tudom, mi a neve… - gondolkoztam el.
- Aare – segített ki Ash. Szemei fáradtan lecsukódtak és tudtam, hogy már csak percek kellenek ahhoz, hogy elaludjon.
- Igen, az, de mindegy is, a lényeg, hogy gyönyörű, olyan középkori hangulata van. Biztosan tetszene neked. A táj pedig még eszméletlenebb. Azokon a hegyeken olyan jót síelhetnénk – ábrándoztam el. - Egyszer elviszlek oda, ígérem – mondtam halkan.
- Becsszó? – kérdezte álmos hangon és feltartotta a kisujját, de szemeit már nem nyitotta ki.
- Igen, becsszó – suttogtam mosolyogva és összekulcsoltam ujjainkat, majd finoman megráztam. – Jó éjt, Ash! – súgtam a fülébe, bár nem hiszem, hogy hallotta, mert egyenletes lélegzetvételeiből ítélve, már biztosan elaludt. Óvatosan lefektettem a párnára, majd én is mellé bújtam. Azt hiszem, ez hiányzott a legjobban, míg Svájcban voltam. Hogy érezzem finom illatát és, hogy ezzel a lánnyal a karjaimban aludhassak el. Az egész nem lett volna ilyen szörnyű, ha ő is velem van, de a legrosszabb, hogy ezzel neki okoztam a legnagyobb fájdalmat. Tudtam, hogy meg fog bocsájtani, de akkor is bűntudat nyomta a lelkem és elhatároztam, hogy bármi áron, de ki fogom engesztelni.
Egyenletes szívverését hallgatva egy kis idő múlva én is mély álomba merültem.

/Ashlyn szemszöge/

Reggel 10 körül ébredhettem fel és olyan kipihent voltam, mint már régen az elmúlt időben. Pilláimat rebegve nyitottam fel és Harry csillogó smaragdzöld szemeivel néztem farkasszemet.
- Jó reggelt! – mosolygott rám.
- Szia! – bújtam hozzá még szorosabban. Hosszú percekig csak öleltük egymást és megnyugtató csend telepedett közénk. Mosolyogva emlékeztem vissza az éjszaka történtekre, a késői vacsorára, - vagy korai reggelire -, hogy végre megtudtam, hogy Harry mit tett az elmúlt napokban. Csinálhatta volna jobban is, mondjuk előbb is felhívhatott volna, de már nem akartam a múlton rágódni, mert most velem van és engem ölel. Arra pedig gondolni sem mertem, hogy mit csinált azon a napon, amire nem emlékszik, bár amennyit ivott, biztosan alvással töltötte el magányos óráit.
Átkaroltam a nyakát és finoman lehúztam magamhoz, majd egy lágy csókot leheltem ajkaira. Annyira hiányzott már ez az elmúlt napokban, nem is értem, hogy bírhattam ki egyetlen reggelt is a csókja nélkül.
- Reggeli? – kérdezte mosolyogva, mikor elhúzódott. Szinte el sem hiszem, hogy az éjszaka után még most is éhes. Halkan felkuncogtam, de arcomra fagyott a mosolyom, mikor hasam görcsbe rándult és hirtelen émelygés fogott el. – Héj, Ash, mi a baj? – kérdezte Harry aggódva, de nem tudtam válaszolni, szám elé helyezve a kezemet rohantam a fürdőbe. Épphogy elértem a vécét, kiadtam magamból a kínait. Harry persze pár pillanat múlva megjelent az ajtóban és segítőkészen hátrafogta szőke tincseimet. Lerogytam a földre és a hideg csempének dőlve, mély levegőket véve próbáltam lenyugtatni szívverésem. – Mi volt ez? Jól vagy? – guggolt le elém Harry aggódó arccal és kisimított egy-két kósza hajtincset verejtékes homlokomból.
- Ideadnád a fogkefémet? – kértem, nem is válaszolva kérdésére.
- Persze – mondta és rögtön teljesítette kérésemet. Hogy eltűntettem azt a borzasztó ízt a számból, mindjárt sokkal jobban éreztem magam. Felálltam, hogy megmossam az arcomon és kiöblítsem a fogkrémet a számból, de megszédültem, ezért muszáj volt megkapaszkodnom a mosdókagylóban. Ezt Harry is észrevette, azért derekamat átkarolva akadályozta meg, hogy össze ne essek. Egy kis hideg vizet fröcsköltem az arcomba és, ahogy a tükörbe néztem, megijedtem saját látványomtól. Arcom sápadt, szemeim karikásak voltak, csapzott hajamról pedig ne is beszéljünk.
- Jól vagy? – kérdezte újból Harry kissé idegesen.
- Igen, csak pihenek egy kicsit – mondtam és hangom még a vártnál is gyengébb volt. Harry karjaiba kapott és a hálóba vitt, ahol lerakott az ágyra. Sóhajtva dőltem a puha párnára és nagy levegőket szívva a tüdőmbe reméltem, hogy lassan elmúlik borzasztó hányingerem. Harry mellém ült és aggódó szemeivel arcomat fürkészte.
- Jól vagyok – mondtam megnyugtatásképpen. – Biztos csak az éjszakai evés ártott meg.
- Igen, az lehet. Hozhatok valami? – kérdezte kedvesen és egy hosszú puszit lehelt kézfejemre.
- Egy pohár vizet, kérlek – mondtam halkan.
- Persze – nyomott egy csókot a homlokomra. – Mindjárt visszajövök! – szólt és eltűnt az ajtóban. Egy percen belül már vissza is tért egy pohárral a kezében. Ülésbe tornáztam magam és nagy kortyokkal lehúztam a hűs folyadékot. Az üres poharat az éjjeliszekrényre helyeztem és máris nem éreztem magam olyan ramatyul, és hányingerem is csillapodni kezdett.
- Jobban vagy? – kérdezte Harry már vagy ezredszerre.
- Igen, sokkal – bólintottam egy halvány mosolyt villantottam felé. – Mit csinálunk ma? – kérdeztem kíváncsian.
- Azt terveztem, hogy elviszlek valahova kiengesztelésül, de azt hiszem, ezt most el kéne halasztanunk – mondta és homlokán a ráncok még mindig nem simultak ki egészen.
- Nem, nem! – tiltakoztam rögtön. – Már teljesen jól vagyok! – ellenkeztem és szavaim igazak is voltak, mert amilyen hirtelen jött a rosszullétem, olyan gyorsan el is tűnt.
- Pár perce még attól féltem, hogy összeesel a fürdőben. Pihenned kéne – mondta lágyan.
- Harry én tényleg jól vagyok! Csak ki szeretnék mozdulni, mert ha még egy napot itt kell töltenem bezárva ebben a házban, akkor be fogok golyózni! – tiltakoztam és, hogy szavamnak nyomatékot adjak, felkeltem az ágyból.
- Biztos vagy benne? – kérdezte még mindig kételkedve.
- Igen és a friss levegő is biztosan jót fog tenni, csak ne aggódj annyit! – álltam két lába közé és átkarolva a nyakát egy apró puszit nyomtam szája sarkába.
- Rendben – állt fel sóhajtva. – Csak telefonálok még egyet és mehetünk.
- Lehet még egy kérésem? – kérdeztem mosolyogva, mire Harry határozottan bólintott. – Menjünk először reggelizni, mert éhen halok! – panaszkodtam.
- Hát persze! – lehelt egy puszit az arcomra és fejet csóválva felnevetett. Végre minden aggódás eltűnt az arcáról és a szeméből. – Készülődj, mert egy órán belül indulunk! – figyelmeztetett és telefonjával a kezében elhagyta a szobát. 


Sziasztok!
Mindenkinek boldog Mikulást kívánok így utólag is! Na, mi jót hozott a Télapó?
Remélem, tetszett ez a rész és nem okoztam csalódást azzal, hogy nem történt igazából semmi érdekes dolog Harryvel Svájcban, de ne aggódjatok, mert lesz még bonyodalom bőven, hiszen lassan jön a 2. évad! :))
Köszönöm nektek az előző részhez érkezett csomó kommentet és a 222 feliratkozó olvasót, nagyon hálás vagyok! Én mindig is tudtam, hogy ti vagytok a legjobbak! A következő rész pedig egy hét múlva, vasárnap kerül majd fel! :))

Addig is szép, dolgozatmentes hetet kívánok Mindenkinek! 

xx, Csakegylány

Szólj hozzá!

2013\12\01

51. fejezet: Svájc

Sziasztok!
Először is bocsánatot kérek az előző részért, de kiengesztelésül egy extra hosszú részt hoztam most nektek! :)
Ebből a történetből még úgy 2 rész van hátra, de a fb csoportban megszavazták, szóval lesz 2. évad! :))
Nem is húznám tovább az időt! Jó olvasást!
xx, Csakegylány




Lefagyva meredtem a telefonom képernyőjére és el sem hittem, hogy az Ő nevét látom villogni.
- Gyerünk, vedd már fel! – sürgetett Ben. Hirtelen feleszméltem és remegő kezekkel kaptam a telefonomért.
- Harry? Hol vagy? – vettem fel gyorsan. Már vártam a Göndörke mély, rekedtes hangját, de ehelyett egy nő szólt bele a telefonba, aki ráadásul még nem is a nyelvemen beszélt. Hálát adtam az égnek, hogy pár éve megtanultam németül, így nem volt nagy erőfeszítés megérteni őt.
- Elnézést, beszél németül? – kérdezte udvariasan.
- Igen, valamennyire – válaszoltam értetlenül. Mit keres Harry telefonja egy német nőnél? – Bocsánat, de megtudhatnám, hogy hol találta a telefont?
- Egész nap itt csörgött ebben az utcai kukában. Vagy száz nem fogadott hívás volt rajta, erről számról érkezett a legtöbb, ezért csörgettem ezt – magyarázta.
- Nagyon köszönöm – hálálkodtam. – Tudom, fura kérdés, de megtudhatnám, ön hol tartózkodik éppen?
- Bernben – válaszolt, én pedig nem hittem a fülemnek.
- Tessék? – kérdeztem vissza, remélve, hogy rosszul hallok. – Mármint Svájcban?
- Igen, hol máshol! – vette természetesnek a dolgot. – Akkor valaki eljön a telefonért? Megadjam a pontos címet?
- Nem… Nem igazán vagyok most a k-közelben… - dadogtam kábultan.
- Akkor elvigyem a rendőrségre? – kérdezte fontoskodva.
- Igen. Köszönöm – válaszoltam. Ezután a nő még valamit csacsogott a telefonba, de erre már nem tudtam odafigyelni, úgy le voltam sokkolódva a hallottaktól, mire egy idő után megunta szótlanságomat és kisípolt a vonal.
- Na, mi történt? – kérdezte Ben türelmetlenül. Szólásra nyitottam a szám, de egy hang sem jött ki a torkomon. Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé és azt sem tudtam, hogy mit gondoljak. Legyek-e megkönnyebbülve, hogy végre van valami gyom, vagy omoljak össze idegességemben, amiért Harry egy teljesen más országban van, több száz mérföldre tőlem. Mi van, ha elrabolták, különben miért is lenne Svájcban? Vagy ott van egyáltalán? Lehet, hogy a telefon csak véletlenül került oda? Vagy az túl nagy véletlen lenne? Valószínűleg.
- Na, mondj már valamit! – szólt Ben idegesen. Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó, majd Louis és Liam léptek be a nappaliba.
- Vele meg mi történt? – biccentett felém Lou.
- Fogalmam sincs – tárta szét karjait értetlenül. – Ez előbb Hazza számáról hívták, de szerintem nem ő volt, mert valami földönkívüli nyelven beszélgettek – magyarázta. – Ti megtudtatok valamit?
- Igen… - ráncolta össze a szemöldökét Liam. – Nehezen, de sikerült kiderítenünk, hogy Harry tegnap a repülőtérre ment a taxival.
- De mit csinált ott? Elutazott? De hova? – halmozta el a fiúkat kérdésekkel.
- Svájcba – nyögtem ki, mire mindenki döbbenten felém fordította a fejét.
- Svájcban? Mit keresne Harry Svájcban? – értetlenkedett Lou.
- Fogalmam sincs – vontam meg a vállam zavarodottan. – Egy nővel beszéltem telefonon, németül. Harry mobilját egy kukában találta Bernben.
- Ezt meg hogy a fenébe hozta össze ez az idióta? – huppan le sóhajtva Lou az egyik fotelbe és gondterhelt arcát kezei közé rejtette.
- Odautazom. Most – jelentettem ki és felállva az emelt felé vettem az irányt, hogy összepakoljak.
- Szerintem ez még túl korai – állatott le Liam józanul gondolkodva. – Lehet, hogy csak ellopták a telefonját.
- És véletlenül kidobták Bernben egy kukába? – kérdezte vissza összeráncolt szemöldökkel, hitetlenül.
- Nem, azt hiszem, ez egy kicsit hihetetlen, de akkor sem az a megoldás, hogy gondolkodás nélkül elutazol egy teljesen más országba, amikor még az sem biztos, hogy ő is ott van – mutatott rá.
- Igazad van, de akkor mit csináljak? Nem tudok tétlenül itthon üli, mikor nagy esély van arra, hogy Harry teljesen el van veszve Svájcban! – pánikoltam be. Az egyetlen pozitív dolog az volt az egészben, hogyha a repülőtérre ment, akkor azt jelenti, hogy nem rabolták és önszántából repült Svájcba, ha egyáltalán ott van most.
- Nagyfiú már, ne aggódj miatta ennyit! – szólt Louis. – Már napok óta nem aludtál, pihenned kéne – javasolta. – Most lefekszel, kialszod magad és holnap, mikor felébredsz, megint elkezdjük a keresést.
- Szerinted el tudnék így aludni? – tártam szét a karom tehetetlenül.
- Majd Dan ad nekem valami gyógyszert, de tényleg pihenned kéne – mondta Liam.
- Talán igazatok lehet – bólintottam.
- Persze, hogy igazunk van – helyeselt Louis és felém indult. Kezei derekamra helyezve egy finom tolással elindított felfelé a lépcsőn. Már félúton jártam, mikor megtorpantam és feléjük fordultam.
- Én nagyon köszönöm a segítséget. Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy velem vagytok. Nem is tudom, mivel tudnám viszonozni mindezt – mondtam halkan, de ezért úgy, hogy könnyen meghalljanak.
- Majd ráérsz megköszönni holnap, Harryvel együtt – válaszolta Lou bizakodón.
- Most menj aludni, mindjárt felküldöm Dant – tette még hozzá Liam.
- Köszönöm – mosolyodtam el halványan. – Ha szükségetek van valamire, akkor megtaláljátok és aludhattok itt is, ha szeretnétek, van elég szoba… - ásítottam.
- Jó éjt, Ash! - köszöntek el, én pedig folytattam utam a hálóba. Elhatároztam, hogy alvás előtt még gyorsan lefürdök. A fürdőben lehámoztam magamról aznapi ruháimat és beálltam a zuhany alá. Reméltem, hogy egy kicsit lenyugtat a forró víz, de most valahogy nem tette meg szokásos hatását és még mindig feszültem léptem ki pár perc múlva a fürdőből, már a szokásos pizsamámban, azaz egy rövidnadrágban és Harry egyik pólójában. Mikor a hálóba értem, Dan már az ágyon ülve várt rám, kezében egy pohár vízzel. Mellé sétáltam és bebújtam a takaró alá.
- Ezt vedd be – nyújtott felém Dan egy szem gyógyszert és poharat. – Segíteni fog elaludni.
- Köszönöm – mondtam és leöblítettem a pirulát egy kis vízzel. Sosem szerettem gyógyszereket szedni, ez mindig is távol állt tőlem, de azt reméltem, hogy egy kis altatóval sikerül átvészelnem az éjszakát, ezért most kivételt tettem. – Haza mentek Liammel? – érdeklődtem.
- Igen, pár perc múlva, azt hiszem – bólintott.
- Nyugodtan alhattok itt is. Nagyon sok hely van – mondtam, de az igazság az volt, hogy megrémített a tudat, hogy egyedül kell maradnom ebben a hatalmas házban. Talán haza kellett volna mennem estére, de már késő bánat, mert bevettem a gyógyszert.
- Nem lehet, különben sincs itt semmi ruhánk alvásra, de holnap reggel átjövünk, rendben? – mosolygott rám kedvesen.
- Persze, rendben – sóhajtottam.
- Ne aggódj, Ben itt marad, úgysincs hol aludnia – tette hozzá kétségbeesett arcomat látva.
- Ez nagyon megnyugtató – morogtam. Nem is tudtam, hogy örüljek annak, hogy Bennel töltöm az éjszakát, - még, hacsak egy házban is, - vagy essek kétségbe.
- Ne aggódj, Ben jó gyerek, kissé fura tud lenni néha, igazi nőcsábász, de foglalt csajokkal nem kezd ki, ez nála elvi kérdés – nyugtatott meg és hittem neki. – Akkor én most hagylak is aludni! – állt fel mellőlem. - Nemsokára hatni fog a gyógyszer. Jó éjszakát! – köszönt el.
- Jó éjt! – mondtam, Dan pedig egyedül hagyott a szobában. Egy kis gondolkodás után a biztonság kedvéért azért még gyorsan kikeltem az ágyból bezártam az ajtót, mert nem szerettem volna másnap reggel Ben mellett ébredni. A többiek megbíztak benne, de én annyira még nem ismertem őt és őszintén szólva, kicsit tartottam tőle.
Visszafeküdtem a hatalmas franciaágyba, ami most még nagyobbnak tűnt, mint általában, és a takaró sem melegített fel úgy, ahogy szokott. Egész nap barátok vettek körül, ezért fel sem tűnt eddig, hogy Harry milyen piszkosul is hiányzik. Kispárnáját szorosan ölelve beszívtam csodálatos illatát és könnyek kezdték szúrni a szemem. Eddig a lányok tartották bennem a lelket, de így egyedül megint összeomlottam. Szerencsére nem kellett sokat várnom és Dan gyógyszere hatni kezdett és könnyeim között mély álomba merültem.

Másnap reggel, mikor felébredtem, rögtön kipattantak a szemeim és kiszálltam az ágyból. Még én is meglepődtem, hogy mennyire kipihent vagyok annak ellenére, hogy milyen későn feküdtem és még csak fél nyolc van. Gyorsan a fürdőbe mentem és elkészülődtem. Lesiettem a konyhába, ahol a levegőben frissen főzött kávéillat terjengett. Ben ült az asztalnál egy melegítőalsóban és egy sima szürke pólóban és magamban hálát adtam, hogy normálisan fel van öltözve. Egy napilapot olvasgatott, miközben kávéját iszogatta.
- Jó reggelt! – köszöntem és a hűtőből kivettem egy doboz narancslevet és öntöttem magamnak egy pohárba, majd sietve lehúztam.
- Reggelt! – morogta Ben. Azt hiszem, ő nem egy reggeli ember.
Elvettem egy almát az asztalon lévő gyümölcsöskosárból és máris az ajtó felé indultam.
- Hova sietsz? – kérdezte Ben, mire megtorpantam.
- A repülőtérre – válaszoltam egyhelyben toporogva, arról álmodozva, hogy pár óra múlva már láthatom Harryt. Azt hiszem, az elmúlt napokban egyszer sem éreztem magam ennyire közel a megoldáshoz. – Hátha megtudok ott valami Harryről.
- Elkísérjelek? – ajánlotta fel, de igazából láttam rajta, hogy nem vágyik semmi másra csak egy puha ágyra. Igazából nem is értem, hogy miért kelt már fel ilyen korán.
- Nem, köszi, egyedül is megoldom – legyintettem és alig vártam, hogy elindulhassak, semmi kedvem nem lett volna várni, arra, hogy Ben elkészülődjön. – Mikor készülsz visszamenni Amerikába? – kérdeztem.
- Délutánra rakattam át a gépem – tájékoztatott. – Még találkozunk addig, ugye?
- Persze, szerintem pár órán belül itthon leszek. Remélem, addig megtudok valami pontosat Harryről – reménykedtem.
- Hát akkor indulás! – csapott a fenekemre, amiért megsértődtem volna, ha nem ismertem volna már elég jól Bent. Egy gyors sziával, rosszallóan, de mégis mosolyogva, fejemet csóválva köszöntem el tőle majd magamra kaptam a cipőmet és bepattantam Harry Range Roverébe. Azt hiszem, ideje lenne már hazamennem a saját kocsimért, különben is, már vagy ezer éve nem voltam otthon. Annyi minden összejött ebben a pár hétben. Hiányzik apa, Dorota és legfőképpen pedig az én drága kisöcsém, Adam. Azon sem csodálkoznék, ha már meg sem ismerne. De majd, ha Harry végre itthon lesz, biztosan bepótlom az elmúlt hetet és a végén úgy az agyukra fogok menni, hogy már csak azt fogják várni, hogy végre visszamenjek a Göndörkéhez.
Úgy elkalandoztak a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy már meg is érkeztem a repülőtérhez. Könnyen beálltam a parkolóba és sietős léptekkel indultam el a főbejárat felé. Az információs pulthoz vettem az irányt, ahol egy idősebb, ötvenes évei végén járó nő a számítógépén dolgozott valamit.
- Jó napot! – köszöntem görccsel a gyomromban és olyan ideges voltam, hogy majdnem kidobtam a taccsot.
- Jó napot! Segíthetek valamiben? – kérdezte unottan.
- Szeptember 14-én, hajnalban járt itt egy fiú, esetleg nem találkozott vele? – kérdeztem reménykedve.
- Maga szerint hány emberrel találkozom én naponta? Vagy robotnak néz, hogy minden arcot megjegyzek? – kérdezte felháborodva. Talán rosszul tettem fel a kérdést, de azt is láttam, hogy ez a nő nem lesz könnyű eset. Abban viszont biztos voltam, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot és még ma este Harryvel fogok aludni.
- Sajnálom, és nem kérdezném, ha nem lenne ennyire fontos! – kértem.
- Nem tudok segíteni – válaszolta és visszafordult a számítógépéhez.
- Kérem, asszonyom! A barátom eltűnt pár napja és nem adott magáról azóta életjelet! Az utolsó nyomok idevezetnek, egy taxiba ült és idejött aznap. Nekem muszáj őt megtalálnom! Kérem, ha tud segíteni, tegye meg! – könyörögtem.
- Rendben – sóhajtott fel és rám nézett. – Nem én voltam bent aznap éjjel, de megkérdezem Monicát, hátha ő tud valamit – mondta kelletlenül, majd felállt és eltűnt egy ajtó mögött. Mikor nekem hátat fordított, színpadiasan megforgattam a szemem és nem is hittem el, hogy ekkor fáradtság volt neki, hogy szóljon a kollégájának. Ezek után már csak abban mertem reménykedni, hogy Monica valamivel könnyebb eset lesz.
Pár perc múlva nyílt az ajtó és egy csinos, húszas évei elején járó lány lépett ki rajta. Mosolygós arca rám tévedt és kikerekedett a szeme. Nem is értettem reakcióját, míg meg nem szólalt.
- Ashlyn Higgins? – szólt elképedve. Szinte már el is felejtettem, hogy egy szupersztár barátnője vagyok, mondjuk, eddig nem nagyon kellett foglalkoznom a hírnévvel, nem ismertek még annyira engem, mint Elt vagy Danit.
- Igen, te vagy Monica? – kérdeztem reménykedve.
- Te jó ég, ezt el sem hiszem! – kezdett el szinte sikítozni. Megismert és ezt jó jelnek vettem, mert ha rólam tudja, hogy ki vagyok, akkor Harryt sem téveszti össze senkivel.
- Tudnál nekem segíteni? – kérdeztem kedvesen.
- Ashlyn Higgins segítséget kért tőlem! Ez valami őrület! – ugrándozott. Rajongása aranyos volt, de lassan kezdtem elveszíteni még megmaradt türelmemet is. 
- Akkor?
- Igen, persze! Sajnálom – nyugtatta le magát. - Szóval, miben lehetek a szolgálatodra?
- Két napja te voltál beosztva ugye? – kérdeztem. Ekkor hitelen megszólalt a telefonom, egy idegen és elég furcsa számról hívtak, azt gondoltam, hogy biztosan a szolgáltató, ezért nem is vettem fel.
- Igen, sok más emberrel együtt – bólintott nagyot.
- Esetleg nem láttad itt hajnalban Harryt? – kérdeztem halkan, attól félve, hogy valaki meghall minket.
- Harryt? Harry Stylest? – kerekedett ki a szeme újra.
- Igen, tudod, göndör haj, nagy, zöld szemek… - kezdtem, de közbevágott.
- …cuki, gödröcskés mosoly, tudom én – válaszolta ábrándosan. Azt hiszem, ez a lány nagyon bele van zúgva az én Göndörömbe.
- Szóval akkor láttad? – sürgettem.
- Igen – válaszolta, mire szívem hevesen dobogni kezdett. Újra megszólalt a telefonom, de figyelmen kívül hagytam.
- És mit csinált? Mit akart? Mondott valamit? – halmoztam el hirtelen kérdésekkel.
- Természetesen jegyet vett – válaszolta rögtön. – Egyedül jött, azt hiszem, részeg volt és képet is csinált velem – kuncogott fel, de mikor látta, hogy nem nevetek vele, megkomolyodott és tovább folytatta. – A legközelebbi járatra vett jegyet.
- És melyikre emlékszel? – kérdeztem izgatottan.
- Hát persze! Nem mindennap találkozik az ember Harry Styles-szal! Bernbe adtam neki jegyet – válaszolta. Ekkor szinte már biztos voltam, hogy Harry Svájcban van, ezért tudtam, hogy nekem is ott a helyem.
- Mikor indul a következő járat Bernbe? – kérdeztem gyorsan. Monica pötyögött valamit a számítógépen, majd válaszolt:
- Másfél óra múlva. – Ekkor harmadszorra is csörögni kezdett a mobilom. Nem is értettem, hogy mi lehet ennyire sürgős.
- Megbocsájtasz egy pillanatra? – kérdeztem bocsánatkérő arccal nézve Monicára, aki kedvesen mosolyogva bólintott. Pár lépést arrébb sétáltam és fogadtam a hívást.
- Tessék? – szóltam bele kelletlenül.
- Ash? – hallottam meg azt a hangot, amitől egy pillanatra megállt a szívverésem és a lélegzetem is elakadt. Térdeim elgyengültek és lerogytam egy üresen álló padra.
- Harry… - suttogtam és éreztem, ahogy könnyek szánkáznak le az arcomon. – Hol a fenében vagy? Jól vagy? – kérdeztem könnyeim között, de mosoly ült ki az arcomra a megkönnyebbüléstől.
- Mindben rendben. Ne sírj, Ash! - mondta gyengéden. Hangját hallgatva, mintha a legdallamosabb zenét játszották volna a fülembe és újabb könnyek buggyantak ki a szememből.
- Merre vagy? – kérdeztem.
- Bernben – válaszolta.
- Odamegyek – mondtam határozottan és felálltam a padról.
- Ne, nem kell! – állított le gyorsan. - Egy órán belül indul a gépem haza.  
- Hogy kerültél oda? – töröltem le könnyeimet.
- Ezt igazából magam sem tudom. Tegnap reggel egy Bern mellett városban, Meikirch-ben ébredtem fel, teljesen másnaposan – sóhajtott fel. Egész mondandójából csak egy valamit tudtam felfogni:
- Tegnap reggel? – kérdeztem vissza.
- Igen, nem volt nálam semmi, sem telefon, sem pénz, vagy iratok – panaszkodott. – A rendőrségen szerencsére megtaláltam őket, de a telefonom még mindig nincsen meg, most is egy fülkéből hívlak. 
- A telefonod a berni rendőrkapitányságon van – válaszoltam nyersen. – És tudod mit, Harry Styles? Menj a jó büdös francba! – mondtam dühösen és kinyomtam a telefont.
Reméltem, hogy ez a „tegnap reggel” csak nyelvbotlás volt, de kiderült, hogy nem és olyan méreg öntött el, hogy legszívesebben örökre száműztem volna őt az Antarktiszra egy szál boxerben. Tehát, már több mint egy napja magánál van és annyi nem volt benne, hogy felhívjon és tájékoztasson, hogy még életben van. Az elmúlt két nap teljes pokol volt a számomra, kétségek között enni és aludni sem tudtam, többet sírtam, mint egy év alatt és csak annyit akartam, hogy egy sms-t írjon, hogy minden rendben van vele. Annyira vártam már, hogy halhassam a hangját és átjárjon a megkönnyebbülés, ehelyett viszont dühös vagyok. Dühös és csalódott.
Gyorsan még köszönetet mondtam Monicának a segítségért, mire megkért, hogy készítsek vele egy képet, amitől elég furcsán éreztem magam, de szívesen megtettem neki. Majd Harry kocsijához siettem és hazaindultam, igazából haza. Nem is akartam látni Harryt egy jó ideig, legszívesebben puccos luxusautóját bemutattam volna egy vastag fának.
Negyedóra múlva hajtottam fel apa kocsibejárójára és becsaptam magam után a kocsiajtót.
- Sziasztok! Megjöttem! – kiabáltam és ledobtam magamról a cipőmet, de nem kaptam választ. Beljebb mentem a házba és a konyha felé vettem az irány, ahol szokatlan módon nem találtam senkit. Felszaladtam a lépcsőn, ahol végre meghallottam Adam édes nevetését. Beléptem öcsikém szobájába, ahol apuval együtt játszottak. – Sziasztok! – köszöntem már sokkal vidámabban. Az otthoni környezetnek valahogy sikerült megnyugtatnia.
- Ashie! – kiáltotta öcsikém és felém szaladva szorosan lábamhoz bújt. Felkaptam az ölembe és szerető ölelésbe vontam.
- Helló, Nagylány! – köszönt apa és felállt a földről. – Azt hittem, hogy már el is felejtetted a haza vezető utat! – adott egy puszit az arcomra.
- Sajnálom, de nagyon zsúfolt hetem volt – panaszkodtam. – Dorota merrefelé van? – kérdeztem.
- Szabadnapot vett ki, Laurent-nal mentek el valahova – magyarázta. – Meddig maradsz? Hiányzott már egy nő a háznál!
- Nem tudom, holnap reggelig biztosan – vontam vállat és leraktam Adamet a földre, aki elszaladt játszani.  
- És mi lesz Harryvel? Nem fog nagyon hiányolni? – kérdezte mosolyogva. Ő nem tudott Harry eltűnéséről, de nem is akartam neki beszámolni az elmúlt napokról.
- Harry meglesz, nagyfiú már – vontam meg a vállam közömbösen.
- Baj van? – kérdezte aggódó arccal.
- Nem, nincs semmi! – védekeztem rögtön. Nem akartam beszélni Harryről, egyelőre nem. – Csak már nagyon hiányoztatok! – öleltem meg. – Azt hiszem, készítek valami ebédet – jelentettem ki.
- Biztos vagy benne? – kérdezte apa kételkedve főzéstudományomban.
- „Ebédet készítek” alatt azt értettem, hogy kiveszek valamit a mélyhűtőből és megmelegítem – pontosítottam.
- Így már rendben – bólintott apa mosolyogva.
- Vegyük úgy, hogy ezt nem is hallottam! – szóltam vissza és leindultam a konyhába. Épphogy leértem a földszintre, megcsörrent a telefonom. Azt gondoltam, hogy megint Harry hív, már vagy tizenöt hívását elutasítottam, de most Louis neve villogott a képernyőn.
- Szia, Lou! – köszöntem a telefonba, miután fogadtam a hívást.
- Megvan Harry! Tényleg Svájcban volt! – kiabálta, hogy majdnem megsüketültem. – Az előbb hívott, most indul a gépe és másfél órán belül már itthon is lesz!
- Tudom, Lou, én már beszéltem vele – mondtam hidegen.
- Tényleg? El sem hiszem, hogy végre megtaláltuk! Nemsokára indulunk érte a reptérre, nem akarsz velünk jönni? Felvegyünk? Vagy egyedül jössz? – kérdezte izgatottan.
- Én nem megyek – válaszoltam teljesen nyugodtan.
- Nem? - csodálkozott. – De hát miért?
- Harry már több mint egy napja tudott volna hívni engem, de nem is érdekelte, hogy halálra aggódom magam miatta, most viszont pedig engem nem érdekel, hogy hogyan fog hazajutni a repülőtérről – válaszoltam hidegen.
- Ash, ne csináld már ezt! Te nem ilyen vagy!
- De így is tudok viselkedni! – vágtam rá. – Ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy holnap visszaviszem a kocsiját.
- Hibát követsz el, Ash! – figyelmeztetett Lou.
- Nem érdekel. Viszlát, Louis! – mondtam és bontottam a vonalat.
Dühös voltam Harryre, nagyon dühös és pár napig nem is akartam látni, nemhogy még a reptérre is elmenjek érte!
Kivettem egy mirelit pizzát a mélyhűtőből és beraktam a sütőbe.
Egy fél órán belül már együtt ebédeltünk apával és Adammel a konyhában. A pizza nem volt összehasonlítható Dorota főztjével, de egyszer lehet bűnözni, nemde? Miután mindenki jóllakott, felvittem öcsikémet a szobájába és lefektettem egy délutáni alvásra. Adam gyorsan mély álomba merült, én pedig csak figyeltem, ahogy édesen szuszog. Apró ajkai enyhén szétnyíltak, ahogy hasán feküdt. Harry jutott róla eszembe és mosoly kúszott az arcomra. Igazából örültem és megkönnyebbültem, hogy Harry végre épségben előkerült és a történetben nem játszott szerepet egy bizonyos harmadik, de emellett még mindig dühös voltam rá. Azért szívem mélyén megbántam, hogy nem mentem el Louis-ékkal, hisz’ akkor talán már régen szorosan ölelhettem volna. Semmire sem vágytam jobban, mint csókjaira és érintésére, de most pont ezeket tagadom meg magamtól. Igazából már feleannyira sem voltam rá dühös, mint pár órával ezelőtt és egyre jobban hiányzott. Jól belegondolva, én sem voltam jobb bála. Nagy valószínűséggel én is úgy berúgtam volna, mint Harry, ha ő nincs észnél és nem állít le még idejében. Nem voltam vele teljesen igazságos. Most pedig még belegondolni is rossz volt, hogy lehet, hogy alig pár utca választ el minket és én mégsem vagyok vele. Igaza volt Lounak, én nem ilyen vagyok. Nem tudok sokáig haragot tartani, főleg nem azzal, akit szeretek. És Harryt szeretem. Mindennél jobban. Ezért mellette van a helyem, főleg most.
Hirtelen felpattantam öcsikém mellől és lerohantam a lépcsőn. Az előszobában magamra kaptam a cipőmet és leakasztottam a fogasról a kabátomat, majd már indulni is akartam, mikor apa megszólalt mögülem.
- Héj, hová mész? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- El kell mennem Harryhez – válaszoltam sietve.
- De úgy volt, hogy együtt töltjük a napot – vágott durcás arcot és karjait összefonta mellkasa előtt.
- Sajnálom, de ígérem, hogy bepótoljuk! – adtam egy gyors puszit az arcára és már ki és léptem az ajtón. 
Azt hiszem, soha életemben nem vezettem még ilyen gyorsan, de legalább fele idő alatt odaértem ahhoz a hatalmas, ismerős házhoz. Nem volt bezárva az ajtó, így könnyen bejutottam. A nappaliban Louis-ékat és Bent találtam, de akárhogy is kerestem, Harryt sehol sem láttam.
- Bevallom, nem hittem, hogy ilyen sokáig bírod! – mosolygott rám Lou.
- Hol van Ő? – kérdeztem kapkodva.
- Az emeleten. Szt mondta, lefürdik – biccentett El a fejével a lépcső felé. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, de a háló ajtaja előtt megtorpantam. Bekukkantottam a helyiségbe. A szívem heves vágtába kezdett, elöntött a boldogság és mosoly kúszott a számra, mikor végre megláttam Őt. Nekem oldalt állt, így nem vehetett észre. Még azt a ruhát viselte, ami Niall partyján is hordott, azzal a különbséggel, hogy felsője egy-két helyen el volt szakadva és nadrágjáról sem lehetett már megmondani eredeti színét. A telefonját nyomkodta, azt hiszem kihangosíthatta, mert miután az ablakpárkányra helyezte, az hangos búgásokat adott ki magából. Pár pillanat múlva megéreztem, ahogy rezeg a mobilom a zsebemben. Harry homlokát az ablaküvegnek döntve, lehunyt szemekkel várta, hogy válaszoljak hívására. Egy perc sem telt bele és megszólalt a hangpostám.
- A fenébe is! – kapta fel Harry a telefont és teljes erejéből felém hajítottam, mintha csak az lenne a hibás. A mobil szerencsére nem talált el, habár tőlem csupán csak egy kicsire érte el a falat és hangos csattanásokkal darabokba tört, mire ijedtemben megugrottam. Harry ekkor persze már észrevett és ijedt tekintettel pillantott telefonja darabkáira. Tucatnyi érzelem suhant át az arcán és valahol a megkönnyebbülés és aggodalom között állt meg és eleresztett felém egy félénk mosolyt.
- Szia – suttogta, és ebből az apró szóból is annyi bűnbánat áradt, hogy nem tudtam nem megenyhülni, de nem hagyhattam ilyen gyorsan megpuhítani magam.
- Szia? Csak ennyi, hogy szia? – néztem rá olyan dühösen, ahogy csak tudtam. – Két napja halálra aggódom magam miattad, te pedig csak annyit mondasz, hogy szia? – akadtam ki.
- Ash… - kezdte és elém lépett, de gyorsan szavába vágtam.
- Ne Ash-ez itt nekem! Csak válaszolj! Miért nem tudtál csak felhívni? Vagy csak egy sms-t írni? – emeltem fel a hangom. – Napok óta nem tudok enni és aludni, csak valahogy álomba bőgöm magam, amíg te valahol Svájcban nyaralgatsz, mert úgy döntöttél, hogy szó nélkül átruccansz egy másik országba!
- Részeg voltam, azt sem tudtam, hogy mit csinálok – védekezett. Csak most vettem észre, hogy szemei alatt sötét karikák húzódnak, haja pedig össze-vissza meredezik a fején, de elhatároztam, hogy nem fogok meglágyulni, azért még tartottam magam. – Nekem sem volt egy jó élmény hidd el, felébredni egy park közepén, pénz, iratok és telefon nélkül egy teljesen idegen városban, aminek még a nyelvét sem értem! – fakadt ki.
- Nem azt kértem, hogy szuvenírt vegyél, vagy, hogy képeslapot küldj, csak egy telefont akartam, hogy jól vagy! – kiabáltam.
- Sajnálom – mondta halkan, bűntudattal a szemében és magához húzott. Más esetben elolvadtam volna az ölelésétől, de most nem hagytam ilyen könnyen magam.
- Engedj el! – kiabáltam, de csak még szorosabban fonta körém karjait. – Most nem lesz ilyen könnyű! Nem fogok a karjaidba olvadni! – öklömmel hisztérikusan ütögetni kezdtem a mellkasát, de nem tágított és tovább ölelt. Könnyek kezdtek el záporozni az arcomon. - Engedj el! Hagyj békén… - hangom elcsuklott és nem bírtam tovább. Megtörtem. Belezokogtam mellkasába és szorosabban öleltem magamhoz, mint valaha. – Utállak… Annyira utállak… - suttogtam erőtlenül.
- Nem, tudom, hogy szeretsz. Mondd, hogy szeretsz – suttogta a fülembe könyörgően.
- Utállak – makacsoltam meg magam.
- Hiányoztál – mondta gyengéden. Percekig csak öleltük egymást, csend telepedett közénk, de nem az a kínos fajta, hanem a megnyugtató, békés csend. Minden haragom eloszlott, nem akartam többé veszekedni, csak élveztem jól eső közelségét. Már nem sírtam többé csak élveztem, ahogy testünk összeér és ahogy meleg lehelete a nyakamat simogatja. Hirtelen eszembe jutott, hogy valószínűleg már napok óta nem alhatott és nem hiszem, hogy sokat evett ott Svájcban, a fürdésről nem is beszélve. – Menj, zuhanyozz le, én addig készítek neked valamit enni – utasítottam lágyan és elhúzódtam kellemes öleléséből.
- Ezzel most arra akarsz célozni, hogy büdös vagyok? – mondta tettetett felháborodással.
- Nem én mondtam! – vontam meg a vállam és az ajtóhoz léptem, de Harry váratlanul megragadta a csuklómat és magához rántott, hogy finoman nekicsapódtam erős mellkasának.
- Szeretlek – suttogta ellágyult szemekkel.
- Én is szeretlek – mondtam halkan és ajkaimmal gyengéden lecsaptam az övéire. Hosszan csókoltuk egymást, be akartuk pótolni az elmúlt napokat. Bizsergés futott végig a gerincemen, ahogy Harry beletúrt a hajamba és úgy éreztem, hogy végre kiteljesedtem. Miután elváltunk, Harry felém villantotta kisfiús, gödröcskés mosolyát, amitől elolvadtam, majd indultam is le a földszintre, míg Harry elment lefürdeni.
Louis-t, Eleanort és Bent ott találtam meg, ahol nemrég is voltak, de csak most tűnt fel Ben mellett az a hatalmas bőrönd.
- Héj, már mész is? – intéztem Ben felé a kérdést.
- Aha, mindjárt indul a gépem. Azt hiszem, hívok egy taxit – mondta.
- Mi szívesen elviszünk a reptérre – ajánlotta fel Lou.
- Azt elfogadom, kösz.
- Sajnálom, hogy már menned is kell – öleltem meg Bent mosolyogva. Azt hiszem, eléggé megkedveltem őt az elmúlt napokban. – Köszönöm a segítséget.
- Harry egy igazán szerencsés fickó, hogy te vagy a barátnője – biccentett elismerően. Ez mind kedves volt, de nem kellett volna folytatnia gondolatmenetét. Végignézett rajtam és megnyalta alsó ajkát. – Ez a fenék és azok a m… - kezdte, de gyorsan egy nagyot csaptam a fejére.
- Fogd be, Ben! – kiabáltam nevetve. – Azért még találkozunk, ugye? – kérdeztem reménykedve.
- Persze! De ha New Yorkban jártok, ugorjatok be hozzám! Nagyon sok jó helyet tudok arrafelé, ahova érdemes benézni – kacsintott. Elgondolkoztam azon, hogy Bent mi foglalkoztatja a nőkön és bulikon kívül, de rá kellett jönnöm, hogy a listának itt vége is van.
Lassan indulniuk kellett, ezért egy gyors búcsúzkodás után mindhárman elhagyták a házat. Mosolyogva csuktam be az ajtót mögöttük és bementem a konyhába Harry kedvencét, kínai rendelni. Mikor megjött a vacsoránk, még hallottam a fürdőben csobogni a vizet. Átvettem a rendelést és az emeletre mentem, szólni Harrynek, hogy jöhet enni, viszont, mikor a hálónkba értem, a Göndörke már édesen szuszogott az ágyban. Úgy tűnik, a fáradsága nagyobb volt, mint az éhsége és már nem bírta megvárni a vacsorát. Pedig reméltem, evés közben kifaggathatom, hogy pontosan mi is történt vele ezen a két napon, de ez úgy tűnik, hogy holnapra marad. Szorosan mellé ültem az ágyra és óvatosan - nehogy felébredjen - betakargattam őt. Kicsit mocorogni kezdett és átölelve a derekamat, az ölembe hajtotta fejét, de még mindig aludt. Mosolyogva túrtam frissen mosott göndör fürjei közé. Csak figyeltem békés arcát, ahogy édesen szuszog. Annyira hiányzott már ez, csak hogy a közelemben legyen. A hiánya az elmúlt napokban felemésztett, mintha nem is önmagam lettem volna. Hiányzott az egyik felem. Most, hogy Harry végre itt van velem épségben, olyan mintha visszakaptam volna szívem egy elveszett darabkáját. Csak így, vele voltam teljes. 
Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása