Kisgyerekként mindig rettegtem a sötétben esténként. Sokszor megtörtént, hogy anya sírva talált rám az ágyamban, mert megijedtem a szélben himbálózó fa furcsa árnyékától a falon, és még mostanában is előfordult, hogy félve mentem ki egyedül az utcára alkonyat után. Ez pedig most sem volt másképp, és ahogy ez az ismeretlen feketeség felém tartott, belül remegtem félelmemben. Próbáltam ellene harcolni, de ehhez már kevés voltam, és magába szippantott a sötét örvény. Végül viszont olyan dolog történt, amire nem is számítottam volna: megnyugodtam. Az előbbi borzasztó fájdalom teljesen eltűnt, és többé már nem éreztem semmit, csak megkönnyebbülést és nyugalmat. Éreztem, ahogy izmaim elernyedtek, és szívem is pehelykönnyűnek tűnt. Nem tudom, mennyi lehetett az idő, de talán órákig is élveztem ezt a csodálatos megnyugvást, mikor valami hirtelen megzavarta csendes pihenésem. A távolban egy kis fehér fény gyulladt, ami eleinte nem is igazán zavart, de ahogy egyre közeledett felém, bántani kezdte a szemem. Csipogást hallottam valahonnan a távolból, és izmaim megfeszültek, ahogy fokozatosan újra megjelent a fájdalom a gyomromban. Talán nem volt olyan rossz, mint mikor az utcán összeestem, de így is egy halk nyögés hagyta el ajkaimat.

- Ash… - hallottam meg egy ismerős, lágy hangot valahonnan az egyre közeledő fény közeléből, ami már szinte megvakított, így össze kellett szorítanom szemeimet. – Ash… - hallottam újból, de a hang már nem volt távoli, ahogy a csipogás is mintha már mellőlem hallatszódott volna. Rebegve nyitottam ki szemeimet, és eltelt egy kis ideig, míg azok megszokták a fényt. Óvatosan néztem körbe, és nem kellett sokat gondolkoznom, míg rájöttem, hogy a kórházban vagyok. A falak hasonlóan zöldek voltak, mint múltkor is, de tudtam, hogy nem a kezelésekkor használt kórteremben vagyok. A régi sokkal barátságosabb volt, inkább nézett ki egy igazi szobának, mint kórházi kórteremnek. Ez a mostani viszont tele volt mindenfelé furcsa orvosi gépekkel, amikből azaz idegesítő csipogás is hallatszódott. A falak is olyan ridegnek hatottak a barátságtalan berendezés mellett. Karomba infúziót kötöttek, ami valamelyest enyhítette fájdalmaimat, míg ujjam végére egy furcsa csipeszszerű dolog volt rögzítve. Egy másik cső pedig egészen az orromig vezetett, és félelmetesen hasonlított a filmekben is látható lélegeztető gépekhez. Nehezen emeltem fel kezemet, de önkéntelenül is az orromhoz nyúltam, csak el akartam tüntetni magamból a zavaró csöveket.

- Azt már nem! – éreztem meg pár meleg ujjat fagyos bőrömön, amik visszanyomták kezemet az ágyra.

- Harry… - fordítottam arcomat azonnal a hang irányába, ami nemrég a nevemet szólongatta. A Göndörke ott ült az ágyam mellett, smaragdzöld szemei pirosak és kissé duzzadtak voltak, fájdalmat és mérhetetlen aggódást sugároztak. Mindenféle csövek nélküli kezemet összefonta az övével, nekem pedig őszintén jól esett érintése, de rögtön tudtam, hogy nem helyes, így kezemet kihúztam az övéi közül. Arcára kiült a csalódottság, nekem pedig megfájdult a szívem, hogy így kell látnom őt. – Ka-kaphatok egy kis vizet? – kérdeztem olyan rekedten és halkan, hogy alig értettem meg egyszerű mondatomat is, de szám már lassan porzott, torkom pedig kapart a szomjúságtól.

- Persze – bólintott Harry egy aprót, és levett a mellettünk lévő asztalról egy pohár vizet, majd egy szívószálat helyezett bele. Megpróbáltam ülésbe tornázni magam, de olyan gyenge voltam, hogy még alkaromon támaszodva sem bírtam megtartani testsúlyomat. Harry rögtön a segítségemre sietett, és egy kezével hátam mögé nyúlva segített tartani, míg másikkal a poharat fogta. Nagyokat, mohón kortyoltam a hűs folyadékból, míg egészen üres nem lett a pohár, majd Harry óvatosan visszafektetett a puha párnára, és lerakta a poharat a kicsi szekrényre.

- Köszönöm – mosolyodtam el, de hamisan, mégis legalább hangom már valamivel tisztább és érthetőbb volt. - Mi történt? – kérdeztem.

- Öhm… - szedte össze Harry a gondolatait homlokráncolva. – Miután elfutottál a stúdióból, utánad mentem, hogy rávegyelek, hogy legalább beszélni hajlandó legyél velem, de olyan makacs voltál. Felajánlottam, hogy hazaviszlek, de te ragaszkodtál a buszhoz, így veled mentem. Végre majdnem megcsókoltál, de valami bezavart, és újból elrohantál, aztán hirtelen összeestél. Rögtön behoztalak a klinikára, de nem tértél magadhoz. Kaptál fájdalomcsillapítókat, csináltak rajtad pár tesztet és vizsgálatot, de még egyelőre nincs eredmény, hiába beszéltem Dr. Jacksonnal, de megígérte, hogy megsürgeti a labort. Azt mondta, hogyha megjönnek az eredmények, rögtön idejön – fejezte be, nekem pedig lassan kezdtek előjönni az emlékek. 

- Mióta vagyok itt? – kérdeztem.

- Alig egy órája – válaszolta halkan. – Szóltam már Paulnak, szóval bármelyik pillanatban itt lehet.

- Köszönöm – suttogtam erőtlenül.

- Hogy érzed magad? – kérdezte lágyan. Kedvem lett volna megsimogatni arcát, hogy eltűnjenek róla a gondterhelt ráncocskák, de végül is visszafogtam kezemet.

- Olyan bágyadt és gyenge vagyok, de biztosan csak a gyógyszerektől – mondtam fáradtan.

- És vannak még fájdalmaid?

- Igen, de nem olyan rossz. Már egészen kezdem megszokni – mosolyodtam el fájdalmasan.

- Nincs szükséged esetleg valamire?

- Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem lágyan. – Harry, én nagyon hálás vagyok neked… - kezdtem.

- Ash, sem… - szakított félbe, de tovább folytattam.

- Nagyon hálás vagyok neked, de tudnod kell, hogy a véleményem most sem változott.

- Annyira makacs vagy – sóhajtott fel, és arcát kezei közé temette.

- Sajnálom, Harry, de nem hagyom, hogy miattam tönkre menjen az életed – jelentettem ki.

- Pedig most is pont ezt csinálod – nézett fel mély szomorúsággal szemeiben. – Én beleőrülök, ha nem vagy mellettem.

- Kérlek, Harry, annyira fáradt vagyok, ne kezdjük újra! – könyörögtem.

- Akkor ne ellenkezz többet, és csak hagyd, hogy veled legyek! – kért.

- Harry, értsd meg, neked sokkal jobb nélkülem! – győzködtem.

- Ne, Ash! Ne próbálj meg ezzel a hülyeséggel etetni megint! – figyelmeztetett kissé keményebben. – Első alkalommal még majdnem el is hittem, de mekkora egy barom voltam! Hogy gondolhattam egy pillanatig is, hogy jobb lesz nélküled?! – sóhajtott fel. - Megint erről a gyerek témáról van szó, igaz? – nézett rám sokkal lágyabban. – Ash, nekem csak te kellesz. Nekem nem kell más, ha te velem vagy. Ráérünk majd foglalkozni ezzel évek múlva, mikor odaérünk, ha kell örökbe fogadunk, nem érdekel. Ketten kitalálunk majd valamit, hiszen annyi megoldás van már erre. A lényeg, hogy együtt csináljuk. Minden, amire igazán szükségem van, az egyedül te vagy – nézett mélyen a szemembe.

- Nem hinném, hogy ezzel még foglalkoznunk kellene – mondtam halkan. – Harry, nekem már nincs sok hátra. Érzem, hogy a betegség lassan legyőz, napról napra gyengébb vagyok. Én már sosem leszek egészséges – mondtam ki a szomorú tényeket, hiszen belőlem már minden reménysugár eltűnt.

- Ne mondd ezt, kérlek! – Szomorúság csillogott a szemében.

- Kérlek, Harry, menj el innen! – kértem, miközben könnyek folytak le az arcomon. – Én csak próbállak megvédi téged!

- Megvédeni? Mégis mitől? – kérdezte értetlenül széttárt karokkal.

- Saját magamtól – suttogtam lesütött szemekkel.

- Őrültségeket beszélsz – rázta meg a fejét.

- Nem. Ez az igazság. Minél tovább velem vagy, annál nehezebb lesz, ha én már nem leszek. Még most véget kell vetnünk ennek, mielőtt túl késő lesz, és…

- Túl késő lesz, és mi? – vágott közbe. – Túlságosan beléd szeretek? – kérdezte hitetlenül. – Egy fél éve, ha valaki azt mondja, hogy ennyire szeretni fogok valakit, biztosan kiröhögöm. Most viszont másra sem tudok gondolni, csak rád. Sosem tudnálak elengedni, ha tudom, hogy te is így érzel irántam. Szóval ezzel a „túlságosan is belém szeretsz” dologgal már kicsit elkéstünk – nevetett fel keserűen.

- Kérlek, Harry csak… - szipogtam könnyeim között, mikor apa rontott be a kórterem.

- Ash, hála Istennek! – könnyebbült meg egy kicsit, mikor meglátott. – Harry mondta, hogy elájultál, de mi történt pontosan? Vagy miért sírsz? – komorult el az arca könnyeim láttán. – Rosszul vagy?

- Nem, én csak… - kezdtem, de elszorult a torkom, és nem tudtam befejezni mondatomat.

- Harry csinált valamit? Ő volt, igaz? – nézett rám szigorúan. Nem válaszoltam, csak összeszorított szemekkel szipogtam tovább. – Harry, ideje lenne menned – javasolta apa.

- Nem – jelentette ki Harry egyszerűen.

- Tessék? – ráncolta apa össze a homlokát, mintha nem is hallotta volna. – Menj ki, Harry, legalább az ő érdekében. Csak felzaklatod, és az nem segít neki.

- Neki az segít, ha vele vagyok, Paul, ezt mindenki nagyon jól tudja – erősködött Harry, és nem is mozdult a helyéről.

- Menj el, Harry, vagy biztonsági őrt hívok! – fenyegette meg apa felemelt hangerővel.

- Ugyan már, Paul! – legyintett Harry. – Mindketten tudjuk, hogy amit a legjobban utálsz az a botrány. Nem okoznál jelenetet az egész kórház előtt.

- Igazad van, de a legfontosabb a családom, és nem fogom hagyni, hogy zaklassák a lányomat. Még egyszer megkérlek, hogy menj ki ebből a kórteremből, vagy más eszközökhöz fogok folyamodni – ígérte.

- Csinálj, amit csak akarsz – vonta meg Harry a vállát makacsul.

- Ha nem adsz más lehetőséget… - sóhajtott fel apa, és füléhez emelte a telefont. Alig fél percig beszélt csak, de szinte azonnal megjelent egy magas, kigyúrt férfi az ajtóban, akit már az amerikai turné alatt láttam párszor. A neve, azt hiszem, Greg volt.

- Mr. Styles, kérem, fáradjon ki a szobából – szólította fel Harryt.

- Paul, ezt te sem gondolod komolyan! – nevetett fel idegesen felpattanva a székről.

- Mr. Styles, ez az utolsó felszólítás! – szólt újra a biztonságis, és fenyegetően a Göndörke felé lépett.

- Ash, kérlek! – fordult kétségbeesetten felém. – Te sem akarod ezt! Szükséged van rám! Nélkülem nem lehetsz boldog! Kérlek, csak most az életben először légy egy kicsit önző! – könyörgött.

- Szeretlek, Harry. Pont ezért nem lehetek veled önző – sírtam. A következő dolog, amit láttam, hogy Greg karjánál fogva vezeti ki a szorításában vergődő Harryt, de a biztonsági őr még így is sokkal erősebb volt a Göndörkénél. Összeszorított szemekkel, nagy levegőket véve próbáltam lenyugtatni magam, ahogy figyeltem a kórterem üvegablakán keresztül, hogy apa Greggel beszél. Lassan sikerült csillapítanom zokogásomat, és talán egy kicsit meg is könnyebbültem, hiszen tudtam, hogy már távol van tőlem. Kinyitottam még könnyes szemeimet, mikor meghallottam, ahogy apa belép az ajtón.

- Semmi baj, Ashlyn. Gregnek gondja lesz rá, hogy Harry ne zavarjon téged többet, viszont a kórházból nincs jogom elküldeni – lépett az ágyam mellé apa, és biztatóan megszorította a kezem.

- Köszönöm – töröltem le arcomról sós könnyeimet.

- Dr. Jackson mondott már valamit? – kérdezte.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Még az eredményekre várunk.

- Rendben. Nincs szükséged valamire?

- Nem, csak fáradt vagyok – mondtam kissé bágyadtan a gyógyszerektől.

- Sarah be szeretne jönni hozzád, és Ed is hívott, mikor megtudta, hogy mi történt – tájékoztatott.

- Nem szeretnék most látogatókat fogadni, csak kipihenném magam. Majd talán holnap – mondtam.

- Rendben, ezt majd én megoldom. Te csak aludj, én addig beszélek Dr. Jacksonnal, és elintézem, hogy senki se zavarjon – adott egy puszit az arcomra, és egy apró mosolyt villantva felém kilépett a kórteremből. Én pedig ezután szinte pillanatok alatt álomba merültem.

Átaludtam az egész délutánt, és csak másnap reggel fél kilenc körül ébredtem fel. Bár elég zaklatott állapotban voltam elalvás előtt, de szerencsére a gyógyszerek nem csak a fájdalmamat csillapították, hanem kissé el is tompítottak. Viszont már sokkal jobban éreztem magam, mint tegnap, egészen kipihent voltam. Alig pár perce keltem még csak fel, de már meg is jelent egy mosolygós, harmincas évei elején járó nővér a reggelimmel és a gyógyszerekkel együtt. Szerencsére orvosi utasításra végre kivették az orromból a fura csöveket, de az infúziót még fájdalmaim miatt muszáj volt kapnom. A tegnapi rosszullétem óta a fájdalom a gyomromban nem akart megszűnni, habár már nem volt olyan elviselhetetlen.

- Van egy fiú a kórterem előtt – tájékoztatott a nővér kedves mosollyal az arcán.

- Igazán? – csodálkoztam el, ahogy felültem az ágyban.

- Igen, és nagyon rendíthetetlennek tűnik – nevetett fel egy picit, miközben kezembe adott egy tálcát, amin a reggelim állt.

- Köszönöm – mosolyodtam el halványan. – De mégis ki az a fiú? Nem látta már esetleg?

- Azt hiszem, valami énekes lehet. Mintha már láttam volna a tévében – gondolkozott el.

- Ed? Ed Sheeran? – kérdeztem, mivel apa már tegnap említette, hogy Ed meg akar látogatni, de a nővér furcsa arcot vágott, amiből azonnal leszűrtem, hogy fogalma sincs, hogy miről beszélek. – Hogy néz ki? Kék szem? Vörös haj? – kérdezgettem.

- Nem igazán. Inkább ilyen barna, göndör. A szemére nem emlékszem, éppen aludt a folyosón, mikor jöttem – mondta kuncogva, miközben az infúziómat állítgatta be.

- Istenem – sóhajtottam, és arcom kezeim közé rejtettem. Harry. Hát persze, hogy ő az...

- Valami baj van? – kérdezte a nővér összeráncolt szemöldökkel.

- Nem, köszönöm – erőltettem magamra egy halvány mosolyt. Ekkora étvágyam már egyáltalán nem volt, és óvatosan kiszállni készülődtem az ágyból.

- Miss Higgins, kérem, maradjon az ágyában. Dr. Jackson azt mondta, hogy nem kelhet fel – figyelmeztetett a nővér. Nem is válaszoltam szavaira, hiszen csak arra koncentráltam, hogy gyenge lábaimon eljussak az ablakig, mert látnom kellett őt. Megtámaszkodtam a falnál, és kikukucskáltam a sötétítő résein. Tényleg ott volt. Pont ugyanabban a ruhában, amit tegnap is hordott. Fejét a falnak döntötte, szemei csukva voltak, ajkai enyhén szétnyíltak, ahogy mellkasa egyenletesen fel-le emelkedett. Újra azt a szörnyű kettősséget éreztem, mint az elmúlt napokban többször is. Hiszen megdobogtatta a szívem, hogy itt van a közelemben, de mégis dühös voltam makacssága miatt.

- Kérem, Ashlyn, most már feküdjön vissza! – szólt újra a nővér, és karomnál fogva vezetett az ágyhoz.

- Mióta van már itt? – kérdeztem, habár igazából a választ már régen tudtam.

- Mikor tegnap befejeztem a műszakot, már itt volt – válaszolt halványan mosolyogva.

- Tudom, hogy szabályellenes, de nincs itt egy szabad szoba vagy kórterem, ahol lefeküdhetne csak egy kicsit? – kérdeztem.

- Az ügyeletes kolléganőm már felajánlotta neki, de azt mondta, hogy itt marad, hátha szükség van rá – mosolyodott el cinkosan. Elképzelni sem mertem, hogy miket pletykálhattak már itt a dolgozók a szegény rákos kislány és a kórházban éjszakázó fiú románcáról.

- Tudom, mondta, hogy a Doki nem engedte meg, de esetleg nem kellhetnék fel egy picit. Bent maradok a kórteremben, csak le szeretnék fürödni, meg ilyenek – néztem rá könyörgőn.

- Lehet róla szó. Küldök mindjárt valakit, aki segít a tisztálkodásban – mondta, majd az ajtó felé igyekezett.

- Muszáj ezt? Azt hiszem, menne egyedül is – szóltam utána.

- Nem engedhetem egyedül, sajnálom. Ez a szabály – vonta meg a vállát sajnálkozón, majd becsukta maga mögött az ajtót. Pár percig kellett csak várnom, és végre nyitódott az ajtó, de nem az ígért ápoló lépett be rajta, hanem az én drága barátnőm.

- Sarah! – lepődtem meg, és kitártam felé karomat.

- Szia, Ash! Úgy aggódtam érted. Alig bírtam ki, hogy ne jöjjek be hozzád tegnap, de Paul azt mondta, hogy pihenni akarsz – ölelt át szorosan.

- Igen, ezek a gyógyszerek teljesen kiütöttek – vontam meg a vállam.

- És mit keres itt Bodri az ajtó előtt? – húzta fel a szemöldökét, ahogy leült mellém az ágyra.

- Nem igazán akarja megérteni, hogy nem kellene itt lennie. Annyira önfejű, és nem képes felfogni, hogy az egész az ő érdekében van – sóhajtottam fel bosszúsan.

- Elküldjem? – ajánlotta Sarah szenvtelenül.

- Nem hinném, hogy sikerülne – legyintettem szemforgatva. – Még Greg sem riasztotta el, szóval nem gondolnám, hogy hallgatna pont rád.

- Greg? – húzta össze a szemöldökét.

- A biztonsági őr. Apa hívta ide Harry miatt – magyaráztam.

- Akkor már értem, hogy miért kellett egy órát magyarázkodnom annak a hústoronynak az ajtód előtt, míg bejöhettem – világosult meg. – Azért szívesen teszek egy próbát Bodrival, ha szeretnéd.

- Nem kell, de azért köszönöm – nevettem fel, mert szemeim előtt már le is játszódott, hogy ezek ketten megint szócsatáznak. Ebben a pillanatban lépett be a kórterem egy nyugdíjtól már ne messze álló, ősz hajú hölgy, fehér köpenyéből ítélve az ápoló.

- Jó reggelt! – köszöntem még mindig mosolyogva.

- Jobbat – morogta az ápoló, majd ledobta a kezében tartott törölközőket az ágyam végébe. Cinkosan összenéztünk Sarah-val, és csak nehezen tudtuk visszafojtani a nevetést a nő morcos ábrázatát látva. Nem kellett sokáig győzködnünk, míg beleegyezett, hogy Sarah segítsen nekem a fürdésben, így alig pár perc múlva már a meleg víz alatt áztattam magam. Legjobb barátnőm a vécéfedőn ülve figyelt rám, bár előre tudtam, hogy nem lesz szükség a segítségére.

- És mesélj csak! Mikor indultok Niall-lel Amerikába? – kérdeztem a zuhanyfülkéből kilépve.

- Elvileg estefelé – válaszoltam bizonytalanul, miközben felém nyújtott egy törölközőt.

- Elvileg? – húztam fel a szemöldököm, és magam köré tekertem a puha anyagot.

- Arra gondoltam, hogy talán kellek majd itthon – vallotta be, és idegesen piszkálgatta körmét. Én pedig csak mosolyogni tudtam, hogy ilyen csodálatos barátnőm van.

- Sarah, ne butáskodj! – szóltam szigorúan, de mosolyomat nem tudtam lerejteni. – Niall-nek sokkal nagyobb szüksége lesz rád, mint nekem. A térdműtét után járni sem fog tudni egy jó ideig mankó nélkül.

- Igazad van, de… - kezdte.

- Semmi de! – kötöttem ki. – Miattam nem kell aggódnod. Apa minden helyzetben mellettem állt, sőt még Harry is letáborozott az ajtóm előtt, bármennyire is ellenzem én ezt. De a lényeg, hogyha velem bármi is történne, pillanatokon belül segíteni tudnának. Sarah, - guggoltam le elé - őszintén mondom, hogy szörnyen fogsz hiányozni arra a pár hétre, de teljesen megértelek. A te helyedben én is elkísérném a fiút, akit szeretek, hogy segíteni tudjak neki, és mellette legyek, és tudom, hogy fordított helyzetben te is támogatnál engem ebben.

- De hetekről van szó, és az egy szörnyen hosszú idő. Attól félek… - vette egy nagy levegőt. – Attól félek, hogy túl sokáig leszek távol, és mire visszajövök, te… te már nem… - dadogta könnyes szemekkel, nekem pedig végre leesett, hogy mitől is fél igazán.

- Ó, Sarah! – öleltem magamhoz szorosan. – Velem nem lesz semmi gond. Nem akkora a baj, mint amilyennek látszik. A tegnapi rosszullétem ijesztő volt, tudom, de ez még nem a vége. Szerintem legkésőbb holnap el is hagyhatom a kórházat. Pár hét múlva pedig otthon fogom várni, hogy beszámolj Amerikáról. Eszemben sincs elmenni, amíg te vissza nem jössz, ígérem!

- Szeretlek, Ash – suttogta a fülembe sírástól remegő hangon.

- Én is téged – válaszoltam őszinte mosollyal az arcomon. – Most pedig indulás csomagolni! – parancsoltam.

Miután végeztem a fürdéssel, és a nővér visszakötötte karomba az infúziót, végre sikerült rávennem Sarah-t, hogy kezdjen el összepakolni az útra. Nehezen hagyott itt, és megígértette velem, hogy mindenről beszámolok neki, és hogy minden nap beszélünk majd. A délelőtt folyamán apa is volt bent, de miután megnyugtattam, hogy már sokkal jobban érzem magam, ő el is rohant egy fontos megbeszélésre a biztonságiakkal. Úgy tizenegy körül nyílott az ajtó, és mosoly húzódott a számra, mikor megpillantottam az ajtón bekukucskáló vörös zenésztársamat.

- Helló, Ash! Bejöhetek? – kérdezte kedvesen mosolyogva.

- Ne viccelj, Ed! Hát persze! Gyere csak! – hívtam beljebb vidáman, és elhelyeztem az ágyam melletti szekrényen az éppen unaloműzésként olvasott könyvemet.

- Hoztam egy kis ebédet, gondoltam azért a kórházi koszt itt sem a legjobb - nyújtott egy dobozkát.

- Köszönöm – mosolyodtam el hálásan. – Ülj csak le! – biccentettem az ágyam mellett álló szék felé. – Ed, te egy gondolatolvasó vagy! Ez a kedvencem! – ugrándoztam örömömben, mikor megpillantottam a dobozban egy jó nagy adag lasagne-t, majd azt is könyvem mellé helyeztem. Eddel egy pillanatig kínos csendben meredtünk egymásra. Tudtam, hogy bocsánatkéréssel tartozom neki, de olyan nehéz volt belekezdeni.

- Figyelj, Ash, én nagyon sajnálom a tegnapit – szólalt meg Ed először. – Nem akartam, hogy ez történjen, de őszintén nem tudtam, hogy te meg Harry… na, érted! – célozgatott. – Nem is tudom pontosan, hogy mi van most köztetek.

- Semmi gond, igazából én tartozom egy bocsánatkéréssel – mondtam. – Nem szabadott volna elhallgatnom előled a betegségem, már ez elején el kellett volna mondanom. Meg, mikor Harry szóba került, akkor is be kellett volna vallanom, hogy mi együtt voltunk, és az a kínos helyzet máris nem alakult volna ki – vallottam be.

- Nekem viszont már az elején rá kellett volna jönnöm, hogy ki vagy. Nem is értem, hogy lehettem ilyen ostoba, hiszen apád Paul Higgins, ebből pedig össze kellett volna raknom, hogy te vagy azaz Ashlyn, Harry Ashlyne. – Harry Ashlyne. Szívemet megmelengette ez a két szó, és ezzel együtt fájdalmat is okozott. – Különben is, Hazz annyit beszélt rólad, hogy rögtön tudnom kellett volna, hogy te vagy az a lány, akiről annyit mesélt – mosolyodott el édesen.

- Akkor az egész elfelejtve, ugye? – kérdeztem reménykedve.

- Hát persze! Minden elfelejtve – bólintott egyet lelkesen, miközben finoman kezet ráztunk. – És milyen itt a kórházban? Hogy érzed magad?

- Unatkozok egyedül, mert Sarah, a barátnőm, elutazik, apa pedig dolgozik egész nap, de igazából minden rendben, mert mindenki nagyon kedves velem – mondtam. – Alig várom, hogy végre beszéljek Dr. Jacksonnal, és hazamehessek – vallottam be. – Különben is, már sokkal jobban vagyok, mint tegnap, még mindig fáj a hasam, de valószínűleg az már nem is fog elmúlni, a gyógyszerek viszont sokat segítenek rajta.

- Ennyire rossz már a helyzet? – kérdezte elkomorult arccal.

- Harry erről nem beszélt? – csodálkoztam el.

- A legtöbbször kerülte ezt a témát, csak annyit mondott, hogy beteg vagy, és elég súlyos a dolog – válaszolta.

- Ő még nagyon reménykedik, de igazából már mindenki tudja, hogy nem fogok meggyógyulni. – Annyiszor mondtam már ki ezt a mondatot, de még így is minden alkalommal fájdalmas kiejtenem ezeket a szavakat a számon, így most is egy nagyot nyelve próbáltam legyűrni a torkomban lévő gombócot. - De hagyjuk is most ezt! – legyintettem mosolyt erőltetve arcomra. – Inkább mesélj, hogy megy a munka!

- Nélküled sokkal lassabban. Amint kikerülsz innen, várlak vissza a stúdióba, persze csak, ha te is úgy érzed – tette hozzá.

- Már alig várom – bólintottam egy nagyot. Semmi okom nem lett volna félbehagyni a munkát, hisz ez volt, amit imádtam csinálni.

- Különben meg, milyen itt a kaja? – kérdezte hirtelen.

- Öhm… Nem olyan rossz, mint gondolnád – válaszoltam értetlenséggel a hangomban, hiszen nem is sejtettem, hogy tartozik ez az egész a stúdiózáshoz.

- Reggeliztél? – kérdezte újra.

- Nem igazán – vontam meg a vállam.

- Enned kellene, Ash – mondta, én pedig egyre furábba néztem rá.

- Oké, majd igyekszem, de mi ez az egész? Miért is beszélgetünk mi most az ételekről? – kérdeztem furcsállva a dolgot.

- Csak szeretnék gondoskodni egy barátomról, már ez is baj? – kérdezett vissza. Csupán egy pillanatra lesütötte a szemét, ebből pedig rögtön tudtam, hogy titkol valamit.

- Ed? Miről is van szó tulajdonképpen? – biccentettem oldalra a fejem, és várakozón néztem rá.

- Jól van… - fújt egyet. – Találkoztam Harryvel – vallotta be. – Itt ült a folyosón, és megkért, hogy bizonyosodjak meg róla, hogy jól vagy, meg hogy eszel rendesen – vallotta be.

- Az ebédet is ő küldte, igaz? – kérdeztem, mire egy apró biccentést kaptam csak válaszul. – Sejtettem – sóhajtottam fel. Bosszantott is, viszont nagy részben megmelengette a szívemet Harry édes gondoskodása. Tudtam, hogy nem fog mellőlem elmozdulni, míg a kórházban vagyok és, hogy még, ha nem is lehet mellettem, akkor is gondoskodni fog rólam, mindenben kedveskedni próbál majd, amiben csak tud. Olyan érzésem volt, mintha lenne egy személyes, láthatatlan őrangyalom.

- Kérlek, Ash, ne légy dühös, tudom, hogy nem akarsz vele találkozni, de szerintem hibát követsz el azzal, hogy ellököd magadtól – mondta.

- Te is az ő pártját fogod, hát persze! – forgattam meg a szemem.

- Szerintem hibát követsz el, de valahol téged is meg tudlak érteni. Harry a legjobb barátom, és fáj látni, hogy szenved, de ez egy olyan önzetlen döntés volt a részedről, amiért csak még jobban becsüllek – vallotta be.

- Köszönöm – mosolyodtam el hálásan.

- Viszont legalább azt engedd meg nekem, hogy megnyugtassam, hogy már jobban vagy. Kissé kétségbe van esve, mert azt mondta, hogy tegnap, mikor látott, felülni sem tudtál, és tele voltál mindenféle csövekkel.

- Rendben – bólintottam egy aprót. – Kérlek, mondd meg neki, hogy sokkal jobban vagyok, mint tegnap, de az eredményeim még nincsenek meg. És köszönöm az ebédet – tettem még hozzá.

- Oké – állt fel. – Akkor beszélek vele, aztán megyek is stúdiózni. Téged pedig várlak vissza, amint úgy érzed – mutatott rám.

- Rendben, majd még beszélünk – mosolyogtam fel rá, majd Ed pár pillanat múlva el is tűnt az ajtó mögött.

Épphogy befejeztem az ebédre kapott isteni lasagne eltüntetését, a Doki lépett be a kórterembe. Nem is lehetett okom panaszkodni arra, hogy magányos vagyok, hiszen szerintem senkinek sem volt ekkora forgalma ebben a kórházban, mint nekem. 

- Jó napot! – köszöntem vidáman.

- Szia, Ashlyn! – mosolyodott el Dr. Jackson. – Hogy érzed magam? – kérdezte először.

- Sokkal jobban, mint tegnap, bár még mindig fáj a hasam – feleltem a ma már vagy százszor elmondott választ erre a kérdésre.

- Kaphatsz valami erősebb gyógyszert – ajánlotta.

- Inkább nem – ráztam meg a fejem. – Azok teljesen kiütnek. Tegnap is átaludtam az egész délutánt. – Én viszont nem akarok erre pazarolni egy percet sem a hátralévő időmből – tettem hozzá magamban.

- Ma reggel megjöttek a leleteid – mondta a Doki, miközben ráncba szaladt homlokkal pillantott bele a kezében tartott papírokba.

- Ennyire rosszak lennének? – kérdeztem baljós előérzetem miatt.

- Őszinte leszek veled, Ashlyn. Az eredmények rosszabbak lettek, mint azt vártam – vallottam be, én pedig próbáltam lenyelni a torkomban nőtt gombócot.

- Ó – többet nem tudtam kinyögni, és minden vidámság lefagyott az arcomról.

- A tüdődben nagymértékben visszahúzódott az áttét, de a gyomrodban a daganat nagyon sokat nőtt, úgy tűnik, a kemoterápiák már egyáltalán nem használnak – mondta komoran.

- Akkor mennyi időm van még hátra? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
- Talán egy-két hét, de lehet, hogy ennél is kevesebb – mondta, nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe.

- É-és nem lehet valamit tenni? Bármilyen kezelést elvállalok, megcsinálok mindent, amit mondd – szóltam kétségbeesetten.

Egész hétfő reggel eluralkodott rajtam a türelmetlenség. Nehezen bírtam csak kivárni, míg Dorota elkészíti a reggelimet, vagy míg apa végez a fürdőszobában. Az érzés talán egy kicsit csillapodott, mikor végre beszálltam a kocsimba, és elindultam a stúdióba. Izgatottságom csak kis részben volt betudható újonnan szerzett munkámnak, habár kíváncsian vártam, hogy végre találkozzák az egyelőre ismeretlen zenésszel, akivel remélhetőleg jó sokáig együtt tudok még dolgozni. Mégis izgatottságomat nem ez okozta, hanem a tudat, hogy ma ismét láthatom Őt. Tegnap hajnalban megígérte, hogy még látni fogom, és tudtam, hogy ígéretét nem fogja megszegni. Egy kis részem bosszúsan csóválta a fejét akaratosságán. Szinte fel sem bírtam fogni, hogy miért nem hagyja annyiban ezt az egészet, és engem elfelejtve kezd egy tökéletes, boldog életet. Másik felem viszont csak azt leste, hogy mikor láthatja újra azt a göndör angyalt, akinek odaadtam a szívem. Az eszem tudta, hogy nem szabadna vele találkoznom az ő érdekében, de szívem csak azt várta, hogy végre felbukkanjon, és édes mosolyával újra meg újra elolvasszon.

Számítottam rá, mégis nagyot dobbant a szívem, mert mikor még csak pár utcányira voltam otthontól, a visszapillantó tükörből észrevettem, hogy egy ismerős fekete luxusterepjáró van a nyomomban. Halvány mosoly ült ki az arcomra, mikor megpillantottam a vezetőülésen Harryt, de magamban bosszúsan csóváltam is a fejem túlzott kitartásán. Abban biztos voltam, hogy nem találkozhat velem, így muszáj volt valahogy leráznom őt. Kis utcákon hajtottam végig, mindenféle ismeretlen utakon próbáltam eljutni a stúdióig, és már majdnem meg is érkeztem, mikor a nagy Range Rover még mindig szorosan követett, én pedig kezdtem ideges lenni, hiszen az utolsó volt, amit akartam, hogy Harry megtudja, hogy ismét a stúdióban dolgozom, ahova neki is szabad bejárása van. Egy hirtelen, kétségbeesett ötlettől vezérelve bekanyarodtam az egyik pláza parkolójába, majd a kocsit leparkolva a hatalmas épület bejárata felé igyekeztem. Szaporábbra vettem lépteim, mikor hátrapillantva észrevettem, hogy Harry ide is követ engem, és hosszú lábaival elég nagy előnyben volt velem szemben. Megszaporázott léptekkel sietem végig a mindenféle butikok között, de eszemben sem volt nézelődni, mert a szemem sarkából láttam a tömegben egyre csak felém törő Harryt. Befordultam a sarkon, és besiettem egy női mosdóba. Óvatosan kukucskáltam ki az ajtó mögül, és pár pillanat múlva láttam, ahogy Harry elmegy az ajtó előtt. Kissé megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és nekidőltem az ajtónak. Csupán egy pillanatig pihenhettem meg, majd már indultam is vissza kocsimhoz. Reménykedtem, hogy még azelőtt visszaérek, hogy Harry észreveszi kis cselemet. Sietve, mégis elég körültekintően igyekeztem kocsim felé, hogy észrevegyem Őt, ha újból követni kezdene, de szerencsére pár perc múlva megpillantottam a kocsimat a parkoló autók tömegében. Először kicsit fellélegezhettem, de nem sokáig, mert ekkor észrevettem a szemtelenül mögöttem álló fekete Range Rovert. Persze, direkt csinálta az egészet, és most hiába törtem a fejem, kocsimat lehetetlen lett volna kiszabadítani három autó és egy fa közé beszorulva. Harry ügyesen előttem járt egy lépéssel, okosan előre gondolkodott, és ezért állta el kocsijával az utamat. Nem volt sok időm töprengni a következő lépésen, mert Harry bármelyik pillanatban megjelenhetett volna, így autómmal nem is törődve, egyszerűen leintettem egy szabad taxit.

- Ash! Várj! – hallotta meg magam mögül Harry hangját, miközben éppen a taxi ajtaját nyitottam ki. Egy pillanatra fordultam csak hátra, hogy lássam, ahogy futva siet felém. Nekem viszont nem is kellett több, és bepattanva a taxiba azonnal lediktáltam a címet a sofőrnek. A kocsi megindult, és már csak az ablakból láttam, ahogy Harry tehetetlenül áll az út szélén, én pedig végre megkönnyebbülve lélegezhettem fel. Ekkor viszont telefonom megszólalt, sms-t jelezve.

Hangosan sóhajtott fel, majd rosszallóan fejemet csóválva dőltem hátra az ülésben.

A stúdió előtt kifizettem a taxit, majd az épületbe igyekeztem, hiszen már így is késében voltam a kis kitérő miatt a plázában. Gyakran kések, de ma igazán nem akartam az első napomról lemaradni, hiszen egy késés nem igazán jó első benyomásként. Szerencsére nem kellett sokat keresnem, és máris megtaláltam apát a folyosón, miközben éppen beszélgetett valakivel, de az ismeretlennek nem láttam az arcát, mert nekem háttal állt.

- Ash! Jó, hogy megjöttél! – szólt apa, mikor meglátott.

- Nagyon sajnálom, hogy elkéstem – siettem oda hozzájuk bocsánatkérő mosollyal az arcomon. – Taxival jöttem, mert történt egy kis fennakadás útközben. El tudnál valakit küldeni a közeli plázába a kocsimért? – nyújtottam felé a kulcsot.

- Öhm, persze… - nézett rám furán. – De mi történt?

- Áh, majd elmesélem – legyintettem egyet. Tulajdonképpen én is el tudtam volna menni a kocsimért majd a munka után, de féltem, hogy Harry talán képes lenne megvárni, míg újra felbukkanok a plázánál.

- Mindegy is. A lényeg, hogy itt vagy. Akkor be is mutatlak titeket egymásnak – fordult az előbb még vele beszélgető férfi felé.

- Ed, ő itt a lányom, Ashlyn, az új zongoristád – mutatott rám. – Ash, azt hiszem, őt nem kell bemutatnom neked – célzott az mellettünk álló fiúra. Most először időzött el hosszabban a tekintetem rajta, és szó szerinte leesett az állam.

- Ed? Ed Sheeran? – kerekedtek el a szemeim.

- Örülök, hogy végre találkoztunk – mosolygott rám, miközben kezét nyújtotta felém, amit még mindig kábán el is fogadtam. – Paul már ódákat zengett a tehetségedről.

- Csak elfogult – legyintettem kissé vöröslő arccal. Talán, ha más állt volna előttem, nem pedig az egyik kedvenc előadóm, nyugton tudtam volna maradni, de idiótán vigyorogva sütöttem le a szemem Ed előtt. Már régóta tudtam, hogy Harryvel is milyen jó barátok, és úgy volt, hogy Harry bemutatja majd nekem, hiszen mindig is tisztában volt vele, mennyire is szeretem Ed zenéjét, de eddig még valahogy nem került rá sor, sajnos. Most viszont, ha minden jól megy, vele fogok dolgozni heteken keresztül, így izgatottságomat nem is tudtam volna leplezni.

- Akkor azt hiszem, mi minden megbeszéltünk – fordult apa Edhez. – Ismerkedjetek össze egy kicsit, aztán munkába is foghattok, a stúdiót már láttad. Azt hiszem, remek csapat lesztek így ketten – nézett ránk apa büszkén. – Én megyek, mert találkozóm van egy újonnan befutott bandával, akikkel ha minden jól megy, szerződést kötünk ma, szóval magatokra is hagylak titeket. Jó munkát! – köszönt el apa, majd hosszú, sietős léptekkel el is tűnt a szemünk elől. Furán vigyorogva néztem fel Edre, habár csak alig pár centivel lehetett magasabb nálam.

Be kell vallanom, az elején kissé feszült voltam a társaságában, hiszen azért mégis az egyik kedvenc énekesem állt előttem, de Ed nagyon jól kezelte rajongásomat, és miután autogramot is kaptam tőle, sikerült egy kicsit lenyugtatnom magam. Egy nap közös munka alatt sikerült egyre jobban megismernem őt, és megértettem, hogy Harry miért is kedvelni ennyire Edet. Nem csak személyisége fogott meg, hanem zenéjébe is még jobban beleszerettem. Csodásan gitározik, és hangja is egészen természetfeletti, én pedig csak egyszerűen kísérem őt. Engedi, hogy beleszóljak elképzeléseibe, hogy elmondjam a véleményemet akár a dallamokról vagy a szövegről, és őszintén érdeklik elképzeléseim. Emellett pedig gyönyörű gondolatai vannak, néha attól félek, hogy én csak elrontom őket, de végül úgy tűnt, hogy tényleg elég jó párost alkotunk.

Nem igazán tudtam, hogy Ed felismer-e engem, hiszen Harry már biztosan beszélt neki rólam korábban, de úgy tűnt, mintha tényleg nem tudná, ki vagyok. Emellett pedig a betegségemmel sem volt tisztában, és talán nem fair vele szemben, de megígértettem apával, hogy ő sem fogja elmondani neki. Nem akartam egy újabb sajnálkozó tekintetet magamon érezni mindennap. Persze Ed sem volt hülye, és észrevette, hogy valami nincs teljesen rendben velem, hiszen fájdalmaimat nem mindig tudtam elrejteni előle, de szerencsére nem kérdezett túl sokat, úgy gondolta, hogy majd elmondom neki, ha úgy érzem, vagy ha majd szükséges lesz.

Már napok teltek el, mióta először találkoztam Eddel. Azóta elég jól megismerkedtünk, és szerencsésnek éreztem magam, amiért megmutatta nekem sokszínű egyéniségét. Ednek ezer oldala van, a romantikus, szenvedélyes zenész, a kedves barát -, mert úgy érzem, hogy lassan a barátomnak mondhatom őt -, és persze az őrült huszonéves srác is. Nagyon jó csapatot alkottunk mi ketten, és az együtt töltött napok szinte csak röpke perceknek tűntek. Minden egyes nap szinte estig dolgoztunk, akkor is csak apa rángatott haza, hogy végre pihenjek is egy kicsit. Az elmúlt négy nap sokat segített, és csupán pár pillanatig gondoltam csak betegségemre. A zenélés tökéletes figyelemelterelésnek bizonyult.

Ma reggel is kissé fáradtan, de mégis vidáman keltem ki ágyamból. Harry miatt nem igazán használhattam a saját autómat, hogy ne történjen meg újból a hétfői eset, így mindennap másképp kellett eljutnom a stúdióba. Volt, hogy apa kocsijával, vagy taxival kellett mennem. Mára maradt a metró. Amióta kocsit kaptam, nem is igen használtam a tömegközlekedést, és habár nem is ez volt a legkényelmesebb utazási forma, mégis a metró bejáratánál sikerült leráznom a nyomomban loholó Harryt. Épp időben sikerült beérnem a stúdióba, majd szinte azonnal munkához is fogtunk Eddel. Az éjszaka eszembe jutott egy jónak ígérkező dalötlet, ami neki is eléggé megtetszett, így szinte egész délelőtt azon dolgoztunk. Csak egy kis szünetet tartottunk, míg megettünk az ebédre rendelt pizzáinkat.

- Ash, tudod, nem szeretek kíváncsiskodni, de már nagyon érdekel, hogy ki hívogat egész héten – mutatott a telefonomra, amin éppen egy hívást utasítottam el, természetesen Harrytől.

- Bocsánat – mosolyodtam el sajnálkozva. – Csak az exem – vontam meg a vállam érzelemmentesen, pedig Harry gondolatára görcsbe rándult a gyomrom. Reggelente az egyik ok, amiért érdemes volt felkelnem, hogy tudtam, hogy újra láthatom Őt, de a távolság, ami máskor elválasztott minket, szinte teljesen felemésztett.

- Nagyon kitartó - állapította meg halkan felkuncogva.

- Az – bólintottam sóhajtva.

- Mennyire volt komoly a dolog? – kérdezősködött tovább.

- Eléggé. Már össze voltunk költözve. Csak pár hete mentünk szét, de most egész héten ez megy – vallottam be.

- Nagyon vissza akar kapni – állapította meg, és kezébe vette gitárját. – Mi volt az ok, miért szétmentetek? – kíváncsiskodott.

- Bonyolult – legyintettem.

- Oké. Értem én. Nem kérdezősködöm tovább – nevetett fel.

- Sajnálom, Ed, de ez még túl friss – vallottam be.

- Még mindig szereted? – kérdezte kedvesen.

- Igen, de muszáj volt megtennünk ezt a lépést. Nem hiszem, hogy valaha is el tudom őt felejteni. Csak az segít, hogy tudom, hogy így lesz a legjobb – mosolyodtam el fájdalmasan.

- Régen volt már komoly kapcsolatom, de ne hidd azt, hogy nem tudom, mit érzel. Az egyik jó barátom is pont ezen megy keresztül – mondta, és felnézett a húrok közül.

- Oh, persze! Taylor és a híres szerelmi ügyletei – horkantam fel, ezzel barátságukra célozva. 

- Nem olyan rossz, mint gondolnád – védte ki barátját. – Te nem is találkoztál még vele személyesen.

- Na, persze… - horkantam fel, és nem igazán volt kedvem visszaemlékezni a Taylor által okozott bonyodalmakra, habár a lány a végén tényleg elég korrektül járt el velem szemben. 

- Tessék? Ismered őt? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem! – tiltakoztam rögtön. - Mármint őt mindenki ismeri, nem?

- Mindegy, mert különben sem róla beszéltem – vonta meg a vállát. - Ismered Harryt? Harryt Stylest a One Directionből? – kérdezte, nekem pedig mintha egy kést forgattak volna a mellkasom az Ő neve hallatára.

- Ne-nem igazán – dadogtam.

- Paul a menedzserük. Még tényleg nem futottál össze vele soha? – csodálkozott el. Csak egy gyors fejrázással válaszoltam neki, mert egyelőre nem voltam elég biztos hangomban. - Mindegy is – legyintett. - Tegnap találkoztunk, miután hazamentem a stúdióból. Te elég jól leplezed, de ő teljesen össze van törve. Sosem találkoztam a barátnőjével, vagyis már exbarátnőjével, de nagyon különleges lehet, ha ennyire szereti. Nagyon keményen harcol érte, de a lány könyörtelen – mesélte, és egy kis mosoly bujkált a szája sarkában.

- Oh – csak ennyit tudtam kinyögni.

- Egyszer majd bemutatlak neki. Szerintem elég jól kijönnétek - állapította meg.

- Oké – nyeltem egy nagyot, de rögtön tudtam, hogy erre a bemutatásra sosem kerülhet sor.

Ezután a kis beszélgetés után egész nap görcsben állt a gyomrom, és csak nehezen tudtam a munkára koncentrálni, mert minden pillanatban attól féltem, hogy Harry felbukkan az ajtóban. Ed észre is vette figyelmetlenségemet, így nem nagyon erőltette a munkát, és jóval korább, mint az elmúlt napokban hazaengedett.

Másnap reggel, miután sikerült kialudnom magam, mindjárt sokkal rózsásabbnak láttam a helyzetet. Tegnap még az a kétségbeesett gondolat is megfordult a fejemben, hogy abbahagyjam a munkát Eddel, de reggelre már rögtön el is vetettem ezt az őrült ötletet. Hiszen imádtam az együtt dolgozni vele, a Harrys dolgot pedig majd valahogy elintézem. Ha össze akar hozni egy találkozót, akkor egyszerűen kifogásokat keresek majd, de az is lehet, hogy a tegnapi csupán egy üres ígéret volt.

Ma apával együtt mentünk a stúdióba, miután mindketten elkészülődtünk. Sietni próbáltam, hiszen be kellett hozni a tegnap délutánt.

- Jó reggelt! – köszöntem Ednek, amint a szobába léptem.

- Helló, Ash! – mosolygott rám gitárjával a kezében.

- Sajnálom, Ed, a tegnapot, de valamiért nem igazán voltam magamnál – néztem rá bocsánatkérően.

- Semmi gond – mosolyodott el.

- Akkor kezdhetjük? – ültem le a zongora mögé munkára készen.

- Nyugi, Ash! Nem kell úgy sietni, hiszen még egy csomó időnk van, hogy befejezzük az albumot, és különben is jobban állunk, mint kellene – nyugtatott meg.

- Oké, akkor most mit csináljunk? – kérdeztem kíváncsian.

- Tegnap beígértem, hogy bemutatok neked valakit – emlékeztetett. – Idehívtam Harryt – mondta. – Talán dolgozhatnánk együtt egy kicsit – javasolta, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.

- Most? Idejön? – kerekedtek ki szemeim.

- Igen. Már úton van – erősített meg. Egy hirtelen lendülettel felpattantam a zongora mellől, és az ajtó felé siettem. Tudtam, hogy minél előbb ki kell jutnom ebből az átkozott stúdióból. Mielőtt még túl késő lenne. – Héj, Ash! Várj már! Hová mész? – fogta meg Ed a csuklómat, hogy nem tudtam szabadulni.

- É-én… N-nekem el kell mennem – dadogtam.

- De miért ilyen hirtelen? Harry miatt? Ne aggódj, nem kell félned tőle. Rendes srác, meglátod! – biztatott.

- Nem erről van szó. Nem találkozhatok vele. Ed, én vagyok… - kezdtem volna kitalálni neki mindenről, mikor hangosan kopogtattak az ajtón, és többé már nem volt menekvés.

- Ez biztosan ő lesz – engedett el Ed vidáman. – Ne aggódj, Ash! Minden rendben lesz – mosolygott rám biztatóan, de valahogy nem tudtam hinni neki. Az ajtóhoz ment, és egy határozott mozdulattal nyitotta ki. Én a falnak lapultam, de minden lelki erőmet összeszedve sem tudtam láthatatlanná válni.

- Harry! – köszönt Ed.

- Helló! – hallottam meg azt az ismerős, mély hangot, minek hallatára egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Viszont nem láthattam őt, mert a nyitott ajtó takarásban tartotta alakját. – Tulajdonképpen miért is kellett nekem idejönnöm? – kérdezte.

- Mondtam neked tegnap este. Be akarlak mutatni valakinek – magyarázta.

- Sokkal fontosabb dolgaim is vannak ennél – szólt Harry kelletlenül, és hangján hallatszott, hogy nem szívesen van itt.

- Nem rohanhatsz örökké az excsajod után, Hazz. Felejtsd el, és nézz körbe! Annyi gyönyörű lány van még körülötted, biztosan találsz nála jobbat is – győzködte.

- Nem – mondta Harry egyszerűen. – Te nem értheted ezt az egészet. Nem ismered őt – hangja fáradtan csengett. – Essünk túl ezen az egészen, aztán én itt sem vagyok – tette hozzá, majd beljebb lépett. Egy szűk fekete farmert viselt, egy egyszerű fehér pólóval és megszokott szétjárt csizmáival. Szeme alatt még mindig ott éktelenkedtek a szilveszter éjjelén már látott sötét karikák. Arca fáradtnak tűnt, és mintha vékonyabb is lett volna, mint legutóbbi találkozásunkkor. Tekintete végigsiklott a stúdión, a hangszereken, de rám nem is pillantott. Megfordult a fejemben, hogy talán, ha egyszerűen kisurrannék mellette…

- Harry, ő itt… - kezdte volna szegény Ed, de Harry szinte azonnal félbeszakította.

- Én is be tudom magamat mutatni, ne fáradj! – szólt kissé durván. – A nevem Har… - mondta, és ekkor végre rám nézett. Amint felismert, elakadt a szava, és szemei elkerekedtek. – Ash… - suttogta.

- Szia, Harry! – mosolyodtam el bénán, kissé kellemetlenül.

- Ti… Te mit keresel itt? – kérdezte Harry még teljesen letaglózva.

- Besegítek egy picit Ednek az új albumába – válaszoltam sokkal határozottabban, mint azt vártam volna.

- Miért nem vetted fel a telefont? Miért nem válaszoltál egyetlen átkozott sms-re sem? – kérdezte hirtelen kissé megrovó hangnemben.

- Próbálok túllépni rajtad – néztem a szemébe. – Neked is ezt kellene tenned.

- Várj! – szólt közbe Ed. Arca értetlenséget tükrözött. – Ti ismeritek egymást? – Tekintete Harry és köztem cikázott.

- Sajnálom, Ed. Nekem most mennem kell – vettem gyorsan táskámat a vállamra, és el akartam futni. Minél messzebb akartam kerülni Harrytől, de Ed elém állt, ezzel pedig másodszorra akadályozta meg, hogy kilépjek a stúdió ajtaján.

- Magyarázatot kérek! – mondta határozottan. – Addig nem mentek sehova! – kötötte ki.

- Kérlek, Ed… - néztem rá könyörgőn.

- Ő Ash. Azaz Ash – szólalt meg Harry mögülem.

- Mármint… - kerekedtek el Ed szemei, ahogy leesett neki a dolog. – Ó! – mást nem is tudott kinyögni meglepettségében. – Akkor te hívtad őt naponta vagy százszor? – fordult Harryhez.

- Ő volt – válaszoltam a Göndörke helyett.

- Ez nagyszerű! – tapsolt egyet Ed, és ekkor rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Nem értettem, mi is lehet ilyen remek ebben a helyzetben. – Csak gondoljuk át logikusan a dolgot. Ash, te magad mondtad nekem tegnap, hogy még mindig mennyire szereted Harryt. Harry te pedig az elmúlt napokban vagy ezerszer hívtad őt, és kezdesz beleőrülni, hogy nem lehetsz Ash-sel. Szóval akkor nem értem, mi a gond. Mindketten megőrültök egymásért. Tudom, hisz végignéztem mindkettőtök szenvedését. Nem tudom az okát, amiért szétmentetek, de szeretitek egymást. Itt az idő, hogy tisztázzátok a dolgokat! – jelentette ki, és várakozón nézett végig kettőnkön. Szavaiból könnyen megállapíthattam, hogy Harry nem beszélt neki a betegségemről, ezért nem értette a helyzetet.

- Ed, ezt te nem érheted. Mi nem lehetünk együtt – sóhajtottam fel, és megadóan a fejemet csóváltam. – Mennem kell! Sajnálom – néztem rá bocsánatkérően, majd hosszú léptekkel, vissza sem nézve Harryre kiviharoztam az ajtón.

- Ashlyn, várj! – kiáltott utánam Ed, de mintha nem is hallottam volna, kiléptem a hűvös, téli levegőre. Kabátomat nem volt időm felhúzni, így a hideg esőcseppek miatt kirázott a hideg. Mivel ma reggel apával együtt jöttem a munkába, most muszáj volt valami tömegközlekedéssel hazajutnom, így a buszt választottam. Nem is olyan messze a stúdiótól volt egy magálló, így azt vettem célba. Zavaró gondolataim keringtek fejemben, és másra sem tudtam gondolni csak, hogy nemrég újból láttam Őt. Arca fáradt és megviselt volt, de mégis olyan gyönyörű. Szinte hihetetlen, hogy kibírtam a közelében anélkül, hogy hozzá ne értem volna, hogy ölelő karjai közt végre megint boldognak érezzem magam.

Gondolataim közül egy kocsi zökkentett ki, ahogy lelassított mellettem. Felnéztem, de őszintén nem igazán csodálkoztam, mikor Harry Range Roverét pillantottam meg. Nem álltam meg, sőt gyorsabbra vettem a tempót, de az autó könnyen tartotta velem a tempót, miközben Harry lehúzta az ablakot.

- Szállj be, Ash! Hazaviszlek – hívott.

- Nem, köszönöm. Busszal megyek – utasítottam el ajánlatát, és cipőmet fixírozva sétáltam a buszmegálló felé.

- Gyerünk, Ash! Meg fogsz fázni – állapította meg. Ekkor vettem csak észre, hogy szó szerint didergek a téli hidegben, egy szál pólóban.

- Van kabátom – vontam meg a vállam lazaságot színlelve.

- Ash, kérlek, szállj be! Menjünk el egy kávézóba, és igyunk meg egy teát! Beszélgessünk! Kérlek, Ash! – könyörgött.

- Nem lehet, Harry. Hagyj békén! – utasítottam, hiszen tudtam, hogy többé nem hibázhatok. Nem hagyhatom, hogy megint túl közel kerüljön hozzám.

- Rendben – sóhajtott fel. Egy pillanatra azt hittem, hogy tényleg magamra hagy, amin csodálkoztam volna, de már hallottam is, ahogy becsapódik a kocsi ajtaja, majd máris mellettem termett. Hosszú lábaival könnyen felvette a tempómat.

- Mit csinálsz, Harry? – húztam fel a szemöldökömet.

- Elkísérlek a buszhoz – vonta meg a vállát egyszerűen. Tekintete az arcomnál lejjebb vándorolt, és édes mosolyra húzódott a szája, amint észrevette, hogy most is hordom a nyakláncot, amit tőle kaptam. Igazából, mióta megtaláltam a borítékban, egy pillanatra sem – maximum csak fürdésekre – váltam meg tőle.

- Meg fognak büntetni – figyelmeztettem félig járdán, tilosban parkoló kocsijára mutatva.

- Nem érdekel – válaszolta közömbösséget színlelve.

- Kérlek, Harry, hagyj békén! - könyörögtem. - Csak minden tönkreteszel!

- Te sem akarod igazán, hogy elmenjek – szólt magabiztosan, mire megtorpantam, így ő is megállt velem szemben. – Élvezed a közelségem, és másra sem bírsz gondolni csak, hogy megcsókolj. Minden reggel boldogan kelsz fel, mert tudod, hogy nem is olyan sokára meg foglak találni. Tudom, hisz én is így érzek – nézett mélyen a szemembe. – Csak mondd, hogy többé nem akarsz látni. Mondd, hogy már nem szeretsz, és akkor elmegyek, és soha többet nem látsz, ígérem! Csak nézz a szemembe, és mondd ki!

- Harry… Én… - kezdtem, miközben, ahogy kérte belenéztem csillogó, smaragdzöld szemeibe. Egy egyszerű mondatot kellett volna csak kinyögnöm, de nem tudtam hazudni neki. Várakozón nézett rám, én viszont csak lesütve a szemem megszakítottam a szemkontaktust.

- Tudtam – mosolyodott el győztesen. – Akkor viszont ideje befejezni ezt az őrültséget. Szükségünk van egymásra, ezt mindenki tudja – lépett hozzám közelebb. – Csak most az egyszer ne gondolkozz sokat – hajolt felém. Megéreztem bódító illatát, és elgyengülve hunytam be szemeimet teljesen varázsa alá kerülve. - Ne bonyolítsd túl a dolgokat – helyezett el egy hosszú, meleg puszit az arcomon. Meleg lehelete csiklandozta bőrömet. Remegve nyitottam ki szemeimet, és lélegzetem is elakadt, mert sokkal közelebb volt hozzám, mint azt vártam. Smaragdzöld tekintete fogvatartott, és jóleső bizsergés futott végig a gerincemen. – Hallgass a szívedre. Tedd azt, amit ő akar – súgta lágyan. Még közelebb hajolt hozzám, orrunk szinte teljesen összeért. – Mit akarsz, Ash? Csak kérned kell. Mondd, hogy mire vágsz – kérte suttogva. Én pedig nagyon jól tudtam, hogy mire van szükségem.

- Meg akarlak csókolni – szaladt ki egy rövid mondat a számon, mielőtt még meggondoltam van, hogy helyesen cselekszem-e.

- Akkor gyerünk… Csókolj meg – súgta ellenállhatatlan, bársonyos hangján. Nekem pedig nem kellett más, többé képtelen voltam tartani magam, és a nemrég még olyan erősnek hitt kitartásom összeomlott. Lehunytam szemeimet, és kezemet nyaka köré fontam, majd már kész voltam, hogy magamhoz húzzam, mikor egy hangos dudálás zökkentett ki kábult pillanatomból. Csak egy másodperc volt, de elég ahhoz, hogy kitisztuljon a fejem, és kikerülve Harry varázsából, gyorsan elengedtem őt, és hátrébb léptem még mindig kissé kábultan. Harry halkan szitkozódott, amiért félbeszakítottak minket, én viszont képtelen voltam elhinni, hogy majdnem megtettem, majdnem megcsókoltam őt.

- Ennek nem kellett volna megtörténnie – ráztam meg a fejem. – Mennem kell, lekésem a buszt – szóltam zavartan, és sarkon fordulva sietős léptekkel távolodtam el tőle.

- Nem! – ért utol Harry, és ujjait csuklóm köré fonva megállított, és maga felé fordított.

- Hagyj elmenni, Harry! – könyörögtem.

- Annyiszor elfutottál előlem a héten. Többé nem fogom hagyni! – jelentette ki határozottan.

- Kérlek, Harry, ne nehezítsd ezt meg! Hagyd, hogy helyesen cselekedjek! Csak en… - Nem tudtam befejezni mondatomat, mert hirtelen megéreztem azt a szörnyű fájdalmat a hasam felső részénél. Talán nem volt olyan rossz, mint a múltkori roham Harrynél, szerencsére azóta nem éreztem még akkora fájdalmat, de az a mostani is elég volt ahhoz, hogy könnyek lepjék el a szemem, és egy halk nyögés hagyja el ajkaimat. Arcomra fájdalmas kifejezés ült, és kissé összegörnyedtem. Megtántorodtam egy picit, és muszáj volt Harry kabátjába kapaszkodnom, hogy ne rogyjak össze.

- Ash, minden rendben? – éreztem meg Harry karját a derekam körül. Hangja aggódó volt, és tudtam, hogy arca is hasonló érzelmeket mutathat, habár könnyeimtől csak homályosan láttam őt. – Rosszul vagy?

- Nem – vettem egy nagy levegőt, és pár pillanat múlva mintha már a fájdalom is enyhülni kezdett volna. – Csak megszédültem egy picit – füllentettem, de leráztam magamról segítő karját, mert többé már nem kellett segítség az álláshoz, és ruháját is elengedtem.

- Gyere, hazaviszlek – jelentette ki.

- Nem kell. Mindjárt jön a buszom – utasítottam vissza, majd meg sem várva tiltakozását, megfordulva a másik irányba igyekeztem remegő lábaimon. Talán elfogadtam volna a fuvart, ha előre tudtam volna, hogy az előző fájdalom csak a kezdett volt, csupán egy figyelmeztetés. Hiszen alig pár lépés után megint, mintha kést forgattak volna gyomromban, de ez most még elviselhetetlenebb volt, mint az előző. Káprázni kezdett a szemem a fájdalomtól, és szédülés fogott el. Lábaim elgyengültek, és muszáj volt megtámaszkodnom egy pékség falába. Még egy halk segélykérés hagyta el ajkaimat, majd elsötétült előttem minden, és zuhanni kezdtem. Vártam, hogy fejem a hideg betonba verődjön, de a várt koppanás elmaradt.

- Ash, kérlek, nyisd ki a szemed! – könyörgött Harry kétségbeesetten szólongatva nevem, de szemhéjaim ólomsúlyúnak érződtek, és képtelen voltam eleget tenni kérésének. – Ash, maradj velem! Kérlek, ne hagyj el! – sírta. Ki akartam nyitni a szemem, és megnyugtatni őt, hogy minden rendben lesz, de nem érzékeltem semmit a külvilágból, és képtelen voltam ajkaimmal szavakat formálni. Megszűnt a rettentő fájdalom, és már nem is fáztam.

Már több mint egy hét telt el, mióta hazaköltöztem. A várva várt hónak viszont még mindig nyomát sem lehetett látni, és a meteorológia sem ígért továbbra sem havas táját. Az idő Londonhoz megszokottan borús és esős volt, tökéletesen illett az én hangulatomhoz is. Habár az elmúlt napokban szinte mindig velem volt valaki, aki próbált lefoglalni és elterelni gondolataimat – meg persze felügyelt rám, hogy baj esetén rögtön segíteni tudjon -, mégis mikor egyedül maradtam, csak egyetlen arc villant a fejembe, egy kisfiús mosoly, egy csillogó smaragdzöld szempár, és könnyeim máris akaratlanul újra elindultak az arcomon. Hiányzott. Annyira hiányzott. Azt reméltem, hogy pár nap vagy akár hét után könnyebb lesz, de mióta kiléptem annak a háznak az ajtaján, azóta nem húzódott még őszinte mosolyra a szám. Mások előtt tartottam magam, tettettem, hogy minden rendben van, hogy ne aggódjanak, és ne kérdőjelezzék meg döntésemet, de hamis mosolyom a hátuk mögött lehervadt arcomról, és könnyek gyűltek a szemembe. Viszont volt, amit már nem tudtam elrejteni előlük. Betegségem és a gyógyszerek mellékhatásai egyre csak fokozódtak, mostanában szinte nem telik el úgy nap, hogy hirtelen ne rogynék össze a fájdalomtól. Ha lehet, még többet fogytam az elmúlt időben, hiszen már nincs mellettem Harry, hogy minden alkalommal, ha kell, hosszú órákig könyörögjön, hogy csak egy falat étel is a szervezetembe jusson. De igazából nem is nagyon kívánom az ételt, egy-egy étkezés alkalmával csak pár falatot tömök magamba, de azt is csupán azért, hogy apa megnyugodjon, bár valójában semmi értelme erőltetni az evést, hiszen egy kis idő után úgyis visszaköszön az egész.

Pár hete még hajtott a tudat, hogy muszáj jól lennem, hogy ne okozzak fájdalmat Harrynek, de nélküle már szinte ahhoz sincs erőm, hogy az ágyból felkeljek. Az egyetlen személy, akiért mégis megteszem az öcsém. Adam az egyedüli, aki még képest mosoly varázsolni az arcomra. Szeretem vele tölteni az időmet, hiszen ő még annyira tudatlan. Fel sem fogja, ami körülötte zajlik, igaz egyre gyakrabban érzi, hogy valami nincs teljesen rendben. Viszont betegségemről nem tud, hisz úgy sem értené, ezért szemében sem látom soha a sajnálatot, amit mindenki máséban felfedezek, mikor az emberek csupán rám néznek. Sarah is sok időt tölt nálunk mostanában, de ő is úgy viselkedik velem, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék, ami valójában igaz is, de egy idő után kezd nyomasztó lenni. Viszont esténként, mikor ő hazamegy, apa és Adam pedig lefekszenek, én is felmegyek a szobámba, és párnába fojtott zokogás közepette várom, hogy végre álomba merüljek. Az Álomvilág maradt az egyetlen menedékem, az egyedüli hely, ahol nyugodt lehetek, ahol Harry velem van, nem vagyok beteg, és ez az egész szörnyűség nem történik meg velünk.

Azt reméltem, hogy a karácsony, majd egy kicsit eltereli a gondolataimat Róla, de még sosem voltam ennyire érdektelen kedvenc ünnepemmel kapcsolatban, mint most. Pár hete még úgy vártam, és már előre tervezgettem az ünnepet, de mikor végre elérkezett, számomra nem volt más csak egy újabb borús, fájdalommal teli nap Nélküle. Talán önzőnek tűnhetek, hiszen nem voltam egyedül, apáék mindent megtettek, hogy gyönyörűvé varázsolják utolsó karácsonyomat, és a családunk is összetartóbb volt, mint valaha, de valahogy mégsem tudtam ünnepelni. Csak egyetlen perc volt, mikor szívemet újra átjárta az a furcsa melegség, a boldogság egy kis foszlánya. Karácsony reggelén a csengő ismerős hangjára ébredtem. Szinte ki sem nyitottam a szemeimet, hiszen fáradt voltam, mert az éjszaka az órákon át forgolódás után csak nehezen sikerült álomba sírnom magam, és úgyis tudtam, hogy apa majd intézkedik helyettem. Mégis nagy nyögdécselés közepette másztam ki a puha és meleg paplan alól, mikor valaki másodszorra is felébresztett a csengő hangjával. Hirtelen eszembe jutott, hogy apának a reptérre kellett mennie a nagyiékért, kiknek a gépe alig pár perc múlva fog landolni, ha minden igaz. Az idén is, mint minden évben velünk töltik majd a karácsonyt. Szeretem a nagyszüleimet, de mivel ők Franciaországban élnek, így sajnos szinte csak évente egyszer találkozunk pár napra, ilyenkor decemberben. Anya szülei pedig még kiskoromban meghaltak, így sosem jutott ki nekem sok a nagyszülői szeretetből.

Már harmadszorra ült rá valaki a csengőre, szóval magamra vettem puha köntösömet, és belebújtam bolyhos papucsomba, majd indultam is a földszintre, hogy ajtót nyissak. Persze előtte még kikukucskáltam a függöny mögül, de szerencsére a ház előtt már nem azaz ismerős fekete Range Rover állt, ami szinte már letáborozott az ablakom alatt a tegnapi nap során. Tegnap lefekvés előtt Harry még kitartóan várakozott a ház előtt, de úgy tűnt, hogy reggelre végre már feladta a kocsiban ücsörgést.

Kinyitottam a bejárati ajtót, és fáradtan köszöntem a futárnak, aki egy csomagot kézbesített az én nevemre. Értetlenül vettem át a nem túl nagy dobozt, hiszen már évek óta nem küldött nekem senki még hasonlót sem. Miután a futár elment, én a konyhába igyekeztem, majd kíváncsian bontottam fel a kis csomagot, aminek belseje egy másik, díszes dobozkát, és egy fehér borítékot rejtett. Rögtön az elsőért nyúltam, és izgatottan felbontottam azt. Először egy papírcetli esett ki belőle, amin csupán egy rövid mondat állt ismerős kézírással.

Szívem hevesen kezdett verni, ahogy kiemeltem a dobozkából az ajándékomat, egy édes hógömböt. Harry tudta, hogy mennyire szeretem ezeket, hogy már egészen kiskorom óta gyűjtöm is őket, és még az általam meghatározott árértéket sem lépte túl. Óvatosan megráztam a kerek üveget, mire apró hópelyhek lepték el a belsejében lévő tájat, az én arcomra pedig annyi sírás után végre mosoly húzódott. Szinte a lélegzetem is elállt, mikor jobban megvizsgálva a gömböt észrevettem, hogy miért is olyan különleges. A belső táj a fákból ítélve egy erdő lehetett, amit szépen borított a csillogó, fehér hó. A fenyők rengetegének a közepén egy kis vízesés kapott helyet, ami hihetetlenül hasonlított ahhoz a helyhez, amit Harry mutatott meg nekem hónapokkal ezelőtt. Azóta elég sokszor meglátogattuk azt a kis tisztást az erdő közepén, nagyon szerettem oda járni. Tetszett a természet érintetlen tisztasága, a csend, a megnyugvás érzése, ami minden alkalommal elöntött, ha ott jártunk. Képtelen voltam nem észrevenni a csillámló víz mellett két alakot. A barna fiú átkarolta a szőke lányt, testük egymáséba fonódott. Könnyek zavarták meg látásomat, de ezek már csak az öröm könnyei voltak. Óvatosan simítottam végig a gömb fa aljába faragott „Boldog karácsonyt, Ash!” feliraton, majd finoman helyeztem le a konyhaasztalra féltett ajándékomat, és a borítékért nyúltam, amiben nem meglepő módon egy levelet találtam.

Könnyek folytak le az arcomon, ahogy többször is elolvastam a levelet. Az egyik felemet elöntötte a boldogság, a szerelem, a tudat, hogy nem haragszik rám, még mindig szeret, és legszívesebben azonnal utána mentem volna Holmes Chapelbe, és elfelejtettem volna ezt az egészet. A másik, józanul gondolkozó felem viszont összetört szívvel sírt a sarokban. Amint megtudtam, hogy Harrytől jött a csomag, azonnal vissza kellett volna küldenem neki. A célja az volt az egésszel, hogy megrendítse egyébként sem sziklaszilárd tervemet, ami persze sikerült is neki. Nehezen tudtam csak rávenni magam, hogy most rögtön ne hívjam fel bocsánatot kérve tőle, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy mindez miatta van, csakis őérte.

Remegő kezekkel csúsztattam tenyerembe a borítékból második ajándékomat is, amiről rögtön egy emlék villant fejembe.

Mosoly húzódott az arcomra, így visszaemlékezve erre a reggelre. A tetkó ötlete, így pár hét után már nem tűnt olyan remeknek, mint azt akkor gondoltam. Sosem voltam az a tetkóellenes, Harryn például kifejezetten imádtam őket. Szinte már teljesen el is felejtkeztem Harry ígéretéről, most viszont kezemben tartottam a kis ezüstláncot, amin ott volt a két madárka, pont olyanok, mint Harry mellkasán. Egymás felé fordulva csőrük között egy csillogó drágaköves szívet tartottak, aminek hátuljába csupán egy „A” és egy „H” betű, valamint egy örökké jel volt gravírozva. Igaza volt Harrynek, hiszen az ára biztosan jóval túllépte az általam meghatározottat, de azonnal beleszerettem a gyönyörű ajándékba, ami most már kétségkívül véglegesen hozzám tartozott.

Már egy hét telt el karácsony óta, és eljött a szilveszter. A nagyiék a tegnapi nap folyamán visszarepültek Franciaországba, így megint hármasban maradtunk. Igazából semmi ötletem nem volt az estére. Harryvel azt terveztük, hogy a srácokkal együtt elmegyünk valami szórakozóhelyre, és illendően várjuk az Új Évet, de nélküle semmi kedvem sem volt egy túlzsúfolt, füsttel teli bárban egyedül iszogatni. Sarah hívott, hogy mégis menjek el velük, ajánlatán pedig el is gondolkodtam, de csak egy pillanatig, míg meg nem tudtam, hogy Harry is ott lenne a társaság tagjaként, én viszont nem kockáztathattam meg a találkozást vele, így nemet kellett mondanom legjobb barátnőmnek. A tervem az volt, hogy itthon maradok apával és Adammel. Együtt megnézünk valami szilveszteri műsort, majd ha elálmosodom, elmegyek lefeküdni, és talán még az éjfélt sem várom meg. Elég kétségbeesett terv így szilveszter estére. Viszont nem éreztem úgy, mintha különleges nap lenne. Harry nélkül pont olyan szürke volt, mint a többi. Nem keresett az elmúlt héten, ahogy ígérte is, és én sem hívtam őt, bár ujjam mostanában sokszor elidőzött a hívás gomb felett.

Ma reggel, mikor hosszú alvás után, mégis nyúzottan és kedvetlenül a konyhába mentem, apát találtam egy széken ülve, az aznapi újságot olvasgatva, és teát szürcsölgetve.

- Reggelt! – köszöntem morcosan.

- Jó reggelt, Ashlyn! – köszöntött ő is, és maga mellé helyezte az újságot. Sajnálkozó és egyben aggódó tekintettel nézett rajtam végig, de egy pillanat múlva felvette a szokásos „minden a legnagyobb rendben” álarcot. – Még mindig nem gondoltad meg magad az estével kapcsolatban? – érdeklődött.

- Nem igazán – vontam meg a vállam, és bevettem reggeli gyógyszeradagomat.

- Enned kéne valamit – mondta, mikor leültem vele szemben az asztalhoz csak egy bögre teával a kezemben.

- Nincs étvágyam mostanában – vontam meg a vállam. – Egész nap érzem ezt a hányingert - mondtam.

- Talán beszélhetnél Dr. Jacksonnal – ajánlotta.

- Jövő héten megyek hozzá, már kaptam is időpontot. A Doki beszélni akart velem a következő kezelések előtt – magyaráztam, mire apa egyetértően bólintott. – Szerettem volna veled beszélni valamiről – kezdtem.

- Hallgatlak – bólintott kíváncsian.

- Újra szeretnék dolgozni – jelentettem ki.

- Biztos vagy ebben, Ashlyn? – kérdezte apa bizonytalanul. – Nem tudom, hogy a mostani állapotod megengedni-e, hogy megint munkába állj.

- Nem tudom, de úgy érzem, hogy bírnám. Persze, nem teljes munkaidőben járnék be, csak naponta pár órát. Szükségem van a figyelemelterelésre – vallottam be. – Nem tudnék még heteken keresztül itthon ülni. Folyamatosan kattog az agyam. Nem tudok másra gondolni csak a betegségemre és Harryre. Úgy érzem, hogy lassan bekattanok – mondtam halkan, lehajtva fejemet.

- Rendben – bólintott apa megértően. – Támogatlak ebben mindaddig, amíg nem megy az egészséged rovására – figyelmeztetett.

- Nem fog, ígérem – csillant fel a szemem reménykedve.

- Viszont mint tudod, a fiúk most szabadságon vannak, a turné munkálatai pedig még hetekig nem kezdődnek el, és úgy vettem ki szavaidból, hogy sürgős lenne neked most ez a figyelemelterelés.

- Így van – értettem egyet. - Viszont én bármit elvállalnék, bárkinek zongorázok, gitározok, vagy dobolok, ha kell, amikor csak szükség van rám.

- Tulajdonképpen lenne is itt valaki, akinek szüksége van éppen egy ilyen kiváló zongoristára, mint amilyen te vagy. Hétfőn akár be is mutathatnálak neki – ajánlotta fel.

- Az szuper lenne – mondtam izgatottan.

- A hétfő tíz óra megfelel? Én kilenckor találkozom vele, és majd beajánllak neki, de szerintem szinte biztos, hogy megfelelő leszel – tervezgetett.

- Rendben. Köszönöm, Apa – mosolyodtam el hálásan. Kivettem a konyhaasztalon lévő kosárból egy kisebb almát, csakhogy apa megnyugodhasson, hogy viszek a szervezetembe a gyógyszereimen kívül normális táplálékot is. Kissé izgatott voltam újonnan szerzett munkám miatt, és a kérdés is ott motoszkált benne, hogy vajon ki lehet az a titokzatos zenész, akivel együtt fogok majd dolgozni, remélhetőleg nem is olyan sokára.

Ez a lelkesedés az egész napomra kihatott, és még Sarah is megjegyezte, hogy egészen kivirultam. Segítettem legjobb barátnőmnek a ruhaválasztásban az estére, majd még a haját és a sminkjét is megcsináltam. Miután pedig elindult megünnepelni az Új Évet, én letelepedtem apáékkal együtt a tévé elé, ahogy terveztük is. Mielőtt Adam elment volna aludni, felbontottunk egy üveg pezsgőt, természetesen csakis alkoholmenteset, hiszen öcsikémnek nem hinném, hogy jót tett volna az alkohol, amit én sem ihattam a gyógyszereim miatt. Majd még kimentünk az udvarra, és megnéztük a szomszédok szép tűzijátékát. Adam teljesen odavolt a sok színes rakétáért, és öröm volt nézni, ahogy hatalmas, tágra nyílt szemekkel, csodálkozva figyeli őket.

Tudom, talán elég béna dolog szilveszter estéjén még éjfél előtt lefeküdni, de én már tizenegy után egy picivel fáradtan dőltem be az ágyba. Mostanában jöttem rá, hogy egyre több alvásra van szükségem. Bármilyen korán is fekszem le esténként, mégis szinte minden reggel tíz óra után ébredek csak fel, kialvatlanul és mindig fáradtan. Ma éjjel viszont hetek óta először fordult elő, hogy szinte azonnal lecsukódtak a szemeim, és mély álomba merültem.

Még alig aludhattam pár órát, mikor telefonom csengőhangja ébresztett fel. Bosszúsan tornáztam fel magam a könyökömre, majd hunyorítva nyúltam mobilomért az éjjeliszekrényre, és már bántam, hogy nem kapcsoltam ki alvás előtt. Hívóm iránti neheztelésem viszont azonnal eltűnt, mikor megláttam a képernyőn villogó nevet. Louis. Rögtön fogadtam a hívást, hiszen már én is terveztem, hogy felhívom őket, hogy boldog Új Évet kívánjak nekik, de nem akartam megzavarni a bulit.

- Szia, Louis! – szóltam bele a telefonba vidáman. Hallottam a háttérben a zene ütemes dörömbölését, és a tömeg hangos éneklését, de senki sem válaszolt nekem. – Louis? Itt vagy? – kérdeztem nevetve.

- Ash… - hallottam meg végre egy Lou hangjával ellentétes, mély, bársonyos hangot. Ahogy nevemet ejtette ki, szívem egy pillanatra leállt, majd őrült vágtába kezdett. Azt ígérte, hogy nem fog keresni egészen elsejéig, de az óra még csak 23:48-at mutatott. Még 12 perc éjfélig. Már azon voltam, hogy megszakítsam a vonalat, mikor újra megszólalt. – Ne! Kérlek, ne tedd le! Kérlek, Ash! – könyörgött.

- Miért hívtál, Harry? – kérdeztem torkomban dobogó szívvel, és ülésbe tornáztam magam az ágyon. – Ittál?

- Mi? Dehogy! – ellenkezett rögtön. – Mármint persze, ittam, de nem vagyok részeg, ha erre gondolsz.

- Akkor mit akarsz? – tettem fel újra a kérdést.

- Téged – válaszolta halkan, és talán kimehetett a szórakozóhelyről, mert a háttérből többé nem hallatszódott a zene és a kiabálás, és nem túl hangos szavait is könnyen megértettem.

- Harry, ne csináld ezt… Ne tedd ezt még nehezebbé! – kértem. Már régen le kellett volna raknom a telefont, mikor először meghallottam a hangját, de valahogy nem tudtam elszakadni tőle. Hetek után ismét feloldódott a görcs a gyomromban, és melegség öntötte el a mellkasomat. – Miért is hívtál tulajdonképpen? Azt ígérted, hogy békén hagysz az Új Évig – emlékeztettem.

- Uh, nem is tudom… - kezdte. – Csak… Csak itt vagyok ezen a szórakozóhelyen Louis-ékkal, de nem érzem jól magam. A többiek mind jól megvannak, de én olyan rosszul érzem magam nélküled. Olyan elveszettnek – mondta fájdalommal teli hangon.

- Kérlek, Harry, most tegyük le, míg még nem teszünk olyan nagy kárt – könyörögtem.

- Pont ez az! Itt vagyok a többiekkel, le kéne innom magam, és egyszerűen csak élvezni a bulit, de nélküled nem megy. Csak azt látom, hogy ölelkező párok táncolnak körülöttem. Mindenki olyan boldog, még Danielle és Liam is, pedig az utóbbi időben csak veszekedni tudtak. Nem bírom nézni, ahogy mindenki a szerelmével csókolózik, mikor te nem vagy mellettem.

- Harry, sajnálom, de már döntöttem – mondtam csöppet sem határozottan.

- Hát nem érted, Ash? – kérdezte kétségbeesetten. – Csak azzal teszünk kárt egymásnak, ha külön vagyunk. Mi együtt vagyunk tökéletesek.

- Nem lehet, Harry - ellenkeztem halkan.

- Hiányzol, Ash. Szeretlek – súgta lágyan.

- Én is szeretlek, és pont ezért nem tehetem – mondtam remegő hangon. Könnyek kezdték marni a szemem, de nem engedtem utat nekik, ezúttal nem.

- Kérlek, csak egy pillanatra felejtsd el ezt az őrültséget, és találkozz velem! – kért. – Csak annyi a vágyam, hogy úgy lépjek át a következő évbe, hogy téged csókollak. Azt akarom, hogy a karjaimban légy éjfélkor.

- Harry… - kezdtem, de hangon elhalt.

- Ha tényleg szeretsz, tedd meg ezt nekem! – könyörgött lágyan, minden erőszak nélkül. – Ígérem, nem próbállak majd meggyőzni arról, hogy mekkora hülyeséget csinálsz, csak engedd, hogy egy percre lássalak! Kérlek, Ash!

- Már csak 3 perc van éjfélig – emlékeztettem.

- Itt vagyok, a házatok előtt – mondta. Nekem nem is kellett több, kipattantam az ágyból, és az ablakhoz siettem. Nem hittem neki, hiszen pár perce még hallottam a szórakozóhely zajait a háttérben. És mégis ott volt. A kocsifelhajtónkon állt, tekintetét az ablakomra szegezve. Kinyomtam a telefont, és át sem gondolva, hogy helyese cselekszem-e – hiszen így is tudtam, hogy a lehető legrosszabb dolgot teszem éppen -, leszaladtam a lépcsőn. Minden egyes fok után éreztem, hogy valami egyre jobban húz kifelé, és az élet minden lépéssel egyre inkább visszatért belém. Nem álltam meg egy pillanatra sem az előszobai nagytükör előtt, hogy kicsit rendbe tegyem magam. Tudtam, hogy szörnyen nézhetek ki alvástól kócos hajammal, karikás szemeimmel, és az elmúlt hét fájdalmával az arcomon, de előtte már nem éreztem így sem kellemetlenül magam. Számtalanszor látott már ennél rosszabb állapotban is, és mégsem ment el, sőt még most is itt van. Feltéptem a bejárati ajtót, és szememmel csak Őt kerestem. Harry a házunkkal szemközti taxihoz indult, csalódott, lehajtott fejjem. Biztosan azt hitte, hogy a vonal megszakításával őt is elutasítottam. Ahogy becsapódott mögöttem az ajtó, felkapta a fejét. Az utcai lámpák halvány fényében is jól kivehető volt az arcán átfutó megkönnyebbülés. Mezítláb szaladtam le az ajtó előtti pár lépcsőfokról. Nem is foglalkoztam azzal, hogy a decemberi fagy milyen hidegre hűtötte a kocsifelhajtó kövezetét. Harry is meghosszabbította lépteit, és szorosan fonta dereka köré karjait, míg én ujjaimat nyaka mögött kulcsoltam össze. Hosszú napok fájdalma után végre teljesnek éreztem magam. Harry szétnyitott kabátjába bújtatott, mikor észrevette vacogásomat. Nyakamba temette arcát, én pedig kigombolt kabátján keresztül fekete ingébe rejtettem boldog mosolyomat. Örökké így akartam maradni, csak vele. Meghitt pillanatunkat a szomszéd kertjéből hallatszódó hangos visszaszámolás zavarta meg.

- Öt… Négy… - számolt Harry, miközben mosolyogva nézett le rám.

- Három… Kettő... – szálltam be én is.

- Egy… - mondtuk egyszerre, majd meleg ajkait az enyémen éreztem. Szorosan ölelt magához, és édesen kuncogva nyomta ujjait csípőm bőrébe, mikor csizmájára álltam, hogy könnyebben felérjem őt, és ne fázzon annyira lassan kékülő talpam. Körülöttünk eldörrentek az első új évi tűzijátékok, de Harry csak egyre hevesebben, keményebben falta ajkaimat, és halkan felnyögtem, ahogy beletúrt rövid hajamba. Csókjában éreztem minden fájdalmát az elmúlt hétnek, a vágyakozást és a megkönnyebbülést.

- Boldog Új Évet! – mosolyogtam fel rá csókunk után.

- Boldog Új Évet! – nézett rám gyengédséggel szemeiben. Ölelkezve, Harry kabátjába burkolózva néztük a tűzijátékok gyönyörű fényeit. Hosszú percekig álltunk így, élvezve egymás közelségét, és csak a színes fényeket figyelve. Sokszor rajtakaptam Harryt, ahogy engem vizslat gyönyörű, a fényektől aranyló smaragdzöld szemével, de én is csak nehezen tudtam levenni róla a tekintetem. Lágy csókokat váltottunk, és el sem engedtük egymást. Harry homlokomra és arcomra édes puszikat helyezett, míg én ujjaimmal tarkójánál göndör fürtjeivel játszadoztam.
De ennek is vége lett. A tűzijátékok nem durrogtak tovább, és már lassan egy órával is éjfél után jártunk. Lefagyott arcomról a mosoly, és kibújtam Harry öleléséből.

- Ash… - szólt Harry, és arcára kiült a pánik. Most vettem csak észre szeme alatt éktelenkedő karikákat, és arca sápadtságát, ami arra engedett következtetni, hogy ő is nehéz napokat élt meg mostanában. - Ne csináld ezt, kérlek! - Kezével felém nyúlt, de hátrébb léptem, így már nem tudott elérni. – Gyere velem haza! – kért.

- Nem lehet – ráztam meg a fejem. – Megígérted. Megígérted, hogy nem próbálsz majd meg meggyőzni – emlékeztettem, és könnyes szemekkel hátrálni kezdtem.

- Igazad van. Viszont előtte tettem egy másik ígéretet is, emlékszel? – kérdezte. – Megígértem, hogy harcolni fogok érted, ha vége az ünnepeknek.

- Hiba volt kijönnöm – ráztam meg a fejem. – Mindent elrontottam. De ígérem, nem fogok többet hibázni – mondtam, és az kilincsre tettem a kezem. – Menj el, Harry! Menj haza, és felejts el engem! Örökre – mondtam, majd kinyitottam az ajtót.

Könnyeim elhomályosították a látásomat, miközben nagy bőröndömet töltöttem meg. Csak rendszertelenül dobáltam be ruháimat a nagy táskába, és alig pár perc alatt teljesen kiürítettem a gardrób rám eső felét. Meggondolatlanul beraktam még egy-két felsőt és pulcsit Harryéi közül, mert mióta hozzáköltöztem, visszaszolgáltattam neki az összes cuccát, hiszen könnyen kivehettem ruháit az enyém melletti szekrényekből. Nehezen húztam össze a cipzárt a bőröndön, majd halkan kigurítottam a hálószobába. Először eszembe jutott, hogy egyszerűen elmegyek, de aztán rájöttem, hogy ezt nem tehetem meg Harryvel, nem lenne fair vele szemben, hiszen egy magyarázattal még tartozom neki, tulajdonképpen még sokkal többel is. Letöröltem könnyeimet, és próbáltam összeszedni magam. Nem ez volt az alkalmas idő a sírásra, hiszen arra lesz még elég időm majd otthon, de most erősnek kellett mutatkoznom. Az ablakhoz sétáltam, és gondolataimat összeszedve bámultam ki az üvegen. Korán volt még, és a hideg időjárás miatt senki sem tartózkodott az utcákon. Minden ember a meleg szobában töltötte a karácsony előtti napokat a családjával együtt. Nem sütött a nap, de az ég teljesen tiszta volt, ami arra engedett következtetni, hogy egy darabig még biztosan nem fog hó esni, szóval a fehér karácsony valószínűleg idén is elmarad. Eddig annyira vártam az ünnepet, hiszen csodás terveim szerint életem legjobb karácsonya lett volna, de most összerándult a gyomrom, ha a holnapi napra gondoltam.

Hirtelen ismerős karokat éreztem a derekam körül, és kissé ijedten ugrottam meg.

- Semmi gond – mosolyodtam el hamisan.

- Hogy érzed magad? – kérdezte lágyan, őszinte szeretettel és aggódással a hangjában.

- Sokkal jobban – nyugtattam meg, de őszinte is voltam vele. Egy hosszú puszit nyomott homlokomra, majd állát a vállamon pihentetve nézett ki az ablakon. Tudtam, hogy itt van az idő, hogy beszéljek vele, de olyan nehéz volt elkezdeni. Annyi mindent tett értem, nem volt erőm összetörni a szívét.

- Mindenemet odaadnám, hogy teljesítsem az álmod, hogy az első közös karácsonyunk fehér legyen. Ha befolyásolhatnám, már egy méteres hóban hoztuk volna haza tegnap a fát – mondta, és édes mosoly ült ki az arcára.

- Tudom – suttogtam, és megfordulva ölelésében egy lágy csókot leheltem ajkaira. Nem bírtam tovább visszatartani könnyeimet, és azok szemeimből kiszökve lefolytak az arcomon.

- Ash, miért sírsz? Mi a baj? – nézett Harry mélyen a szemembe, miután elváltunk, és felfedezte könnyeimet.

- Köszönöm, Harry… Nagyon köszönök mindent… - szipogtam.

- Ó, Ash… - húzott Harry egy meleg ölelésbe, én pedig meztelen mellkasába temetve az arcomat sírtam tovább. – Nincs miért hálálkodnod. Bármit megtennék érted, mert őrülten szeretlek – súgta a fülembe, én pedig zokogni kezdtem.

- Én is szeretlek. Örökké szeretni foglak… - Erősen szorítottam őt, mélyen beszívtam bódító illatát, és könnyes szemekkel olvadtam el meleg ölelésében, talán utoljára.

- Ash, készülünk valahova? – kérdezte Harry. Elhúzódtam tőle, és letöröltem könnyeimet, majd felnéztem rá. Szemöldöke össze volt ráncolva, arca értetlenséget tükrözött, ahogy az ajtó mellett álló bőröndömre meredt.

- É-én haza megyek, Harry – mondtam halkan.  

- Rendben, akkor én is elkészülődök, és elkísérlek – jelentette ki, de még mindig nem fogta fel, hogy miért van nekem ehhez szükségem a bőröndre.

- Nem, Harry. Most egyedül megyek – jelentettem ki, de hangon megremegett, és egyáltalán nem volt olyan határozott, mint azt szerettem volna.

- Ó, értem – lepődött meg. – Holnapután indulunk Holmes Chapelbe – emlékeztetett. – Addig visszajössz, ugye?

- Harry… - kezdtem, de hangon elcsuklott.

- Ash, mi a baj? Mikor jössz vissza? – kérdezte, és egy kis kétségbeesés hallatszódott ki hangjából. Képtelen voltam a szemébe nézni, így kezeim közé rejtettem arcomat, miközben sós könnyeim újból eleredtek.

- Ash, kérlek, mondj valamit! – kért. – Visszajössz még, ugye? – kérdezte elfojtott hangon. Erőt vettem magamon, és felnéztem rá. Tekintetéből sugárzott a félelem, de már tudta a válaszomat. Finoman megráztam a fejem, de ez elég volt ahhoz, hogy megértsen. - Miért? – kérdezte egyszerűen, és minden érzelem eltűnt az arcáról. Kemény, rideg tekintete fogva tartotta az enyémet.

- Harry… - kezdtem, de nem hagyta, hogy folytassam.

- Alig egy perce még azt mondtad, hogy örökké szeretni fogsz, most pedig egyszerűen elhagysz? Nem értem – rázta meg a fejét. – Tettem valamit? Vagy kellett volna, amit nem csináltam meg? Túl sok volt ez neked? Úgy érzed, hogy rád szálltam? Meguntál? Ha az előbb egyszerűen hazudtál, és már nem szeretsz, akkor menj! – tárta szét a kezét lemondóan. – Én azt akarom, ami neked a legjobb, szóval, ha én már csak teher vagyok a számodra, akkor tényleg ez lesz a legmegfelelőbb megoldás, de tudni akarom az okát. Miért? – tette fel a kérdést újra. Itt lett volna az alkalom, hogy egy egyszerű hazugsággal lezárjak köztünk mindent, de nem tehettem meg. Mondhattam volna neki, hogy már nem szeretem őt, mint egy elcsépelt szappanoperában, de az nem lett volna fair vele szemben. Annyi mindent megtett értem, nem hazudhattam neki, tartoztam még egy őszinte magyarázattal.

- Szeretlek, Harry – kezdtem. – Nem akarok mást csak veled lenni éltem minden egyes percében. Sosem éreztem még ilyet senki iránt. Ez egy őrület. Ha nem vagy velem, csak rád tudok gondolni. Minden pillanatban vágyom az érintésedre, a csókjaidra, vagy csak arra, hogy egy bókkal elolvaszd a szívem. Nem hazudtam, mert örökké szeretni foglak.

- De akkor mi a baj? – Harry tekintete meglágyult, és közelebb lépett hozzám. Kezét az arcomhoz emelte, hogy gyengéden végigsimítson a bőrömön, de elfordítottam az arcomat, ő pedig csalódottan maga mellé ejtette a karját. – Miért csinálod ezt, Ash?

- Nekem ez annyira tökéletes. Csak veled. Ketten. De nem gondolhatok csak magamra, Harry – néztem rá könnyes szemekkel. – Tudom, hogy szeretsz, és pont ez a baj. Túlságosan is belém szerettél. Már annyira megszoktad, hogy melletted vagyok, hogy minél tovább maradok, annál nagyobb fájdalmat okoz neked majd az elvesztésem. Nem akarom, hogy szenvedj – simítottam végig puha bőrén, mire lehunyta szemeit. - Pont ezért kell elmennem. – Szemei azonnal felpattantak, és kezemet megfogva rabul ejtett.

- Kérlek, Ash, ne csináld ezt! – nézett a szemembe könyörgőn. – Csak össze vagy zavarodva. Gyere, feküdjünk vissza az ágyba. Alszunk egyet, miután kipihened magad, mindent másképp fogsz látni, ígérem!

- Nem lehet, Harry. Döntöttem – jelentettem ki határozottan. – Csak megkeserítem az életedet.

- Megkeseríted? – nézett rám hitetlenül. – Tudod, milyen volt az éltem előtted? Tökéletes. A banda miatt híres, és gazdag lettem. Bekerültem olyan felsőbb körökbe, amiről egy átlagember egész életében vágyakozik. Bárhol megjelentem, tucatnyian vettek körbe, és mindenki imádott. Minden tökéletes volt. Legalábbis azt hittem – komorult el a tekintete. – Aztán megjelentél te, és felforgattad tökéletesnek hitt életemet. Először utáltalak. Annyira más volt voltál, mint a többiek. Gyűlöltél engem, pedig akkor még azt sem tudtam, hogy már ismertelek előtte is. Viszont kíváncsi voltam rád. Meg akartalak érteni. Paul egy szobába osztott minket, egyre több időt töltöttem veled, és teljesen elvarázsoltál. Többé már nem érdekelt a pénz, csak annyira volt szükségem, amivel téged boldoggá tudlak tenni. A sok ember körülöttem hirtelen nyomasztóvá vált, és csak a te társaságodra vágytam. Tudom, sok hülyeséget csináltam, míg rájöttem, de teljesen beléd estem. Szeretlek, Ash – nézett rám lágyan, én pedig képtelen voltam megállítani könnyeimet. – Kellesz nekem, hogy a földön tudjak maradni. Már szinte nem is emlékszem, milyen volt az életem nélküled, de többé nem akarom egyedül csinálni.

- Harry, én halálos beteg vagyok – emlékeztettem remegő hangon.

- Tudom nagyon jól, de meg fogsz gyógyulni. Annyi mindenen keresztülmentünk már együtt, ezen is túllépünk, ígérem – fogta meg a kezem, és közelebb húzott magához.

- Nem, Harry. Ez nem ilyen egyszerű – ráztam meg a fejem. – Te is nagyon jól tudod, hogy milyen súlyos az állapotom. Ne álltassuk magunkat, mert mindketten tudjuk, hogy a gyógyulásomra nincs már remény.

- Ez nem igaz – ellenkezett kitartóan.

- Ó, dehogyisnem! – nevettem fel keserűen. – Nem csak a leleteim mutatják, hanem mindennap egyre inkább érzem, hogy milyen gyenge vagyok, és a fájdalmak is egyre gyakrabban kísértenek. Érzem, hogy le fog győzni ez a betegség. Én harcolok, próbálkozom, de ehhez már nem vagyok elég erős.

- Ash… - nyúlt a kezemért, de elhúzódtam. – Ne csinálj butaságot! – kért gyengéden. – Maradj velem, kérlek! Szükségem van rád, ahogy neked is rám.

- Tudom – szipogtam. – De…

- Akkor maradj – vágott közbe. – Talán igazad van, és nem is olyan sokára elmész, de hagyd, hogy addig veled legyek, és boldoggá tegyelek.

- Nem lehet – ráztam meg a fejem. – Nekem ez lenne a legegyszerűbb, de közben gondolnom kell rád is. Tönkreteszem az életedet. Tudom, hogy neked sem könnyű. Tudom, hogy fáj a tudat, hogy elveszítesz, és látom a szemedben a sajnálatot, minden egyes rosszullétemnél. Nem tehetem ezt veled. Nem tehetem tönkre az élteted, mert ez már nem az. Ez már nem egy élet.

- Még meggyógyulhatsz, semmi sem dőlt el! – tartott ki az elképzelése mellett.

- Ha meggyógyulnék, azzal te járnál a legrosszabbul – legyintettem le keserűen. Harry csak megrökönyödve bámult rám. – A második kemoterápia óta nem volt meg a menstruációm – vallottam be. – Te is nagyon jól tudod, hogy mit jelent ez. Tudom, furcsa tizennyolc évesen erről beszélni, de ha valamilyen csoda folytán meggyógyulnék, akkor sem lennék már teljes értékű nő. Nekem már soha nem lehet gyerekem. - Eddig próbáltam elkerülni ezt a témát, de többé nem hunyhattam szemet felette. – Olyan jól kijössz a gyerekekkel, itt van például Lux és Adam is. Ne is tagadd, tudom, hogy egyszer te is szeretnél majd egy tucatot, de velem ez nem lesz lehetséges. Neked nélkülem lesz a legjobb – mondtam ki a szomorú valóságot. - Te mindig velem voltál, segítettél, amiért örökké hálás leszek neked. Pont ezért most én teszek neked szívességet azzal, hogy elmegyek.

- Én még nem állok készen elengedni téged – mondta Harry mély szomorúsággal a szemében.

- Ez természetes, mert szeretsz, de minél előbb megyek el, annál gyorsabban túllépsz majd rajtam. Fájni fog, de egy idő után jobb lesz, ígérem.

- Én nem tudnék mást szeretni – suttogta elgyötörten.

- Dehogynem. Hatalmas szíved van, Harry. Találsz majd magadnak egy lányt, akit pont úgy fogsz szeretni, mint engem, én pedig már csak egy szép, és talán egy kissé fájdalmas emlék leszek a számodra. – Nehéz volt beszélnem erről, mert már a gondolattól is, hogy Harrynek egyszer egy másik lány áll majd az oldalán, összeszorult a mellkasom, de nem lehettem önző.

- Nem! Hagyd ezt abba! Ne beszélj úgy, mintha már nem is lennél! – emelte fel a hangját. Hirtelen hangnemváltása kissé meglepett. – Nem fogsz elmenni! Ne hagyom! – jelentette ki határozottan.

- Sajnálom… - suttogtam halkan, és elfordulva tőle, könnyes arccal a bőröndömért indultam.

- Nem, Ash! – fogta meg a csuklómat, és nem eresztett. - Nem engedem, hogy elhagyj! – Ekkor lenéztem kezünkre, és egy pillanatra a vér is meghűlt bennem, mikor Harry karján hosszú, piros csíkokat fedeztem fel.

- Mi az a karodon? – kérdeztem hirtelen.

- Semmi – válaszolt rögtön, és csuklómat elengedve a háta mögé rejtette kezét.

- Harry, mi volt az? Mutasd! – kértem, és mikor nem tette, amit mondtam, én magam húztam elő háta mögül a karját. Nem káprázott a szemem, és a hosszú sebek még mindig ott voltak. Tudtam, hogy én okoztam őket tegnap délután. Emlékeztem, hogy milyen erővel szorítottam fájdalmaim közepette Harry karját, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora kárt teszek benne. – Istenem… Annyira sajnálom… - kaptam szám elé kezem, és el sem akartam hinni, hogy bántottam őt.

- Ash, ne aggódj! Ez semmiség – próbált enyhíteni lelkiismeret furdalásomon, nem sok sikerrel.

- Hát nem látod, Harry? Nem elég, hogy fájdalmat okozok, és pokollá teszem az életedet, még bántalak is? El kell mennem. Így lesz a legjobb – győzködtem inkább magamat, mint őt. Hirtelen Harry ajkait éreztem enyémeken. Vadul, éhesen csókolt. Először ellenkezni próbáltam és eltolni őt magamtól, mire csak még keményebben nyomta ajkait az enyémekre. Kérésére nem adtam meg nyelvének a bejutást, mert tudtam, ha ebbe belemegyek, akkor nem lesz megállás.

- Gyerünk, Ash! – súgta kissé zihálva a fülembe. – Szükségem van arra, hogy érezzelek – mondta, majd újra, és ha lehet, még vadabbul csókolt. Nekitolt a falnak, erős karjait derekam köré fonta. Én pedig ekkor feladtam, hogy harcoljak ellene. Bejutást engedtem neki, ezzel megadva azt, amire vágyott. Teljesen elgyengültem, és visszacsókoltam őt. Ő nyert. Kezeit a fenekemre csúsztatta, finoman belemarkolt, majd kissé felemelt, mire lábaimat dereka köré fontam. Így vitt el az ágyig, és döntött le a puha matracra. Ujjaimmal beletúrtam alvástól kócos göndör fürtjei közé, majd gyengéden meghúztam egy-két kusza fürtjét, mire egy mélyről feltörő sóhaj szaladt ki ajkai közül. Tudtam, hogy a lehető legrosszabbul cselekszem, de teljesen elgyengültem érintésitől, és már nem volt visszaút. Tisztában voltam vele, hogy ezzel csak mindkettőnknek megnehezítem az elválást, de nem tudtam neki ellenállni, és többé már nem is akartam. Meg akartam neki mutatni, hogy mennyire szeretem őt, és hogy mennyire szenvedek én is, amiért így kell végződnie szerelmünknek. Ez volt az én búcsúajándékom.

- Szeretlek… - súgta Harry, és lehunyta szemeit. Közelebb húzott magához, és mellkasára vont.

- Én is szeretlek. Örökké – ígértem, és egy lágy csókot nyomtam ajkaira. Még utoljára. Alig pár perc múlva már mélyen szuszogott mellettem, de én csak erre vártam. Igazából legszívesebben örökké karjai közt maradtam volna, de eljött az én időm. Muszáj volt elmennem, amíg alszik, mert tudtam, hogy így lesz a legjobb. Legalábbis az ő számára. Óvatosan bújtam ki ölelő karjai közül, mire szerencsére nem ébredt fel, majd a földről összeszedve ruháimat, gyorsan felöltöztem. Nem akartam elköszönni, és még búcsúlevelet sem írtam. Bőröndömmel a kezemben, könnyes szemekkel néztem még egyszer végig a szobában, mit talán most látok utoljára. Végül az ágyra esett a tekintetem és a benne nyugodtan pihenő Harryre. Arca békés volt, amilyennek mindig is szerettem őt látni. Nem érdemelte meg az a sok rosszat, és fájdalmat, ami mellettem érte. Tudtam, hogy boldog lesz, és nekem ez volt a legfontosabb, még akkor is, ha nélkülem. Egy utolsó puszit leheltem homlokára, és mélyen beszívtam bódító illatát. Jól elraktároztam az agyamban mindent egyes apró részletét. Illatát, telt ajkait, hosszú pilláit, göndör fürtjeit és még gyönyörű smaragdzöld szemeit is, amiket most csukva tartott. Szinte éreztem a fájdalmat, ahogy egyre jobban eltávolodtam tőle. Beültem a kocsimba, és arcomról letörölve könnyeimet, beindítottam a motort, és magam mögött hagytam a boldogságom.

Már majdnem egy hét is eltelt, mióta utoljára itthon jártam. A bejárati ajtón belépve, rögtön megcsapott Dorota finom karácsonyi pudingjának ínycsiklandozó illata, és a jelenlegi helyzet ellenére is egy kis mosoly húzódott az arcomra. A lépcső aljához állítottam a bőröndömet, és a konyhába igyekeztem. A helyiség teljesen üres volt, csak az ízletesnek tűnő sütik sorakoztak a konyhapulton, amikből valahogy most egy falatot sem tudtam volna enni. Dorota már biztosan hazamehetett Laurent-hoz, hiszen holnap karácsony, és ők is együtt töltik az ünnepeket.

- Sziasztok! – köszöntem tettetett vidámsággal az én kis családomnak. Adam apa ölében ült a kanapén, és valami karácsonyi műsort néztek a tévében, de mikor meghallották köszönésem, rögtön a nappali ajtaja felé kapták fejüket.

- Ashie! – kiáltott fel Adam édes mosollyal az arcán, és felpattanva apa öléből, felém szaladt.

- Szia, Nagyfiú! – guggoltam le hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Régebben ilyenkor mindig felemeltem, és úgy szorítottam magamhoz, de már annyi erőm sem volt betegségem miatt, hogy felemeljem apró testét.

- Nem is számítottunk rád, Ashlyn – jött oda hozzám apa is, és meleg ölelésével köszöntött. – Azt hittem, hogy csak holnap jöttök Harryvel, nem mintha nem örülnék neki – védekezett gyorsan. Harry neve hallatán, mintha egy kést forgattak volna a szívemben, és csak a fájdalomra tudtam gondolni, amit hiánya okozott. Talán már felébredt, és észrevette, hogy eltűntem?

- Öhm, csak hiányoztatok – nyögtem ki egy jó indokot, amit persze apa nem vett be.

- És Harry? – kíváncsiskodott. – Dorota annyit főzött az ünnepekre, hogy bőven elég lesz négyünknek is – mondta lelkesen, és látszott, hogy őszintén örült, amiért láthat engem.

- Ő most nem jött – válaszoltam röviden, és lábamat kezdtem el vizsgálgatni.

- Olyan szótlan vagy, Ash – állapította meg. – Valami baj van? Történt köztetek valami Harryvel? – tapintott rá.

- Hazaköltözöm – jelentettem ki. – Persze csak, ha nem baj – tettem hozzá.

- Ne butáskodj! Mégis hogy lenne baj? – mosolyodott el apa. – De mi az oka? Gyere, meséld el, mi történt! – ültetett le a kanapéra, majd helyet foglalt mellettem.

- Én… én… - kezdtem, de képtelen voltam bármit is kinyögni, és újra könnyek szúrták a szemem.

- Szakítottatok? – kérdezte apa összeráncolt szemöldökkel. – Nem kell erről beszélned, ha nem akarsz – tette hozzá gyorsan könnyes szemem láttán.

- Nem, minden rendben – biztosítottam, és sűrű pislogással tüntettem el könnyeimet. – Már nem vagyunk együtt Harryvel – nyögtem ki. A szavak égették a torkom.

- Miért? Csinált valami hülyeséget? – komorult el a tekintete.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Pont ez az – sóhajtottam fel. – Annyira édes volt, vigyázott rám, egy percre sem vette le rólam a szemét, a tenyerén hordozott, de nem tehetem tovább ezt vele.

- Nem igazán értem ezt, Ash – vallotta be apa.

- Nekem már nincs sok hátra, ezt nagyon jól tudjuk. – Fájdalom csillant meg apa szemében szavaim hallatán, de folytattam, mert az egyetlen, amire vágytam, azaz volt, hogy a szobámban álomba sírhassam magam. – Nem tehetem őt tönkre. Túl kell hogy lépjen rajtam. Ez lesz neki a legjobb.

- És neked is ez a legjobb? – kérdezte apa halkan.

- Nem tudom. Nem. Persze, hogy nem – ráztam meg a fejem keserűen elmosolyodva.

- Akkor viszont nem értelek, Ahslyn – sóhajtott fel apa. Én pedig hosszú perceken keresztül magyaráztam el neki a helyzetet. Felfedtem előtte minden érzésemet, hogy jobban megértse döntésemet. Közben pedig a telefonom vagy ezerszer megcsörrent, minden alkalommal Harry hívott, és tudtam, hogy nem tart majd neki sokáig kideríteni, hogy hol is vagyok, és megjelenik az ajtónk előtt. – Nem tudom, Ash – csóválta meg apa a fejét gondterhelten, miután teljesen kiöntöttem neki a lelkem. – Úgy érzem, hogy a rossz utat választottad. Megértem az érveidet, de én csak neked akarom a legjobbat, és látom rajtad, hogy már most szenvedsz – nézett rám lágy szemekkel.

- Én viszont kiállok a döntésem mellett – mondtam határozottan, miközben kikapcsoltam a telefonomat Harry újabb hívása után. – Nem kérem, hogy érts velem egyet, mert tudom, hogy sosem fogsz, de arra kérlek, hogy legalább fogadd el a döntésemet, és próbálj meg támogatni ebben. Kérlek, Apa – szóltam, mikor hezitálást láttam tekintetében. – Engem már nem tudsz megmenteni, de segíts, hogy Harrynek normális élete legyen. Félek, hogy tönkremegy ebben az egészben, pedig nem ezt érdemli. Kérlek, Apa! – könyörögtem.

- Rendben, Ashlyn – sóhajtott fel. – Valószínűleg sosem fogom teljesen megérteni a döntésedet, de megpróbálom elfogadni, és segítek neked bármiben, amiben csak tudok – ígérte. – Ez a legkevesebb, amit tehetek.

- Köszönöm, Apa – mosolyodtam el hálásan, és nyakába borulva szorosan öleltem őt. Alig ültünk így egy-két másodperce, mikor megszólalt az bejárati ajtó csengője. Összeszorítottam a szemem, és akadozva fújtam ki a levegőt, miközben gyomrom apróra zsugorodott. Gyorsabban ideért, mint arra én számítottam.

- Szerinted ő lehet az? – kérdezte apa, mikor kibontakoztam öleléséből.

- Valószínűleg – bólintottam, és még jobban megbizonyosodtam látogatónk kilétéről, mikor a vendégünk idegesen kopogtatott az ajtón. – Kérlek, Apa, ne engedd be! – néztem rá kétségbeesetten. Minden vágyam volt, hogy újra a szemébe nézhessek, a nyakába ugorva, egy heves csókot nyomva telt ajkaira mondhassam azt, hogy szeretem őt, és hazamenjek vele. Legszívesebben már régen visszacsináltam volna az egészet, de most már ki kellett tartanom elhatározásom mellett. Viszont attól féltem, hogyha szemben állok vele, minden falam leomlik, és könyörgök neki, hogy bocsásson meg, és egyszerűen visszamegyek hozzá.

- Nem fogom – ígérte, majd felállt mellőlem, és a bejárat felé indult. Én pedig a konyhába osontam, és habár tudtam, hogy hallgatózni nem szép dolog, mégis az ajtónak lapulva hallgattam beszélgetésüket.

- Harry! – nyitott apa ajtót. – Mi szél hozott erre? – kérdezte, és valami szörnyen játszotta a tudatlant.

- Helló, Paul! – hallottam meg Harry köszönését. Csupán hangjára térdeim elgyengültek, és szívem őrült vágtába kezdett. – Csak gondoltam, benézek – mondta egyszerűen, és szinte láttam magam előtt, ahogy hanyagul megvonja a vállát. Annyira nevetséges volt beszélgetésük. Harry biztos lehetett benne, hogy én is itt vagyok, míg apa tudta, hogy a Göndörke miért jött, de egyikőjük sem mondta ki igazán, amit gondolt. – Esetleg bemehetnék? – kérdezte Harry, nekem pedig elakadt a lélegzetem, és már csak apa ígértében tudtam bízni.

- Ez nagyon nem jó ötlet, Harry – szólt apa határozottan.

- Beszélnem kell vele, Paul! – hullott le mindkettejükről a maszk.

- Nem lehet, Harry. Menj haza, hagyd őt békén! – kérte apa ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ugye ezt nem gondolod komolyan? Melléálltál ebben az egész őrültségben? – nevetett fel Harry keserűen.

- Én sem értek vele egyet, de nem tehetek mást.

- Dehogyisnem! Engedj be, Paul, kérlek! Beszélek vele, és ráveszem, hogy visszajöjjön. Rá tudom beszélni, ezt ő is tudja, pont ezért nem akar velem találkozni. – Ó, hogy mennyire átlátott rajtam. – Kérlek, Paul!  Te is tudod, hogy ez az egész őrültség! Neki velem a legjobb! Szüksége van rám a boldogsághoz! – győzködte tovább.

- Tudom, Harry!  Fenébe is, nagyon jól tudom! – emelte fel apa a hangját haragosan. – De ő a lányom! Az egyetlen lányom, akit hamarosan el fogok veszíteni! Nem mondhatok neki ellent! Nem tudom megtagadni a kérését, bármekkora butaságnak is tartom az egészet! Nem megy! – mondta apa kissé összetörten. – Menj haza, Harry, a családodhoz, biztosan már várnak az ünnepekre – tért vissza újra a normális hangnemre.

- Nélküle nem megyek sehová! – jelentette ki Harry határozottan.

- De, és hogyha kell, én magam megyek a rendőrségre egy távoltartási végzésért – fenyegette meg apa.

- Ezt te sem gondolod komolyan – mondta Harry hitetlenséggel a hangjában.

- Nem szeretném, hogy erre kerüljön sor, de megteszem, ha muszáj – ígérte apa. – Most pedig menj Harry haza, Holmes Chapelbe, és felejtsd el őt! – mondta még utoljára.

- Paul, ne! Kérlek, ne te…  - hallottam Harry kétségbeesett kiáltását, majd hirtelen csönd lett, mikor apa a Göndörke orrára csukta a bejárati ajtót. Könnyek folytak végig az arcomon, és szám elé tettem a kezem, hogy ne hallatszódjon hangos zokogásom. Felsiettem a szobámba, és csakhogy a szívemet fájdítsam, kikukkantottam az ablak függönye mögül. Harry idegesen túrt bele a hajába, ahogy a kocsija felé ment. Mikor az autó ajtaját nyitotta ki, egy pillanatra felnézett a szobámra. Rögtön elhúztam a függönyt, de könnyes tekintetem még így is találkozott Harry szomorú szemeivel. Lekuporodtam az ágyam mellé, és mellkasomhoz húzva a térdeimet próbáltam összetartani a magam, nehogy darabokra hulljak a fájdalomtól. Hirtelen nyílott a szobám ajtaja, első gondolatom az volt, hogy apa hozta fel a bőröndömet, azért fel sem néztem rá.

- Ashie? – hallottam meg Adam vékonyka hangját. Felkaptam a fejem, és megláttam öcsikémet az ajtóban állva, miközben hatalmas, aggódó szemekkel nézett rám.

- Semmi baj, Kicsim – töröltem le gyorsan könnyeimet. Nem akartam, hogy így lásson, hiszen ő még csak egy kisgyerek, nem kell neki a szomorúság.

- Miért sírsz? – kérdezte.

- Csak örülök, hogy itthon lehetek veletek – füllentettem, és egy hamis mosolyra húztam ajkaimat. De Adam korához képest túl okos volt, és láttam rajta, hogy nem igazán hisz nekem. – Gyere ide! – tártam ki felé karjaimat, mire apró lépteit megszaporázva apró kezeivel átölelte a nyakamat, és szorosan bújt hozzám. 

- Szeretlek – suttogta meglepetésemre a fülembe, miközben én puha fürtjeit simogattam.

Már lassan két hónap is elmúlt a szörnyűnek ígérkező, de összességében mégis jól végződő parti óta. Ez a kis idő szinte pillanatok alatt elszállt, és mire felfogtam volna, már be is köszöntött a tél. Az idő nagyon hűvös volt - a hőmérő még nappal is mínuszt mutatott -, de Londonhoz nem méltóan száraz is. A meteorológia eddig még idénre sem ígért fehér karácsonyt, habár az ünnepig már csak napok voltak hátra. Harryvel azt terveztük, hogy egy napot az én családommal, egyet pedig az övével töltünk. Azt hiszem, még sosem vártam ennyire ezt a kis időt, hiszen nemrég még az sem volt biztos, hogy lesz-e annyi időm, hogy életemben először Harryvel töltsem kedvenc ünnepemet. De a napok múlásával egyre nagyobb esélyt láttam arra, hogy ennyi kedvezményt talán még kapok a Sorstól. A kemoterápiákra természetesen rendszeresen jártam, mindent úgy tettem, ahogy azt Dr. Jackson előírta, mégis rá kellett döbbennem, hogy többé nem szabad magamban őriznem a remény egy szikráját sem, miszerint meggyógyulhatok, hiszen éppen két hete kaptam a kezembe legújabb leleteimet, miszerint a kezelések ellenére állapotom folyamatosan romlik. Ennek ellenére egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy félbehagyjam őket, mert habár az egészségemet nem is kapom vissza, de időt még nyerhetek velük, hiszen letelt a Dr. Jackson által megjósolt két hónap, és a körülményekhez képest egyelőre elég jól érzem magam. Mindezek ellenére rosszulléteim egyre gyakoribbak és elviselhetetlenebbek lettek. Mióta apa egyik nap ünnepélyesen bejelentette, hogy a fiúk legújabb albuma teljesen elkészült, és a CD azóta már a boltokba is került, ami miatt a fiúk egy kis szünetet kaptak a következő turné előtt, azóta Harry minden egyes percét nekem szenteli, és egy pillanatra sem téveszt szem elől. Az összes rosszullétem alatt velem volt, még az éjszaka közepén is. Ilyenkor nem győztem bocsánatot kérni tőle, amiért álmát megzavartam, de ő csak egy lágy puszit lehelt homlokomra, majd biztosított, hogy tulajdonképpen nem miattam ébredt fel, hanem csak, mert hiányoztam mellőle az ágyból, és nem szeret nélkülem aludni. Habár előtte mindig próbáltam tartani magam, mégis csak nehezen tudtam palástolni szörnyű fájdalmaimat, miken a gyógyszerek szinte már semmit nem enyhítettek. Ezek mellett a régebben borzasztónak vélt kemoterápiák kellemetlenségei már eltörpültek, és szinte megszoktam őket. Sokszor nem is szóltam Harrynek egyre gyakrabban előforduló fájdalmaimról és a gyógyszerek értelmetlenségéről, ő abban a tudatban van, hogy az általa látott rosszulléteken kívül szinte semmit bajom. Emellett az utóbbi időben még többet fogytam annak ellenére is, hogy Harry szorgalmasan etetett, akárcsak egy kisgyereket, mégis lassan kezdtem hasonlítani egy csontvázhoz. Egyik reggel sírva rogytam össze a gardrób nagy tükre előtt kiálló csontjaim láttán, de Harry karjaiban gyorsan sikerült megnyugodnom. Édes szavakat súgott a fülembe, hogy gyönyörű vagyok, a legszebb lány, akit valaha látott, én pedig minden egyes szavát elhittem. Azt mondta, hogy akár még három fejem is lehetne, ha ez azt jelentené, hogy örökre vele maradok. Nem akartam gyengének mutatkozni, de mégis sokszor összeomlottam. Harry végig férfiasan tartotta magát előttem, de néha észrevettem a fájdalmat a szemében egy-egy rosszullétem vagy kezelésem alatt. Ügyesen elrejtette előlem érzelmeit, de tudtam, hogy neki is legalább annyira fáj, hogy lassan elveszít engem, mint nekem a gondolat, hogy itt kell nemsokára hagynom mindent, ami kedves a számomra. Harry sokszor mondogatta, hogy még van remény a gyógyulásomra, de igazából mindketten tudtuk, hogy ez csak ámítás. Mindezek ellenére talán furcsa, de mégis boldog voltam. Az elmúlt hetekben megtanultam értékelni még a legapróbb dolgokat is. A napsütést, a finom illatokat, a családommal töltött minden egyes percet, a barátaim közelségét, Harryt, a csókjait és a szerelmét. Már tudom, hogy minden egyes szavának, érintésének mekkora jelentősége van, és csak arra vágytam, hogy halmozzon el édes bókjaival, és vággyal teli pillantásaival vegyen le a lábamról, ameddig csak lehet. Én pedig nem győztem köszönetet mondani neki – még, ha nem is szavakkal -, amiért szerelmével tökéletessé teszi nehéz napjaimat. Érte még azt is képes voltam eltűrni, mikor Vanessa látogatást tett nálunk. Persze, nem volt szüksége meghívásra, mert saját kulcsával könnyen be tudott jutni a házba, amit nem is igazán akart visszaszolgáltatni Harrynek. Az egyetlen pozitívuma a dolognak az volt, hogy elég keveset járt nálunk mostanában, talán a munkája miatt, de nem is nagyon izgatott a dolog mindaddig, amíg nem nálunk töltötte az idejét.

Mostanában egyre több időt töltöttem a családommal is, apával a viszonyunk jobb nem is lehetett volna, amiben Harry is támogatott. Nem akart magának kisajátítani, de azt sem szerette, ha távol voltam tőle, azért általában velem tartott egy-egy hazalátogatás alkalmával, hiszen tökéletesen jól kijött a családommal, Adam egyenesen imádta őt. Minden annyira tökéletes volt, ezért nem is próbáltam a nehéz jövőre gondolni, csak egyszerűen eléveztem a pillanatot.

Ma reggel is, még mielőtt kinyitottam volna szemeimet, máris mosoly húzódott a számra. Már csak azért boldog voltam, hogy aznap reggel is felébredtem, nem mellesleg Harry ölelő karjai között. Izgatott voltam, hiszen két nap múlva karácsony, és Harryvel mára beszéltük meg a fa beszerzését. Teljesen kipihent voltam, mert az éjszakát sikerült rosszullét nélkül átvészelni, csak a szokásos gyengeség éreztette velem, hogy valami nincs teljesen rendben. Óvatosan nyújtózkodtam egyet, hogy Harryt ne ébresszen fel, de tudtam, hogy már ő is fent van, mert egyszer csak szorosabban ölelte derekamat, és egy puszit nyomott a hajamba.

- Jó reggelt! – köszöntem levakarhatatlan mosollyal az arcomon.

- Szia – válaszolta reggeli rekedtes hangján egy kisfiús mosoly kísértében, mire önkéntelenül is gyorsabban kezdett verni a szívem. Egy lágy csókot nyomott ajkaimra, de nem hagytam, hogy jobban elmélyüljön, és kipattantam az ágyból. – Mi ez a sietség? – kérdezte elégedetlenül, összeráncolt szemöldökkel.

- Hát nem emlékszel, mit ígértél tegnap? – tettem csípőre a kezem.

- De, persze, hogy emlékszem – sóhajtott fel, és felült az ágyban.

- Akkor igyekezz, indulnunk kell! – tapsoltam egyet-kettőt.

- Hova ez a nagy sietség? A karácsonyi vásár egész estig nyitva van – mondta, de halvány mosoly ült ki arcára.

- Az lehet, de még fel is kell díszíteni a fát, és nézelődni is szeretnék majd egy kicsit – soroltam izgatottan. – Csinálok reggelit, te addig próbálj meg felébredni. A konyhában várlak! – nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd lesiettem a földszintre, reménykedve abban, hogy Harry nem fog már visszaaludni. Ez első dolgom volt, hogy bevegyem egyre csak növekvő számú gyógyszereimet, majd főzéstudás hiányában nekiláttam pár szendvics elkészítésének. Éppen elkészültem Harry kávéjával és az én teámmal, mikor a Göndörke lépett be konyhába már teljesen elkészülve. Sima fehér felsője enyhén izmaira simult, tetkói pedig kissé átlátszódtak a vékony anyagon. Mindig is szerettem, ahogy sötét nadrágja feszül vékony lábain, de igazán lecserélhette volna ezt a farmerját egy újra, mert a nadrág mindkét térdénél lyukas volt. Valamiért azonban nagyon ragaszkodott hozzá, pont úgy, mint szétnyűtt fekete csizmájához is. Ezekben a szakadt, elhordott ruhákban, mégis inkább nézett ki modellnek, mint egy egyszerű fiúnak. Gyorsan elkaptam a tekintetemet róla, de kacér mosolyából rájöttem, hogy lebuktam bámulásommal.

- Beszéltem tegnap Lou-val – húzott az ölébe, és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Igen? És mit mondott? – kérdeztem kíváncsian, miközben beleittam még forró teámba.

- Korcsolyapályát építtet az udvarába. Tiszta őrült – csóválta meg a fejét mosolyogva.

- Nem is ő lenne! – nevettem fel.

- Talán elmehetnénk hozzájuk a jövő héten, mit gondolsz?

- Az nagyon jó lenne! – válaszoltam lelkesen. – Olyan régen találkoztam már a srácokkal. – Az utóbbi hetekben szinte teljesen bezárkóztunk, csak jól éreztük magunkat a mi közös kis világunkban, de végre jó lett volna egy kicsit kimozdulni, rájönni, hogy rajtunk kívül még mások is léteznek. Ehhez pedig a mai karácsonyi vásáros program tökéletesen megfelelt. – Csak egy probléma van – gondolkoztam el.

- És mégis mi? – kérdezte, miközben beleharapott szendvicsébe.

- Nem tudok korizni – biggyesztettem le alsó ajkamat.

- Én sem – vonta meg a vállát édesen kuncogva, majd egy cuppanós puszit nyomott az arcomra.

- Nem lett volna sokkal egyszerűbb rendelni egy fát? – panaszkodott Harry, mikor kiszálltunk a kocsiból a karácsonyi vásár melletti kis parkolóban.

- Ugye ezt nem gondolod komolyan? – akadtam ki.

- Most miért? A tavalyi cég, akikkel hozattam, még fel is díszítették – győzködött.

- Nagyon elkényelmesedtél, Harold Szupersztár Styles – böktem oldalba. – A karácsony nem arról szól, hogy megrendeljük a tökéletes fát, és majd hetekig azt nézzük. Hát nem emlékszel, milyen volt még otthon, Holmes Chapelben? Elmegyünk a karácsonyi vásárba, forralt bort vagy meleg teát iszunk, miközben végignézzük az összes kis bódét, aztán együtt kiválasztjuk a fát a legjobb helyen, otthon pedig közösen feldíszítjük. Az egésznek megvan az a meghitt hangulata, amit nem szabad kihagyni – magyaráztam lelkesen, miközben a vásár felé igyekeztünk.

- Tudom, anya minden évben berakta azokat a borzalmas zenéket - nyögött fel Harry.

- Igen, mert az is hozzátartozik. Akármennyire is utálod azokat a zenéket, akkor mégis jókedved lesz tőlük, és hangosan, fejből dúdolod az összes dallamot, miközben a karácsonyi puding és a finom aprósütemények illata lengi be az egész házat – áradoztam.

- Rendben – nevetett fel Harry elragadottságomon. – Akkor kezdjük az első ponttal, és célozzuk meg a vásárt – ajánlotta. Még mindig nem volt elragadtatva az ötlettől, de azon voltam, hogy felidézzem benne a szép emlékeket, és újra megszerettessem vele a karácsony minden szépségét, nem csak az ajándékozást és a hatalmas lakomákat.

Összekulcsolt ujjakkal sétálgattunk végig a kis bódék között, és csak egyszer-kétszer szakadtunk el egymástól, mikor egy-egy szemfüles rajongó kiszúrta Harryt. Az egésznek csodálatos hangulata volt, édes illatok lengték be a nagy teret. Én sajnos forralt bort nem ihattam a gyógyszerek miatt, de egy kis forró teát kaptam helyette, ami jólesően melegítette fagyos ujjaimat. Aztán egy kis kürtőskalácsot is kikönyörögtem, mert nem azzal volt a gond, hogy Harry nem akart volna venni nekem a finomságból, hanem mert hatalmas sor tolongott a sütőbódé előtt. Majd következett a fenyőnk kiválasztása. Annak ellenére, hogy csaknem fél órát álltunk a sorban, mégis mindenkire ráragadt az a békés, szeretetteljes hangulat. Egy idő után, Harry is belejött a dologba, és egy kisgyerek izgatottságával kereste a megfelelő fát. Sikerült kiválasztania a szerinte legtökéletesebbet, de el kellett, hogy szomorítsam őt, mert az általa kiválasztott fenyő olyan hatalmas volt, hogy nehogy nagy luxusterepjárójába, de még a nappaliba sem fért volna el, ezért egy kisebb méretű mellett kellett döntenünk. Meggyűlt egy kis bajunk a fával, míg a vásárból sikerült a nappali közepére felállítani, majd kezdődhetett is a kedvenc részem, a díszítés.

- Oké, akkor Celin Dion vagy Mariah Carey? – mutattam fel a két CD-t.

- Ah, muszáj ezt? – nyögött fel Harry.

- Igen, muszáj – vágtam rá.

- Nem tudom, válassz te – vonta meg a vállát, miközben lerakta a földre a garázsból előhozott karácsonyfadíszeket. Gyorsan beraktam a lejátszóba Mariah Carey Merry Christmas című albumát, majd az ismerős dallamokat dúdolgatva indultam segíteni Harrynek. A megszokott módon először az égőkkel kezdtünk. Én egy székre felállva tekertem körbe a csinos kis fát a világító díszekkel, míg Harry a földről segédkezett. A fenyő olyan hatalmas volt, hogy még így is alig értem el a tetejét. Lábujjhegyen, magasra nyújtóztam a kiszemelt ághoz az égőkkel a kezemben.

- Mindjárt megvan… - koncentráltam erősen. De Harry hiába tartott derekamnál fogva, mert egy pillanat alatt elveszítettem egyensúlyomat, és lezuhantam a székről, szerencsére Harry ölébe, de a Göndörke is megbillent súlyomtól, így mindketten a földön végeztük. Az égősorok a fa helyett körénk tekeredtek, a kijutás pedig szinte lehetetlennek tűnt. – Upsz… - mosolyodtam el egy kisgyerek ártatlanságát színlelve.

- Mi lenne, ha az égőkkel inkább én próbálkoznék? – ajánlotta Harry nevetve.

- Nem rossz ötlet. Csak előbb jussunk ki innen – utaltam a körénk tekeredő díszekre.

- Miért? Nem tetszik? – kérdezte pimaszul. Pedig hát hogy is ne tetszett volna! Testünk egymásnak préselődött, arcunk alig pár centire helyezkedett csak el egymástól. Mohón csaptam le Harry telt ajkaira, és kezemet a tarkójához vezetve beletúrtam puha fürtjei közé. Rögtön visszacsókolt, nyelveink szenvedélyes ütemben kényeztették egymást. Harry kezei a csípőmre vándoroltak, és még közelebb húzott magához. Egyre jobban elmélyültünk forró csókcsatánkban, de szenvedélyes pillanatunkat az égősorok zavarták meg, mert mikor lábaimat Harry csípője köré akartam fonni, azok kitartóan ellenálltak. – Be kell vallanom, mégsem olyan szörnyű ez a díszítés, mint gondoltam – állapította meg pimaszul. Nevetve bogoztam ki magunkat a kábelek sokaságából, és feltápászkodtam a földről. – Várj! – szólt Harry, majd valahonnan egy télapó sapkát előhúzva a fejemre nyomta a piros anyagot. Fölém hajolva egy újabb, de az előzőnél lágyabb csókot nyomott ajkaimra.

Egy kis szünet után újból hozzáfogtunk a díszítéshez. Harry már könnyen felhelyezte az égőket a fa legmagasabb pontjaira is, majd jöhettek a többi díszek. Dúdolgatva, forró csokit iszogatva egy röpke óra alatt el is készültünk a fával, ami alá a Mikulás már csak napok múlva helyezi el az ajándékokat. Nem is sejtettem, hogy Harry mit ad majd nekem, de még időben megegyeztünk - vagyis nagy nehezen sikerült rávennem Harryt -, hogy ne vegyen nekem semmi őrülten drága ajándékot. Szerettem volna, ha ez az ünnep nem a pénzről szólna, hanem az igazi lényegét, a szeretetet helyezzük előtérbe. Ezért megegyeztünk, hogy csak apró, jelképes ajándékokkal lepjük meg egymást.

- Ó, a tetejét hadd én rakjam! – kértem el Harrytől egy kisgyerek izgatottságával a csúcsdíszt, ami egy hatalmas csillagot formált. A Göndörke mosolyogva nyújtotta nekem át az utolsó díszítőelemet, majd derekamnál fogva emelt fel, ezzel elkerülve az előbbi esetet. – Kész! – jelentettem ki büszkén végignézve a díszes fán. A díszítés nem volt profi, de még rendezett sem. Össze-vissza aggattuk csak fel a különböző gömböket és formákat az ágra, de mégis büszke voltam rá, hiszen ez mégiscsak a kettőnk fája volt, a maga aranyosan túldíszített módján. – Nem is volt olyan rossz, igaz? – böktem oldalba gyengéden Harryt.

- Azt hiszem, ezt jövőre is megismételhetnénk – egyezett bele. Próbáltam negatív gondolataimat kiverni a fejemből, miszerint nekem előreláthatóan már nem lesz következő karácsony, azért inkább Harry kijelentésének pozitív oldalát ragadtam meg. Előre tudtam, hogy ez lesz. A végére ő is nagyon jól belejött ebbe a karácsonyozós hangulatba, és ő is hangosan énekelte az állítólag unalmas, agyonhallgatott dalokat. Csak hírnév miatt felejtette el az ünnep meghitt légkörét, de pont ezért voltam itt neki, hogy visszahozzam őt a földre, és hogy megmutassam, hogy a fényűző hírességek élete mellett az egyszerű emberek mindennapjainak is megvannak a csodálatos szokásai, amit Harry az évek során szinte már el is felejtett. Pedig pár éve még ő is csak egy kisvárosi, rendezett házacskában ünnepelte a karácsonyt, egyszerű, de annál meghittebb körülmények között.

Elégedetten karoltam át Harry derekát, míg ő egy szeretetteljes puszit lehelt homlokomra. Elhatároztuk, hogy a délután folyamán megnézünk pár karácsonyi filmet, ha már sikerült ilyen jól ráhangolódnunk a közelgő ünnepre. Én tejet melegítettem magunknak, és egy nagy tányér Dorota által készített ünnepi sütit vittem a nappaliba, míg Harry filmet keresett. Szorosan bújtam mellé kanapén, Harry pedig egy pokróccal takart be minket, majd az ölébe húzott. Fejemet mellkasán pihentettem, majd egy kis idő után a délelőtti sétától, és a díszítéstől elfáradva a film közepén el is szundítottam Harry karjaiban.

Mikor kinyitottam a szemem, a nappali már teljes sötétbe burkolózott, mert habár még csak öt óra volt, így télen elég korán besötétedett, és csak a karácsonyfa égősorainak halvány fénye világította meg a szobát. A tévé képernyője is fekete volt, mert a film már valószínűleg órákkal ezelőtt lejárt. Harry édesen szuszogott alattam, még álmában sem engedve el derekamat. Azt hiszem, ő is elfáradhatott a délelőtt folyamán, mert szinte teljesen egyedül cipelte a fát, mivel én a betegségem és a kemoterápiák miatti gyengeségből kifolyólag alig tudtam neki segíteni, nem mintha engedte volna. Egy lágy puszit nyomtam puha arcára, majd óvatosan - nehogy felébresszem őt -, tápászkodtam fel a kanapéról, nem is foglalkozva a már megszokott kis szédüléssel. Felvettem az asztalról a két üres poharat, amiben nemrég még tej volt, majd a konyhába igyekeztem. Beállítottam a poharakat a mosogatóba, majd teát kezdtem el főzni magunknak. Egy kis idő múlva két bögre gőzölgő folyadékkal indultam vissza a konyhába, mikor hirtelen olyan dolog történt velem, mint még soha. A hasamba szörnyű fájdalom nyilallt, amit persze már megszokhattam, de ez most más volt. Könnyek homályosították el a látásom, és kezemből kiejtettem a bögréket, amik csörömpölve darabokra törtek a konyha parkettáján. A lábaim nem tartottak meg, és a földre estem. Karommal szorosan öleltem magam, és szinte sikítottam a fájdalomtól.

- Harry! Harry… - kiáltottam, miközben könnyek folytak le az arcomon. Éreztem, hogy ruháim anyagát átitatja a forró tea, és kissé égeti a bőrömet, de mindez semmi volt ahhoz képest, amit a hasamban éreztem. Olyan volt, mintha kést szúrtak volna belém, habár még sosem tettek velem ilyet, de az is valami hasonlóan szörnyű érzés lehet. – Harry, kérlek! – zokogtam. Azt hiszem, második hívásomat már meghallotta, mert alig egy másodperc múlva kétségbeesett hangja szűrődött be a konyhába.

- Ash? Hol vagy? Baj van? – hallottam meg őt. Szinte azonnal felbukkant a konyhában, de arcát nem láthattam, mert könnyeim és a fájdalom elhomályosították látásomat. – Istenem, Ash! – guggolt le mellém kétségbeesetten. – Mi a baj? Kérlek, válaszolj! – szólt idegesen.

- Fáj… Annyira fáj… - nyögtem. Fogaimat összeszorítva tartottam vissza kitörni készülő sikításomat. Hirtelen eltűnt alólam a konyha hideg köve, és Harry, karjaiba emelve vitt fel a lépcsőn, majd óvatosan az ágyra helyezett. – De hát bevetted a gyógyszereidet, nem? – kérdezte tehetetlenül.

- Azok már nem hatnak… Már régen nem… - nyögdécseltem fájdalmak között.

- De hát… - kezdte.

- Harry, segíts… - állítottam le felesleges értetlenkedését. - Kérlek… Csak mulaszd el ezt a fájdalmat… Könyörgöm… - kapaszkodtam kétségbeesetten Harry karjába, és úgy szorítottam őt, mintha az életem múlna rajta.

- O-oké, máris hívom Dr. Jackson! – állt fel mellőlem, és kiviharzott a szobából. Sosem éreztem még ekkora fájdalmat, azt hittem, hogy ennek sosem lesz vége, és teljesen megőrülök. – Mindjárt itt lesz – jött vissza Harry a szobába alig pár perc múlva. – Ígérem, minden rendben lesz – térdelt le az ágy mellett. – Csak egy picit bírd még ki – kérte. Hangjából jól felismerhetően kicsengett az aggódás és a tehetetlenség érzése. Életem legszörnyűbb perceit éltem át az ezután következő alig negyedórában. Fájdalmam egy picit sem csillapodott, és oldalamra fordulva, összegömbölyödve vonaglottam tovább. Tudtam, hogy Harrynek sem könnyű most, sejtettem, hogy legszívesebben elrohanna, mint hogy ilyen állapotban kelljen látnia engem. Viszont tudta, hogy mekkora szükségem van rá, ezért végig mellettem volt, és mindent elkövetett, hogy jobban érezzem magam. Megnyugtató szavakat duruzsolt a fülembe, és úgy tett, mintha minden rendben lenne. Tudtam, hogy bármit megtenne, hogy fájdalmamat enyhítse, de ebben a helyzetben teljesen tehetetlen volt. A percek csigalassúsággal teltek, és még mindig szörnyen szenvedtem. Rosszul voltam még a gondolattól, hogy ez igazából csak a kezdet. Ennél még sokkal nagyobb fájdalmaim lesznek majd az utolsó heteimben, napjaimban. Talán már ilyen közel lennék a végéhez? Lehet, hogy ez már a végjáték?

Nem igazán tudtam fellélegezni még akkor sem, mikor meghallottam a Doki hangját a földszinten. Szinte egy szót sem kérdezett, amiért hálás voltam neki, mert sikításon kívül talán egy hang sem jött volna ki a torkomon. Harry kétségbeesetten magyarázott neki hirtelen rosszullétemről, majd már éreztem is egy apró tűszúrást a karomban. Nem tudom, mit adhatott be, de alig pár perc kellett csak, és fájdalmam fokozatosan enyhülni kezdett. Görcsösen feszülő izmaim lassan elernyedtek, és a fájdalommal együtt minden energiám is eltűnt a testemből.

- Jobban vagy, Ashlyn? – kérdezte Dr. Jackson.

- Igen – leheltem erőtlenül. – Köszönöm, Doki, hogy ilyen gyorsan idejött – hálálkodtam. Az utóbbi időben egész jól összebarátkoztunk az orvosommal, ő már régen tegez engem, és azt sem bánja, mikor én „Doki”-nak szólítom őt. Kiderült, hogy van egy kislánya, aki Adammel egy óvodába jár. Igazán bájos kislány, az öcsém teljesen oda van érte.

- Semmiség – mosolyodott el halványan és kissé szánakozva Dr. Jackson. – Egy elég erős gyógyszer kaptál, amitől pár perc múlva teljesen elmúlik minden fájdalmad, de egy idő után talán már ez is kevés lesz.

- És akkor mi a teendő? – kérdezte Harry idegesen.

- Akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy Ashlyn befekszik a kórházba, ahol a legegyszerűbben megkönnyíthetjük számára… - kereste a legjobb szót – az időt. Keserűen mosolyodtam el, mert éreztem, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb kifejezés. A gondolat, hogy utolsó napjaimat egy kórházban, gépekre kötve, gyógyszerekkel elbódítva töltsem, nem ígérkezett valami biztatónak. – Ha az elkövetkezendő napokban bármi probléma merülne fel, csak nyugodtan hívjatok, az ünnepek után pedig Ashlyn, eljöhetnél a kórházba, hogy megbeszéljük a továbbiakat.

- Rendben. – Nem bírtam többet kinyögni, mert szemhéjaim ólomsúlyúnak tűntek, és nyelvem is nehezen forgott. Dr. Jackson lassan hazaindult, hiszen őt is várta otthon a családja így karácsony előtt pár nappal. Egy kis bűntudatot éreztem, amiért pont ilyenkor kellett iderángatni őt miattam, de ha a nemrég engem gyötrő fájdalomra gondolta, máris nem tűnt akkora bűnnek. Harry kikísérte a Dokit, én pedig szinte már majdnem elaludtam, mikor újra megjelent a szobában, és óvatosan elhelyezkedett mellettem. Finoman húzott magához, és ölelte át a derekamat, mintha csak attól félt volna, hogy fájdalmat okoz nekem. Mellkasára hajtottam a fejem, és mélyen beszívtam édes illatát.

- Miért nem mondtad el, hogy gyakran fájdalmaid vannak? – kérdezte Harry, de hangjában egy csöppnyi megrovást sem hallottam.

- Nem akartam, hogy emiatt is aggódnod kelljen – vallottam be, de szemeim csukva maradtak.

- Butus vagy, Ash – szólt gyengéden, és egy-két tincset fésült ki ujjaival verejtékes homlokomból. – Tudnom kellett volna róla, talán akkor többet tudtam volna segíteni.

- Így is mindent megtettél, amit lehetett – nyugtattam meg.

- Nagyon megijesztettél az előbb – vallotta be, és hangjából könnyen kihallatszódott az elmúlt percek emlékének fájdalma.

- Sajnálom – húzódott halvány mosolyra a szám.

- Most már minden rendben van, ugye? – kérdezte lágyan.

- Fogjuk rá – bólintottam egy aprót. – Csak nagyon fáradt vagyok – mondtam, és kijelentésemet még egy hatalmas ásítással is nyomatékosítottam.

- Akkor aludj csak. Jó éjt, Csipkerózsika! – duruzsolta a fülembe, és egy lágy puszit lehelt arcomra. Nekem pedig nem is kellett sok, és azonnal álomba merültem.

Reggel még szinte hajnalban nyitottam ki szemeimet. A tegnapi rosszullétemnek már nyoma sem volt, csak egy kis gyengeség maradt a fájdalom után. Mégis könnyek gyűltek a szemembe, mikor oldalamra fordulva végignéztem az engem szorosan magához ölelő Harryn. Rózsaszín ajkai enyhén szétnyíltak, göndör fürtjei kócosan terültek el a párnán. Annyira édes és nyugodt volt. Semmi gond vagy aggodalom nem látszott az arcán. Önkéntelenül, de mégis elég homályosan beugrottak a tegnap este emlékei, Harry elgyötört, tehetetlen arca. Szeméből csak úgy sugárzott a fájdalom és az aggódás, ahogy szörnyű gyötrődéseimet figyelte. Hirtelen önzőnek éreztem magam. Az elmúlt hónapokban annyi mindent megtett értem, annyi kellemetlenségen ment keresztül miattam. Velem volt, minden kemoterápián és az összes rosszullétem alatt. Hajnalokig virrasztott, mikor legrosszabb éjszakáimon csak hánykolódtam az ágyban. De elvárhatom én ezt tőle? Tudom, hogy puszta szeretetből, minden elvárás nélkül teszi mindezt, de ő nem ezt érdemli. Önző voltam, mert eddig csak magara gondoltam. Tudtam, hogy nekem mi a legjobb, az, ha Harry mellett vagyok, de rá nem gondoltam. Vajon számára is ez a leghelyesebb út? Olyan önzetlenül segített végig az elmúlt időszakon, én pedig szinte észre sem vettem, hogy mennyi lelki fájdalmat kell átélnie miattam. Nem lehet borzasztóbb, mint valakinek tehetetlenül végignézni a szerelme haldoklását. Ez még a legrosszabb embereknek is túl nagy büntetés lenne. Harry ehhez túl jó. Ki kell javítanom a hibám, és esélyt kell neki adnom egy normális, boldog éltre, mert nem érdemli meg a szenvedést. 

Sziasztok! Kérlek benneteket, a rész után olvassátok el azt is, amit alá írtam, nagyon fontos lenne! Köszönöm!

Azt hiszem, jogosan kijelenthetem, hogy a tegnapi nap eddigi életem egyik legszörnyűbbike volt. Már az egész reggel kezdődött Vanessa kis közjátékával, majd jött a kezelés, a mellékhatások, aztán megint Vanessa, és még részletezhetném. A nap végén pedig fáradtan dőltem be az ágyba, és reméltem, hogy elfelejthetem az egészet, de sajnos nem volt ekkora szerencsém. Az éjszaka kétszer is rosszul lettem. Első alkalommal rám tört a szokásos köhögő roham, és hiába próbáltam csendesen kiosonni a hálóból, hogy Harryt ne zavarjam meg az alvásban, mégis pillanatokon belül mellettem termett. A második almalommal már nem fuldokoltam, hanem egy szörnyű görcsös fájdalom nyilallt a hasamba, majd épphogy elértem a fürdőt, és kiadtam magamból mindent, ami még bennem volt. Fáradtan döntöttem neki a hűvös csempének verejtékes homlokom, majd miután lenyugtattam heves szívverésem és szapora lélegzetvételeimet, remegő lábbak felálltam a padlóról, és egy fogkefe és fogkrém segítségével kezdtem eltüntetni a borzalmas ízt a számból. Egy kis vizet fröcsköltem az arcomba, majd sóhajtva néztem farkasszemet sápadt tükörképemmel. Arcom falfehér volt, szám cserepes és kiszáradt, míg szemeim alatt hatalmas, sötét karikák húzódtak. Tehetetlenül túrtam szőke fürtjeim közé, és hirtelen a lélegzetem is elállt, mert mikor kezemet az oldalamhoz ejtettem, egy hosszú világos tincs maradt ujjaim között. Elszörnyedve, kikerekedett szemekkel bámultam tenyeremben fekvő hajamat, gyomrom összerándult, és úgy éreztem mindjárt újra elhányom magam, pedig ez még csak egyetlen tincs volt, és még mennyi lesz ezután. Sírhatnékom támadt, de valahogy nem jöttek a könnyeim. Végül is erre számítani lehetett, de nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan be fog következni. Reméltem, hogy én kivétel leszek, hogy legalább a méltóságom ezt a parányi részét nem fogom elveszíteni, de miért is én lennék a szerencsés? Alig tizennyolc évesen a rákkal küzdök, akkor miért is vártam el, hogy legalább ennyi kedvezményt kapjak az élettől? Negatív, eddig elfojtott énem a felszínre tört, de pesszimista gondolataim közül az ajtó nyílása zökkentett ki. Tekintetemet nem bírtam levenni remegő kezemről, amiben még mindig egy kihullott tincsemet szorongattam. Harry szemében hirtelen kétségbeesés és fájdalom csillant fel, de nem hagyott sok időt negatív érzelmeinek, és leolvashatatlan arckifejezést öltve mellém sietett, majd kezemet gyengéden megfogva a csap alá helyezte, és egy kis vízzel eltüntette a kemoterápia ijesztő nyomát. Derekamnál fogva, szorosan húzott magához, meleg ölelésében pedig csak nehezen tudtam visszafojtani érzelmeimet. Könnyek szöktek a szemembe, és homályosították el látásomat, de nem engedtem útjukra őket. Arcomat csupasz mellkasába rejtettem, és mámorító illatát magamba szívva próbáltam megnyugtatni magam.

- Minden rendben – lehelt a homlokomra egy apró puszit, és nyugtatóan simított végig a hátamon. – Tudnod kell, hogy nem érdekel, hogy döntesz. Ha levágatod a hajad, vagy ha teljesen kihullik, engem nem érdekel – nézett mélyen a szemembe. Nem szóltam egy szót sem, de az a lágy csók, amit puha ajkaira leheltem, minden elmondott helyettem. De talán Harrynek igaza volt, és meg kellene fogadnom Dr. Jackson tanácsát, és el kellene mennem hamarosan egy fodrászhoz. Viszont most nem akartam ilyen dolgokkal foglalkozni, hisz szemeim a fáradtságtól majd lecsukódtak, ami nem is csoda, mert egy szörnyű napot tudhattam magam mögött. Még nagyon sokat kellett ahhoz pihennem, hogy túlegyem magam a tegnapi kezelésen, és kialudjam magam a holnapi munkára. Különben is, az óra még csak negyed hármat mutatott, így a hálóba visszaérve, szorosan Harryhez bújva szinte pillanatokon belül újra mély álomba merültem.

Reggel lassan, rebegve nyitottam ki szemeimet. Az eső cseppjei szaporán kopogtak az ablakpárkányon, Londonhoz illő, borús idő uralkodott kint. Furcsa volt, hogy már fel is ébredtem, hiszen a telefonom ébresztője még meg sem szólalt, mégis egészen kipihent voltam már ekkora. Átfordultam a másik oldalamra, Harry felé, de az ágy üres volt mellettem. Rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel. Kezemmel az éjjeliszekrényen heverő telefonomért nyúltam, és rögtön megtudtam, hogy mit is érzek furcsának. Ezután már nem is csodálkoztam, hogy sikerült kipihennem magam, hiszen ekkor már tíz óra is elmúlott. Nem is volt kérdés, hogy Harry kikapcsolta az ébresztőmet, és egyedül ment el stúdiózni. Igazából nem is nagyon tudtam ezért haragudni rá, hiszen elég használhatatlan lettem volna ma a tegnapi kezelés miatt. Már elég jól voltam a tegnap estéhez képest, de ez csakis a hosszú alvás miatt volt. Viszont abba bele sem mertem gondolni, hogy Harry milyen fáradt lehet, azután, hogy ilyen sokszor felébredt az éjszaka folyamán miattam. Persze, rögtön eszembe jutottak a rosszulléteim, és a kezemben maradt szőke tincsem. Reméltem, hogy talán csak egy rossz álom volt az egész, de a fürdőben a fésülködés után a hajkefében ragadt szokatlanul sok hajszálam biztosított, hogy az egész valóság volt. Nagyot sóhajtva, hirtelen átgondolva a dolgot jelentkeztem be egy fodrászhoz, szerencsére még aznap délutánra kaptam is időpontot. Nem akartam megválni hosszú, derékig érő tincseimtől, de inkább legyen rövid a hajam, minthogy teljesen megkopaszodjak a kezelésektől.

Lecsoszogtam a konyhába, ahol a konyhapulton egy tányér csokis-banános muffin várt rám egy kis cetlivel együtt.

A levél nem volt hosszú, de mégis megmosolyogtatott. Rögtön a kezembe kaptam mobilomat, és megcsörgettem az első számot a gyorshívóban. Hosszú ideig csengett ki a készülék, míg Harry végre fogadta a hívásomat.

- Hello! – köszönt édes hangján, mitől rögtön mosoly kúszott az arcomra.

- Szia – mondtam halkan.

- Hogy érzed magad? – érdeklődött.

- Jól. Sokkal jobban, mint az éjszaka – mondtam, és nem is hazudtam. Talán kissé fáradt voltam, de rosszullétemnek már nyoma sem volt. – Hogy megy a munka? – kérdeztem.

- Egész jól – válaszolta. – Már tényleg nincs sok hátra, és teljesen készen vagyunk. Nagyon dühös vagy? – kérdezte, és hangjából egy kis sajnálat hallatszott ki.

- Nem, nem igazán – nyugtattam meg. – Úgysem hiszem, hogy sok dolgom lett volna. Meg nem is sokra mentetek volna velem, ha nem alszom ki magam rendesen.

- És megtaláltad a reggelit? Beragadtam miatta a legnagyobb dugóba reggel, szóval becsüld meg! – figyelmeztetett.

- Köszönöm. Ez a kedvencem – mondtam két falat között, kissé érthetetlenül, de már nem bírtam ellenállni az ínycsiklandozó sütiknek.

- Igen, tudom – kuncogott fel.

- Mikor jössz haza? – kérdeztem. – Nem akarlak siettetni, de nagyon hiányzol – vallottam be.

- Te is nekem – mondta, és hallottam a hangján, hogy arcán ott díszeleg azaz édes mosoly, amitől minden alkalommal elolvadok. – De egy darabig még biztosan itt kell maradnom. Talán az ebédszünetben kiszökhetnék… - gondolkozott el.

- Ezért ne kockáztass, mert ha apa rájön, a fejedet veszi – nevettem fel. – Csak maradj a stúdióban, úgy legalább előbb érsz haza hozzám. Talán folytathatnánk, amit Vanessa a minap félbeszakított… - csábítottam.

- Uh, nem lehet – mondta, én pedig csak meglepetten vártam, hogy folytassa. – Tudod, beszéltem Vannal nemrég, és bocsánatot kértem tőle, amiért tegnap olyan csúnyán beszéltem vele. – Összeszorított állkapoccsal hallgattam őt, és el sem hittem, hogy lehet azt a lányt ennyire kedvelni.

- Te hívtad őt? – kérdeztem érzelemmentes hangon.

- Nem, ő hívott engem – válaszolta. Na, persze! Ennyit arról, hogy végzett Harryvel. – Ne légy dühös, kérlek, de megígértem neki, hogy ma este elmegyek a munkahelyére – közölte kissé félőn. Lehunyt szemekkel tartottam vissza kitörni készülő szidalmaimat. Már csak ez hiányzott.

- Oké – mondtam kimérten.

- Oké?

- Mit kellene még mondanom?

- Ash, tudom, hogy nem kedveled Vanessát, nekem sincs semmi kedvem elmenni sehova ma este, inkább tölteném veled kettesben az estét, de megígértem neki – mondta bűnbánóan, de nem igazán tudott meghatni. – Arra gondoltam, hogy talán te is eljöhetnél velem – vallotta be reménykedve.

- Nincs kedvem – vontam meg a vállam, amit ő nem láthatott.

- Kérlek, Ash! Nélküled unatkozni fogok a sok sznob ember között – kérlelt. Muszáj volt elmosolyodnom, hiszen eléggé túlzott kijelentésével, mivel az a bár London egyik legjobb szórakozóhelye volt. – Vanessával nem is nagyon fogunk találkozni, mert úgy is dolgoznia kell majd – mondta határozottan, de kijelentésében én erősen kételkedtem.

- Egy feltétellel – mentem bele, de csakis azért, mert gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy Harry és Vanessa kettesben tölti az éjszakát, kissé ittas állapotban. – Hívjuk el a többieket is! Ők is biztosan benne lennének egy kis kikapcsolódásban.

- Ez jó ötlet! – vágta rá. – Akkor majd szólok is nekik – mondta lelkesen.

- Rendben, de Sarah is jön! – kötöttem ki.

- Most vissza akarsz vágni, mi? – vádolt meg, de hangjában egy kis humort véltem felfedezni.

- Talán, Bodri – szólítottam nevetve a legjobb barátnőmtől kapott becenevén, amit mindig is annyira gyűlölt. Ekkor hallottam meg apa hangját a háttérben, ahogy Harryt keresi.

- Megjött a parancsnok, mennem kell – mondta kissé szomorúan.

- Rendben. Akkor nemsokára látlak - köszöntem el reménykedve -, Bodri – tettem hozzá.

- Nagyon vicces! – morogta ironikusan. – Ígérem, sietek! Szeretlek!

- Én is téged – suttogtam mosolyogva, majd kinyomtam a telefont. Szinte már minden dühöm szertefoszlott, amit iránta tápláltam még az előbb. Így belegondolva talán nem is lesz olyan szörnyű ez az este a többiekkel együtt.

Reggeli után a gardróbba siettem, hogy kiválasszak magamnak estére egy megfelelő öltözéket, ezzel elütve az időt. Sorra próbáltam fel a kissé csinosabb, szórakozóhelyre illő ruháimat, de kétségbeesetten vettem észre, hogy mindegyik szinte leesik rólam. Tisztában voltam vele, hogy elég sokat fogytam az elmúlt hetekben a betegségem és a sok stressz miatt, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyit. S.O.S. sms-t küldtem Sarah-nak, miszerint azonnal vásárolnunk kell menni, és egy gyors készülődés után már indultam is a legközelebbi bevásárlóközpontba. A megbeszélt helyen mosolyogva ugrottam barátnőm nyakába. Igaz még csak két napja volt, mikor utoljára találkoztunk, de ez az idő szinte ezer évnek tűnt, és mesélnivalónk, mint a tenger volt egymásnak. Csacsogva indultunk el vásárolni, és butikról butikra jártunk, mígnem megtaláltuk nekem a megfelelő ruhát. Vagyis igazából Sarah erőszakolta rám a csinos darabot, mert azt hiszem, én sosem mernék megvenni egy ilyen ruhát, nekem valahogy túl merész volt. Kora délután beültünk a bevásárlóközpont egyik éttermébe, és megtöltöttük a gyomrunkat, miközben egy pillanatra sem hallgattunk el. Sarah nagyon izgatott volt az este miatt, hiszen még sosem volt egy ilyen jóhírű helyen, és egy idő után elérte, hogy én is elkezdjem várni az estét. Egy időre sikerült teljesen elfelejtenem a betegségem, és minden zavaró gondolat nélkül eltöltenem ezt a pár órát.

Nem búcsúzkodtunk hosszan Sarah-val, hiszen mindketten tudtuk, hogy alig pár óra múlva újra találkozunk majd. Úgy elszaladt az idő, hogy ekkor már nem is volt időm hazamenni, és rögtön a fodrászatot vettem irányba. Épp időben estem be a tágas szalonba. Nem volt semmi elképzelésem, teljesen a fodrászra bíztam magam. Sóhajtva ültem le a székre, és görcsbe rándult a gyomrom, mikor hosszú szőke tincseim, amikhez már annyira hozzászoktam, nagy fürtökben hullnak le a földre. Nem is emlékszem olyanra, mikor rövid volt a hajam. Fiatal középiskolás koromban volt egy időszak, mikor le akartam vágatni, de anya sosem engedte, amiért így utólag hálás voltam neki, habár akkoriban sokat veszekedtünk rajta. Nem bírtam a tükörbe nézni még akkor sem, mikor pár óra múlva a fodrász késznek nyilvánított. Teljesen lehangoltam indultam vissza Harry házába, legszívesebben elsírtam volna magam, amit csak azért nem tettem meg, mert akkor egy hisztis, elkényeztetett apuci pici lányának tituláltam volna magam, amiért rákos betegségem ellenére a legnagyobb problémám az, hogy rövidebb lett a hajam. Viszont egyszer sem néztem a tükörbe, és mikor megérkeztem Harryhez, az első dolgom volt, hogy egy sapkát nyomtam a fejembe, mert teljesen kopasznak éreztem így magam. Egy nagy üveg nutellával a kezemben telepedtem le a kanapéra, és a tévében az egyik kedvenc sorozatomat nézve, nem is foglalkozva az előírt diétával, mohón kanalaztam magamba a finom boldogsághormont.

Alig múlott el hat óra, mikor nyílt a bejárati ajtó, és nem is kellett nagy tudomány ahhoz, hogy meg tudjam mondani, hogy Harry érkezett haza. Mosolyogva pattantam fel a kanapéról, és az előszobába rohanva, boldogan a nyakába ugrottam.

- Én is örülök, hogy látlak – mosolyodott el Harry, és szorosan derekam köré fonta karjait.

- Hiányoztál – vallottam be.

- Te is nekem – adott egy puszit az arcomra. – Azt ugye tudod, hogy Londonban maradunk ma este, és nem Szibériába készülünk? – húzta fel a szemöldökét.

- Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Miért van rajtad sapka a szobában? – nézett rám kissé furán, hiszen a lakásban érezhetően ment a fűtés.

- Megfogadtam Dr. Jackson tanácsát, és elmentem egy fodrászhoz – válaszoltam fájdalmasan.

- És ennyire borzalmas lett? – kérdezte pimasz mosolyra húzva ajkait.

- Nem tudom – vontam meg a vállam. – Még nem mertem tükörbe nézni – vallottam be.

- Akkor vedd le a sapkát, mert meg kell állapítanom, hogy megmaradhatsz-e vagy végleg ki kell, hogy rúgjalak – viccelődött, mire minden erőmmel a hasába könyököltem, de mindhiába, hiszen támadásomat alig érezte meg, és egyszerűen csak kinevetett. – És akkor most egész életedben sapkában leszel? – kérdezte még mindig mosolyogva, mire én csak egy nagyot bólintottam. – Na, Ash, gyerünk! Látni szeretném! – kérlelt, de én csak hevesen a fejemet ráztam tiltakozásképpen. – Ezzel az erővel akár le sem kellett volna vágatnod – mutatott rá bölcsen.

- Oké – vettem egy nagy levegőt. – De ne nevess ki, rendben?

- Nem foglak, ígérem – mondta, majd Harry finoman lehúzta a sapkát a fejemről. Lélegzetvisszafojtva próbáltam bármit is leolvasni arcáról. Pár percig érzelemmentesen fürkészett engem, mintha csak direkt húzni akarta volna az agyam, majd egy hatalmas mosolyra húzódott a szája.

- Azt ígérted, nem nevetsz ki! – figyelmeztettem, és fejemben már azt kezdtem tervezgetni, hogyan fogok én így este emberek közé menni.

- Nem is – ellenkezett. – Gyönyörű vagy – mondta lágyan és őszintén.

- Harry, nem kell udvariasnak lenned – mosolyodtam el keserűen.

- Gyere – nyújtotta felém a kezét, amit én habozás nélkül el is fogadtam. Harry maga után húzott a fürdőszobába. Mire felfogtam volna, hogy mire készül, már a tükör előtt is álltam, és csodálkozva néztem szembe új önmagammal. – Látod? Gyönyörű vagy – nézett rám a tükörből mögém állva.

- Talán tényleg nem is olyan szörnyű – nyögtem ki kikerekedett szemekkel. Mintha nem is én lettem volna az a lány Harry mellett. Hajam még annál is rövidebb volt, mint reméltem, de csinos pixie-stílusban volt levágva, felül kicsit hosszabbra meghagyva. Soha életemben nem volt még frufrum, de igazából nem is állt olyan rosszul, mint azt vártam. Alig ismertem magamra, de igazából tetszett, amit láttam. Kislányos kinézetem hosszú fürtjeimmel együtt eltűnt, és ezzel a frizurával sokkal idősebbnek, érettebbnek festettem. Már nem az a „szende kis szűz” voltam, ahogy Vanessa állította egyik este, ez a rövid haj magabiztosságot és merészséget sugallt. - Talán lehet, hogy egyelőre elfelejtem az a rémes sapkát – állapítottam meg, és nehezen bírtam csak levenni a szemem a velem szemben álló lányról. – Ezt még meg kell szoknom – túrtam bele rövid fürtjeim közé.

- Olyan más vagy így – mondta Harry, de ajkán ott ékeskedett az a megszokott, pimasz mosoly. – Olyan szexi – suttogta a fülembe, hogy gerincemen borzongás futott végig. Nyakamhoz hajolva apró csókokkal kényeztette bőrömet, miközben kezeit hasamon pihentette.

- Harry, erre most nincs időnk – szóltam rá, de hangom bizonytalan és remegő volt a vágytól. – Készülődnünk kell.

- Fél kilenckor találkozunk a fiúkkal a szórakozóhelyen – tájékoztatott vággyal teli hangon, miközben kezei lefelé vándoroltak a testemen, és hosszú ujjaival a pólóm szegélyét markolászva lehúzta rólam a felsőmet. – Időnk, mint a tenger – suttogta csábítón. Nem tudtam, és nem is akartam tovább ellenállni neki, és ajkaimat az övére nyomva, egy vad, szenvedélyes csókban fonódtunk össze. Nyelveink kölcsönösen kényeztették egymás, és csókunkat csak egy röpke pillanatra szakítottuk meg, míg Harryről is lekerült a felsője. Szépen kidolgozott felsőteste és tetkói egy újabb vággyal teli löketet adtak nekem, és még keményebben csókoltam őt, egyre többet akartam belőle. Kezeit a combom felső részéhez vezette, és miután finoman a fenekembe markolt, felültetett a mosdókagylóra, de ezzel csókunkat egy percre sem szakította meg. Remegő ujjakkal babráltam öve csatjával, majd lassan rólam is lekerült a farmerom. Nem így képzeltem el az estét, de Harry tökéletesen elfeledtette velem zavaró gondolataimat. Éreztette velem, hogy szüksége van rám, elhitette, hogy úgy törődik velem, mint még senki mással. Egy időre eltűntek vállainkról ólomsúlyú gondjaink, elfelejtettünk mindent és mindenkit. Egyedül csak ketten voltunk. Csak Ő és én.

- Kész vagy már? – kopogtatott Harry a gardrób ajtaján.

- Csak egy pillanat! – szóltam, és még egyszer a tükörbe pillantottam, majd gyorsan lesimítottam piros ruhámat. A boltban valahogy nem tűnt ilyen rövidnek ez a darab, talán túl merész is volt a számomra, de igazán illett a stílusa új hajamhoz. Egy kicsit erősebb sminket tettem magamra a megszokottnál, hisz úgy voltam vele, hogy attól, hogy beteg vagyok, még lehetek kissé kihívóbban csinos. Be kellett vallanom, egyáltalán nem néztem ki rosszul, azt leszámítva, hogy kezdtem egy anorexiás modellhez hasonlítani. Még gyorsan fújtam magamra egy kicsit a kedvenc parfümömből, és kiléptem a gardróbból. – Azt hiszem, készen vagyok – jelentettem be. Harry felém fordult, szemével tetőtől talpig végigmért, és talán öntudatlanul is egy pimasz mosolyra húzódtak ajkai.

- Gyönyörű vagy – bókolt édesen.

- Köszönöm – mondtam halkan, és kissé elpirulva lesütöttem a szemem. Harry egy lágy csókot nyomott a számra, majd ujjainkat összekulcsolva a kocsihoz vezetett, és udvariasan kinyitotta előttem az ajtót. Bepattantam az ülésre, majd ő is követett, és beindította a motort. Igazából fogalmam sem volt, miért az ő kocsijával mentünk, hisz ilyenkor mindig taxit szoktunk hívni. Talán nem akar inni az este, amit eléggé furcsállnék, vagy inkább arra gondolt, hogy én a gyógyszereim miatt úgysem ihatok alkoholt, szóval könnyen haza tudok majd vezetni.

Persze késében értünk a bárba, de azt hiszem, nem igazán tudtam sajnálni a dolgot, hiszen késésünk oka mindent megért. A szórakozóhely hatalmas volt, és már kívülről is látszódott, hogy egy igen elit hely. A biztonsági őrök könnyen beengedtek minket, de csak Harry miatt. A Göndörke meg sem állt a VIP részlegig, ahol a többiek egy boxban vártak ránk.

- Na, végre! – intett felénk Louis vidáman.

- Héj, Harry, hol hagytad Ash-t? – viccelődött Eleanor.

- Túl sokáig voltunk együtt. Muszáj volt már váltanom – vonta meg a vállát Harry széles mosollyal az arcán. – Bemutatom nektek Isabellát – mutatott rám. Szúrós pillantást lövelltem felé, amiért a középső nevemen szólított, amit mindig is annyira gyűlöltem.

- Isabella, mi? – húztam fel a szemöldökömet. – Edward – nyújtottam be a nyelvem felé.

- Ez komoly? – ráncolta össze Niall a szemöldökét. – Isabella és Edward?

- Csak vigyázz, nehogy kiszívja a véredet! – figyelmeztetett engem Louis, mire a többiek nevetésben törtek ki, Harry pedig óvatosan a nyakamba harapott, mire halkan felsikítottam.

- Ah, ha kanos vagy, Harry, menjetek szobára! – szólt Zayn.

- Az már délután megvolt – kacsintott Harry, míg az én arcom lángba borult szavai hallatán, és erősen Harry oldalába nyomtam a könyökömet.

- Tévedtünk, ő teljes mértékben Ash – mutatott rám Sarah, nevetve reakciómon.

- Nagyon csinos vagy, csajszi – ölelt meg melegen Danielle.

- Köszönöm – mosolyodtam el szélesen.

- Héj, Harry! – hallottam meg Vanessa idegesítő hangját a hátunk mögül, mire lefagyott a mosoly az arcomról. – Örülök, hogy eljöttél! – ölelte meg az én Göndörömet. – És még a barátaidat is elhoztad! – örvendezett tovább. Persze engem egy szóval sem említett, nem mintha elvártam volna.

- Biztosan te vagy Vanessa. A nevem Liam, Harry…

- Bandatársa. Tudom én! Ismerlek titeket – szakította félbe Vanessa Liam bemutatkozását.

- Tetszik ez a hely – nézett körbe Harry.

- Igen, de még korán van – legyintett. – Nemsokára jönnek a tömegek, és csak akkor indul be a buli igazán – lelkendezett. – Addig pedig még nekem is van egy kis időm – jelentette ki boldogan, én pedig legszívesebben szememet forgattam volna. Mézes-mázosan beszélt mindenkihez, egyedül hozzám nem szólt egy szót sem - nem mintha hiányzott volna -, de egyedül csak én láttam át rajta igazán. Talán még Sarah volt az, aki nem igazán szimpatizált a lánnyal, hiszen neki már a délután beszámoltam róla.

- Kérsz valamit inni? – karolta át Harry a derekamat, és közelebb húzott magához. Egy aprót bólintottam, majd követtem őt, ahogy pulthoz vezetett. – Egy almalevet kérek. Ash, te? – nézett rám kérdőn. Összeráncolt szemöldökkel fordultam felé, és rögtön leesett, hogy mire készül.

- Egy tequilát – mondtam.

- Ash, nem te nem ihatsz a gyógyszerek miatt – figyelmeztetett.

- Tudom – vontam meg a vállam. Egy pillanat múlva megkaptuk az italainkat, én viszont rögtön Harry almalevéért nyúltam, majd az én italomat Harry elé toltam.

- Mire készülsz? – nézett rám értetlenül.

- Harry, attól, hogy én nem ihatok, te még jól érezheted magam – állítottam le túlzott empátiáját. – Nekem az alkohol nélkül is megy – tettem hozzá szemtelenül.

- Azt hiszed, nekem az pián múlik a jó buli? – kérdezte felháborodottan.

- Én ilyet nem mondtam – húztam az agyát, én nehezen tudtam csak visszafojtani mosolyomat.

- Ez most kihívás akart lenni? – nézett rám kissé csodálkozva.

- Vedd, aminek csak akarod – vontam meg a vállam italomba kortyolva.

- Rendben, akkor nyertél – adott egy gyorsa puszit az arcomra, majd egy korttyal lehúzta az előtte lévő alkoholt, és kezemet megfogva a táncolók tömegébe vezetett. Nevetve kulcsoltam össze ujjaimat tarkójánál, míg ő a derekamra csúsztatta kezeit, épp csak egy kicsivel a fenekem fölött. Testeink szorosan simultak egymáshoz. Beszívtam mámorító illatát, és mellkasára hajtva a fejem hallgattam nyugodt lélegzetvételeit, miközben lassan lépkedtünk a zenére. Testeink összhangban mozogtak, és az sem szakította meg andalgásunkat, mikor Harry egy lágy csókot nyomott ajkaimra. Próbáltam kiélvezni a nem nagy tömeget, és a lassú zenét mindaddig, míg beindul a buli, és ezekre már nem lesz lehetőségünk. Halvány mosoly ült ki az arcomra, olyan teljesnek éreztem így magam.

- Soha többé nem veheted fel ezt a ruhát, ugye tudod? – kijelentette ki Harry egy kis idő után.

- Miért? Azt hittem, tetszik – húztam fel a szemöldökömet, és kérdőn néztem fel rá.

- Tetszik is, a probléma azzal van, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki oda van érte. – Körbenéztem a a tágas helyiségben, és meglepődve vettem észre, hogy több szempár is tapad rám, mitől egy kis pír kúszott az arcomra. – Bár nem hibáztathatom őket. Én is majd megveszek hosszú combjaidért… És a fenekedért… - suttogta pimaszul a fülembe. - Meg a mel... - nem hagytam, hogy végigmondja, és gyorsan szájára tapasztottam egyik kezem, majd szégyenlősen mellkasába temettem arcom, és édes kuncogását hallgattam. 

- Hát itt vagytok! – jelent meg hirtelen Vanessa, ezzel egy időben pedig jókedvem elillant. – Harry, nem táncolsz velem? – Ez most komoly? Nem látja, hogy Harry éppen velem van?

- Majd egy kicsit később, Van – utasította el Harry udvariasan.

- Jaj, ne csináld ez! – nyafogott a lány. – Nekem mindjárt dolgozni kell mennem, és már nem lesz több idő rá! – biggyesztette le ajkait. – Kérlek, kérlek, kérlek! – nézett Harry hatalmas szemekkel, ami számomra egy gülüszemű halra emlékeztetett.

- Rendben – sóhajtott fel Harry. Majd egy bocsánatkérő pillantással elengedte a derekamat. – Menj vissza a többiek, nemsokára én is jövök – ígérte, majd Vanessa mellé lépett. A lánytól mindez persze nem volt furcsa, de Harryre dühös voltam, és kissé csalódott, amiért őt választotta velem szemben. Kissé legyőzötten sétáltam vissza a többiekhez, akik örömmel fogadtak, de ezután nem igazán tudtam rájuk figyelni, szemeimet le sem vettem az ismerős táncoló párocskáról. Talán kissé megkönnyebbültem, mert testük egy kicsit sem ért egymáshoz, Vanessa többször bepróbálkozott és csípőjét óvatosan Harryének nyomta, de az én Göndöröm rögtön elhúzódott. Kezét is magasan tartotta a lány hátán, és egy pillanatra sem környékezte meg a fenekét.

Soha éltemben nem voltam az a könnyen ébredő ember, főleg, ha előző éjszaka csak későn jutottam az ágyba. Vanessa jóvoltából most is pont ez történt, mert már elmúlt éjfél, mikor végre aludni mentünk. A telefonom ébresztője pedig túlságosan is korán szólalt meg. Nyögdécselve tornáztam fel magam a könyökömre, majd sietve kikapcsoltam a zenét, de abban a pillanatban vissza is zuhantam a párnámra.

- Fent vagy? – szólalt meg Harry mély, rekedtes hangon, mikor már majdnem újra álomba merültem.

- Nem… - nyögtem, és arcomat a párnába temettem, mire Harry halkan felkuncogott, és egy puszit nyomott a hajamba.

- Jó reggelt – súgta a fülembe. Meleg lehelte bizsergettem bőrömet.

- Nem tudok még felkelni – morogtam.

- Nem is kell – ölelte át a derekamat. – Beszélek Paullal, te csak aludj nyugodtan – nyomott egy puszit az arcomra, majd éreztem, ahogy kiszáll mellőlem az ágyból.

- Oké… - motyogtam a párnába, majd már majdnem elaludtam, mikor hirtelen eljutottak agyamig Harry szavai. – Micsoda? Nem! Muszáj felkelnem. Be kell fejezni az albumot! – mondtam már sokkal éberebben, majd gyorsan felültem, hogy biztosan ne aludjak el. Harry éppen egy sötét felsőt húzott magára, és hangosan kuncogott rajtam. Nyögdécselve kászálódtam ki a meleg paplan alól, majd a gardróbomba mentem, és Harry példáját követve én is öltözködni kezdtem. Ezután a fürdőszobába igyekeztem, és egy kis smink segítségével eltüntettem sötét karikáimat a szemeim alól, majd kifésültem a hajamat, és egy laza lófarokba fogtam. Késznek nyilvánítottam magam, majd a konyhába igyekeztem, hogy valamivel megtöltsem üresen korgó gyomromat, hiszen Dr. Jackson is megmondta, hogy muszáj ennem. Szerencsére ma reggel már semmilyen hatását nem éreztem az első kezelésnek, de gyomrom apróra zsugorodott, már az esti kemoterápia gondolatára is. Próbáltam kiűzni az ilyen zavaró képeket a fejemből, majd a lépcső felé vettem az irányt. A konyhába belépve Harryt pillantottam meg, ahogy a konyhapultnál, azt hiszem, szendvicseket készített. Segíteni akartam, de nem hagyta, miszerint pár szendvicset még ő is meg tud csinálni, szóval, amíg ő a szorgoskodott, addig én kávét főztem neki, magamnak pedig kakaót készítettem, de természetesen csak azután, hogy bevettem a gyógyszereimet.

- Jó reggelt! – hallottam meg azt a hangot mögülem, mitől a szőr is felállt a hátamon.

- Szia… - morogtam, és még egy pillantásra sem méltattam Vanessát. Már teljesen el is felejtettem, hogy tegnap esti színészkedésének köszönhetően itt aludt. Így belegondolva csak azon csodálkozom, hogy nem hármasban ébredtünk reggel, mert ezek után én már bármit el tudnék róla képzelni. A tegnapi beszólásai után pedig csak várhatta, hogy rendes legyek hozzá, és kávét készítsek neki. Harry egy gyors mosolyt küldött a lány felé, majd az asztalra helyezett egy tányért nekem, míg ő még mielőtt leült volna egy székre, már elkezdte elfogyasztani a saját szendvicsét. Kiöntöttem a forró kávét egy bögrébe, majd a két itallal a kezemben indultam az asztalhoz, hogy csatlakozzam hozzájuk. Nem sokon múlott, hogy ki ne ejtsem a két bögrét a kezemből, mikor megláttam a széken terpeszkedő Vanessát. A lány mindössze a tegnapi topját viselte, ami szinte még a köldökéig sem ért le, alul pedig egy bugyin kívül nem volt más rajta, és az is tanga volt. Képzelőerőre nem sokat bízó öltözéke teljesen kiverte nálam a biztosítékot, ez már több volt, mint szemtelenség. Kikerekedett szemekkel bámultam pár másodpercig, majd gyorsan elfordítottam tekintetemet róla, és Harryre pillantottam reakcióját lesve, de megkönnyebbültem, mert az én Göndöröm egy pillantásra sem méltatta Vanessa formás fenekét és hosszú combjait, túlságosan is el volt foglalva reggelijével. Már nagyjából túltettem magam Vanessa hiányos öltözékén, és újra az asztal felé indultam. Helyet foglaltam Harry mellett, és elé helyeztem a kávéját, amiért egy hosszú, cuppanós puszit kaptam az arcomra köszönetképpen. Mosolyogva ittam bele a kakaómba, de majdnem kiköptem a kellemesen meleg folyadékot, mikor megláttam, hogy a mi kedves vendégünk éppen az én szendvicsembe harap bele. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de Vanessa azonnal kiszúrta dühös tekintetemet.

- Upsz, ez a tiéd lett volna? – nézett rám megjátszott ártatlansággal.

- Igen, az pont az én reggelim volt! Milyen meglepő! – morogtam enyhe éllel a hangomban.

- Most már mindegy, nem? – vonta meg a vállát butácskán, és tovább folytatta reggelimet, vagyis már az övét.

- Semmi gond, csinálok másikat – ajánlkozott rögtön Harry, sajnálkozó arccal.

- Nem kell – ráztam meg a fejem dühösen. – Már úgy is elment az étvágyam – álltam fel talán túl hirtelen is, majd kiittam az utolsó csepp kakaót a bögrémből, és a mosogatóba helyeztem.

- Na, akkor számíthatok rád ma este, ugye? – hozta fel Vanessa megint a tegnap esti témát, mire háta mögött megforgattam a szemem.

- Van, nem fog menni, értsd meg – válaszolta Harry határozottan. Már ő is kezdte unni ezt a témát, azt hiszem.

- A kocsiban megvárlak – szóltam Harrynek, mielőtt a lány még tiltakozni tudott volna, majd a garázsba indultam. Dühösen csaptam be a Range Rover ajtaját magam mögött, és mellem előtt összefont karokkal fortyogtam magamban. Még alig kezdődött el a nap, de máris utáltam az egészet Vanessának köszönhetően, de legalább már nem voltam vele egy helyiségben. Talán ez neki volt a legjobb, mert már nem sok kellett ahhoz, hogy kirobbanjak.
Szerencsére nem kellett sokat várnom, és Harry megjelent a garázsban, és beszállt mellém a kocsiba.

- Figyelj, Ash, sajnálom, ő csak… - kezdte volna megmagyarázni barátja viselkedését, de azonnal leállítottam. Semmi kedvem sem volt Vanessáról beszélgetni. Csak azt reméltem, hogy mikor hazajövünk, már hűlt helyét sem találom itt, és annyira lefoglalja majd a munkája, hogy még a Harry házához vezető utat is elfelejti.

- Ne! – emeltem fel az egyik kezem elhallgattatva őt. – Csak induljunk végre! – kértem. Harry felém hajolt, hogy egy csókot leheljen ajkaimra, de durcásan elfordítottam a fejem, és kibámultam az ablakon, így szája csak az arcomat érintette. Igen, dühös voltam rá, amiért ilyen vak, és nem veszi észre, hogy Vanessa nyilvánvalóan többet akart tőle barátságnál, és amiért mindent megenged, és elnéz neki.

- Kérlek, Ash, ne csináld ezt velem… - mondta halkan, megszeppent arccal, mitől rögtön ellágyult a szívem. Felsóhajtott, és összekulcsolta ujjainkat, de érintésétől ekkor már nem húzódtam el. – Ő a barátom – kezdte. - Nem sok emberrel tartom a kapcsolatot a múltamból, őt viszont már egészen kiskorom óta ismerem. Egy csomó szép emlékem kötődik hozzá még otthonról, amiket nem szeretnék elfelejteni. De Vanessa ilyen. Mindig is ilyen volt. Kedvelem őt, de csak, mint egy barátot. Semmi több nincs köztünk, és soha nem is lesz. Ash, én téged szeretlek – nézett mélyen a szemembe. – Te vagy a mindenem. Nem is tudnék melletted másra gondolni. Próbálok megadni neked mindent, úgy bánni veled, ahogy megérdemled. Minden egyes pillanatban próbálom bebizonyítani neked, hogy milyen őrültem szerelmes vagyok beléd, de most tanácstalan vagyok – húzódott el tőlem, és fájdalmas arccal hátradőlt az ülésben, és lehunyta szemeit. Nekem pedig összeszorult a szívem csalódott tekintetétől.

- Mire gondolsz? – kérdezte aggódva, összeráncolt szemöldökkel, és most én közelítettem felé. Egy nagyot sóhajtott, majd kinyitotta szemeit, és felém fordította tekintetét.

- Én próbálok úgy bánni veled, ahogy megérdemled, de úgy tűnik, hogy ez nem elég. Látom, rosszul csinálok valamit, de nem értem, hogy mit. Azt hittem, hogy megadtam neked mindent, amire szükséged van, de valamit nagyon elrontottam – mondta halkan, kissé összetörten.

- Nem, Harry, ez nem igaz… - ellenkeztem kétségbeesetten, és még mindig értetlenül álltam hirtelen hangulatváltása előtt.

- De igaz – mondta. – Ha tényleg jól csinálnám, akkor nem kellene megkérdőjelezned, hogy tényleg szeretlek-e. Csak nem értem... Tettem valaha valami olyat, ami okot adna a féltékenységre? Tettem valami arra utaló jelet, hogy nem vagy nekem elég jó? – kérdezte fájdalmas arccal.

- Nem, dehogy! – ellenkeztem rögtön.

- Akkor nem tudom, hogy mit tehetnék még. Mondd el, hogy mit akarsz, és megteszek bármit, hogy megbízz bennem, csak, kérlek, áruld el, hogy mit csináljak! – nézett rám könyörgőn.

- Ó, Harry! – bújtam hozzá szorosan, és csak el akartam tüntetni minden szomorúságot tekintetéből. – Kérlek, ne csináld ezt! Ne ostromold magam valami olyanért, amiről nem te tehetsz! Hülye voltam. Annyira sajnálom. Túlreagáltam a dolgot, és egy önző liba voltam. Bízom benned. Mindennél jobban szeretlek, és bízom benned – hajtogattam, csak, hogy megnyugodjon. – Csak néha annyira félek, hogy jön valaki más, aki sokkal jobb nálam – vallottam be halkan. Harry tartása végre ellazult, és védelmező karjait derekam köré fonta.

- Ne butáskodj, Ash – súgta a fülembe. – Nálad nem létezik jobb, tökéletes vagy – mondta, mire szívemet egy furcsa, meleg érzés járta át. A boldogság.

- Szeretlek – néztem fel gyengédséggel teli szemeibe.

- Én is szeretlek – súgta, és egy halvány mosoly húzódott a szájára. Többé már nem volt szomorú, vagy kétségbeesett, hanem megkönnyebbülés ült ki az arcára. Lehajolt hozzám, és egy hosszú, lágy csókot lehelt ajkaimra. Csókjában nem volt semmi sürgető, csak élveztük egymás közelségét és kényeztetését. Miután szétváltunk, fejemet mellkasára hajtottam, ő pedig egy puszit nyomott a homlokomra. Szorosan öleltük egymást, megnyugtató csend vett körbe minket.

- De akkor is megette a szendvicsemet – morogtam, de számra önkéntelen is egy kis mosoly húzódott. Éreztem, ahogy Harry felkuncog, majd melegen végigsimított hátamon.

- Még jó, hogy van egy okos, jóképű és kedves barátod, aki nem hagyja, hogy éhen halj – mondta, majd a kezembe nyomott egy szendvicset, mikor nevetve elhúzódtam tőle. – Ne aggódj, mert sokkal jobb lett, mint az első – kacsintott rám, mitől olvadozni kezdtem.

- Köszönöm – nyomtam egy puszit arcára hálám jeléül, és mohón nekiláttam szendvicsemnek.

- Indulnunk kellene – mondta Harry, és egy kis távirányítóval felnyitotta a hatalmas garázskaput. Ekkor pillantottam rá a műszerfalon lévő órára. Már most elkéstünk. Kilencre volt megbeszélve a találkozó a stúdióban, de az már hét perccel el is múlott. Elkésni a szabadság utáni első munkanapról… Ez az én formám. Harry nem is foglalkozva késésünkkel, beindította a motort, és kihajtott a garázsból.

- Vanessával mi lesz? – kérdeztem két falat között, mert eszembe jutott, hogy vendégünk még mindig nem ment haza.

- Adtam neki egy pótkulcsot, megmondtam, hogy dobja majd be a postaládába – tájékoztatott. Valamiért nagyon úgy éreztem, hogy az a pótkulcs már nem fog visszakerülni Harryhez, ami csak egyet jelentett. Vanessának ezentúl szabad bejárása lesz Harry házába. Szuper…

Izgatottan szálltam ki a nagy Range Roverből alig húsz perc múlva. Igazából már nagyon vártam, hogy végre megint munkába állhassak, és találkozzak a fiúkkal, meg persze a zenekar többi tagjával. Harryvel összekulcsolt ujjakkal léptünk be a hatalmas épületbe, ahol apa fogadott minket késésünk miatt elég paprikás hangulatban, de szinte azonnal ellágyult a tekintete, mikor engem meglátott. Már két napja nem is találkoztunk, és kezdett hiányozni az én öregem. Harryvel viszont már nem volt ennyire elnéző, és egy szúrós pillantás kíséretében zavarta be egy külön szobába, ahol a szólókat veszik fel. Apának teljesen igaza volt, mikor azt mondta, hogy a zenészeknek már szinte nincs is munkája, mert egész nap alig csináltam valamit. Már unatkozni is kezdtem volna, ha nem lettek volna ott a srácok, akik nagyon jól elszórakoztattak egész idő alatt, és egy perc nyugtot sem hagytak nekem. Mikor pedig a nap vége felé ők is kidőltek, nekem teljesen megfelelt az is, hogy Harry csodálatos hangját hallgassam, mikor szólókat vett fel. Azt hiszem, már csak neki voltak elmaradott munkái, ezért egész nap keményen dolgozott. Mikor pedig egy kis pihenőidőd kapott, akkor is rögtön szaladt hozzám. Egész nap úgy gondoskodott rólam, mintha ő lenne az apám. Figyelte, hogy rendesen egyek, de csakis az előírt étrend szerint, és még azt sem zavarta, ha néha a fiúkra kellett rászólnia, ha azok majd megfojtottak, mikor ledöntöttek egy kanapéra. Nagyon gyorsan elment az idő, talán túl gyorsan is. Kicsivel öt óra után, mikor Harry fáradtan búcsúzkodni kezdett, akkor jöttem csak rá, hogy nekem még nem ért véget a nap legkeményebb része, a második kezelés. Ahogy egyre közelebb értünk a kórházhoz, úgy nőtt bennem a pánik, és gyomrom is borsóméretűre zsugorodott. Harry észrevette feszültségemet, és megnyugtatóan, combomra helyezett kezével apró köröket rajzolt bőrömre. A kórház előtt udvariasan kinyitotta nekem az autó ajtaját, majd egy biztató mosoly kíséretében összekulcsolta ujjainkat, és beljebb vezetett az épületbe. Nem is kellett sokat várnunk, mert Dr. Jackson szinte azonnal jött, és ugyanabba a szobába terelt minket, ahol tegnapelőtt is voltam.

- Nos, akkor kezdhetjük? – kérdezte a doki, mikor a kezelésre készen ültem a megszokott ágyban. Oldalamon Harry foglalt helyet egy széken, és egy pillanatra sem engedte el a kezem. Egy aprót bólintottam az orvosnak, majd már éreztem is azt a fájdalmas csípést, ahogy az infúziót bekötik, de egy szót sem szóltam, hisz tudtam, a legrosszabb rész még csak most kezdődik.

- Ne aggódjon, Miss Higgins – mondta a doki. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de ő is könnyen észrevette kétségbeesésemet. – Az erősebb gyógyszereket fogja kapni, ahogy megbeszéltük.

- De azoknak nincs semmilyen mellékhatása, ugye? – kérdeztem reménykedve.

- Mint miden gyógyszernek, természetesen ezeknek is vannak mellékhatásai, de nem olyan komoly. Előfordulhat, hogy talán idegesebb lesz, könnyen felkapja a vizet, vagy kissé agresszív magatartás tanúsít majd, de semmi különösebb – tájékoztatott.

- Rendben – dőltem hátra az ágyon. Sosem volt az a könnyen felidegesíthető ember, így nem is gondoltam, hogy ezek a mellékhatások problémát okozhatnak.

- Nem tudom, Miss Higgins, mennyire nézett utána a kezelésének, de jó, ha tud pár dolgot – kezdte az orvos.

- Ne fáradjon ezzel – intettem le. – Teljesen profi vagyok. Akár le is doktorálhatnék a rákos megbetegedésekből – próbáltam viccelődni, mire a doki halványan elmosolyodott.

- Akkor csak egy pár szót – mondta. – Biztosan olvasott már a kemoterápia mellékhatásairól is. – Egy nagyot bólintottam. – A fájdalmakra és a hányingerre kapott gyógyszereket, viszont a kezelések egyik leglátványosabb tünetével az orvostudomány még nem sokat tud kezdeni. Itt van ugyebár a hajhullás – tájékoztatott. Elhúztam a számat. Olvastam már róla, de eddig nem igazán adtam neki jelentőséget. – Persze ez a mellékhatás nem egyforma súllyal jelentkezik a betegeknél, de lassan majd megtudjuk, hogy önnél mekkora hatása lesz. Ilyenkor azt szoktuk tanácsolni, a betegeknek, hogy vágassák le a hajukat, és akkor talán nem lesz olyan nagy mértékű – mondta. Még magyarázott valamit arról, hogy a rövidebb hajszálak megtartása kevesebb teher a hajhagymának, ezzel pedig kisebb az esélye a hajhullásnak, de nem igazán figyeltem oda. Most is pontosan annyi hajszálam volt, mint az első kezelés előtt, szóval nem hinném, hogy a második után lesz valami változás. – Ha bármi probléma van, csak nyomják meg a nővérhívó gombot – mondta, majd már távozott is a kórteremből.

- Eddig hogy érzed magam? – kérdezte Harry.

- Nem is tudom… - gondolkoztam el. – Megint hányingerem van, de nem olyan rossz, mint az előző kezelésnél, és talán most a taccsot sem fogom kidobni. Legalábbis egyelőre így érzem – tettem még hozzá, hiszen csak alig tíz perce kezdődött el a kezelés. Valamiért úgy éreztem, hogy nem fogom ilyen egyszerűen megúszni.

Már eltelt fél óra a kezelés kezdete óta, de még mindig alig hasonlíthatóak a mellékhatások az előző terápiáéhoz. Igaz, hányingerem valamennyire felerősödött, de még egyszer sem hánytam, pedig tegnapelőtt már az első tízpercben kidobtam a taccsot. Reménykedni kezdtem, hogy Dr. Jacksonnak igaza volt, és talán most tényleg nem lesz olyan elviselhetetlen ez a kezelés. Harry eddig végig mellettem volt, fogta a kezem, és mesélésével próbálta múlatni az időt, ezzel megkönnyítve számomra ezt az estét. Egy idő után viszont nem kötött le többé, és valahogy idegesíteni kezdett folyamatos beszéde. Sosem fordult még ilyen elő velem, imádtam hallgatni őt, hangja mindig is lágyan simogatta érzékeimet, és akár még hajnalban is szívesen hallgattam, de most ennek pont az ellenkezője történt.

- Még mindig rendben vagy? – kérdezte Harry már vagy ezredszerre.

- Igen – sóhajtottam, és nehezen bírtam ki, hogy ne forgassam meg szemeimet. 

- Biztos nincs szükséged semmire? – kérdezett tovább, én pedig egyre türelmetlenebb lettem.

- Nincs, de nem kell minden egyes percben rákérdezned, majd szólok, ha kell valami – mondtam talán kicsit keményebben a kelleténél.

- Rendben – mosolyodott el, mintha észre sem vette volna kissé durva hangnememet, ami csak még jobban felidegesített engem. – Meséltem már, hogy múltkor, mikor… - kezdte.

- Ne, Harry! – állítottam le. – Csak egy pillanatra maradj csöndben, oké? – kértem nagyot sóhajtva.

- Valami baj van? Rosszul érzed magad? – kérdezte aggódva.

- Nem! Az Isten szerelmére, már vagy ezerszer elmondtam, hogy jól vagyok! Megtennéd, hogy csak egy percre békén hagysz? – néztem rá szúrósan.

- Bocsánat – mondta halkan, megszeppenve. Sóhajtva hunytam le szemeimet, pihenni próbáltam, de hirtelen kényelmetlen lett az ágy. Már nem bírtam egy helyben feküdni tovább. – Héj, mit csinálsz? – állított le Harry, mikor készültem felállni.

- Sétálok egyet, nem bírok tovább itt feküdni – mondtam, habár nem igazán gondoltam át a dolgot, mert az infúzió miatt pár méternél messzebb nem mehettem az ágyamtól. 

- Nem, Ash, ne csináld! – nézett rám szigorúan. – Már nincs sok hátra, csak egy picit bírd még ki! – kért.

- Harry, szállj le rólam! – szóltam rá gorombán, és lelöktem kezét a vállamról. – Csak egy pillanatra hagyd abba, hogy úgy kezelsz, mint egy kisgyereket! – Először meglepték szavaim, majd arca ellágyult, és halvány mosolyra húzódott a szája. – Most meg mi van? – kérdeztem cseppet sem kedvesen.

- Ez a gyógyszerek miatt van. A gyógyszerek miatt vagy ilyen feszült. Dr. Jackson is megmondta, hogy így fogsz reagálni – mondta egy kis önelégült mosollyal az arcán, mintha csak még jobban fel akart volna húzni.

- Nem igaz! Ne fogj mindent a kezelésre! – emeltem fel a hangom felháborodva. – Csak elegem van a folytonos pátyolgatásodból! Néha olyan érzésem van, hogy nem is a barátom vagy, hanem az apám! – álltam fel az ágyról dühösen.

- Ash, gyere vissza az ágyra! Az orvos megmondta, hogy ne nagyon kelj fel! – szólt rám Harry szigorúan.

- Látod! Most is ugyanezt csinálod! – mutattam rá. – Egyáltalán minek kellett eljönnöd velem?

- Ash, ezt te sem gondolod komolyan – szólt nyugodtan.

- Ne próbálj meg megkérdőjelezni! Egész este ezt csinálod! Mintha direkt akarnál felhúzni! Inkább otthon maradtál volna a kis Vanessáddal! - kiabáltam.

- Ash, kérlek, ne kezd megint – mondta megőrizve higgadtságát.

- Ez a te hibád! Az egész miattad van! Te vettél rá ezekre a hülye kezelésekre! Te vagy az oka, és akkor még csak nem is segítesz semmit, hanem a sok hülyeségeddel traktálsz! Menj ki! Nem akarom, hogy itt legyél! – kiabáltam. – Menj innen! Hagyj békén! 

- Ash… - szólt megdöbbent arccal, de többet nem tudott kinyögni.

- Nem, Harry! Hagyj békén! Menj innen! – mutattam az ajtóra dühtől remegő kezekkel. Csalódottság futott végig Harry arcán, és megadóan az ajtó felé indult.

- Kint leszek a folyosón, ha szükséged lenne rám – tájékoztatott halkan, kissé megbántottan, szomorúsággal a szemében, amivel most cseppet sem tudott meghatni, majd becsukta maga után a kórterem ajtaját. Mellem előtt összefont karokkal vetettem be magam az ágyba, azért arra ügyelve, hogy az infúziónak ne essen baja. Magamban zsörtölődve bámultam a kórház halványzöldre festett plafonját. Egy cseppet sem bántam, amit az imént Harrynek mondtam, hisz mindenben teljesen igazam volt. Csak az ő kedvéért megyek keresztül ezeken a szörnyű kezeléseken, és akkor még nem is könnyíti meg a helyzetemet. Nem hinném, hogy ő is élvezné a helyzetet, biztosan sokkal szívesebben kísérné el drága Vanessáját az első munkanapjára, minthogy a beteg barátnőjét pátyolgassa kezelés közben. De ő mégis velem volt… Persze biztosan csak sajnálatból, és hogy enyhítsen bűntudatán, amiért miatta kapom ezeket a borzalmas terápiákat. Vagy… Mi van, ha csak azért, mert őszintén szeret? Talán az előbb túlságosan is elvakult voltam vele? Hiszen tényleg szeret engem, ő maga mondta. Talán igazságtalan voltam vele az előbb, és alaptalanul kiabáltam vele olyan csúnyán. Hosszú percekig kétségbeesetten próbáltam a fejemben az összekuszálódott szálakat kibogozni, de haragom nem múlott el. Nem múlott el, de már nem Harryt hibáztattam. Az én hibám volt. Szörnyen viselkedtem vele, pedig ő csak segíteni próbált nekem. Egyszerűen itt hagyhatott volna, de ő végig velem volt, míg én el nem küldtem. Talán már meg is utált, és hazament nélkülem. Sosem fordult még velem elő ilyen. Eddig mindig csat ittam szavait, szerettem hallgatni, ahogy beszél még akár kis dolgokról is. Igaza volt. Azaz előbb nem én voltam, hanem a gyógyszerek beszéltek belőlem. Undorodva néztem végig a karomhoz csatlakoztatott csöveken. Sokat segítettek, mert rosszullétem messze nem volt olyan rossz, mint a múltkori alkalommal, de már nem akartam őket. Ilyen áron nem. Egy határozott mozdulattal nyomtam meg a nővérhívót, mire szinte azonnal mellettem termet az ismerős hölgy.

- Valami probléma van? – kérdezte kedvesen. – Esetleg szüksége van valamire?

- Nem szeretném többé a gyógyszereket. Most azonnal állítsák le! – követeltem kétségbeesetten.

- De hát mi a probléma? Nem használnak?

- De használnak, viszont olyan emberré tesznek, ami sosem akarok lenni. – Olyan emberré, aki szemrebbenés nélkül megbántja a személyt, aki a legfontosabb a számára – tettem hozzá magamban. – Szóval csináljon valamit, kérem!

- Kérem, Miss Higgins, ne hozzon elhamarkodott döntést! Láthatóan sokkal jobban van tőlük, mint a múlt alkalommal – győzködött türelmesen.

- Hát nem érti? – emeltem fel a hangomat. – Nem kellenek! Nem akarom őket!

- Előbb konzultálnom kell egy orvossal. Mindjárt visszajövök! – szólt, és az ajtó felé indult.

- Ne! Ne menjen el! Csak vegye ki őket! – tartottam felé a karomat. – Nem érdekel az orvos véleménye, csak csinálja, amit mondok! – követeltem, és könnyek szánkáztak le arcomon.

- Sajnálom, de nem tehetem – rázta meg a fejét együttérzően. – Hívom Dr. Jacksont, és…

- Nem! Nem akarom! Egy perccel sem tovább! – kiabáltam könnyes arccal. Egy határozott mozdulattal téptem ki a karomból az infúziókat, nem is foglalkozva a belém nyilaló fájdalommal.

- Ezt nem teheti! Kérem, próbáljon meg lenyugodni! – csillapított a nővér, de nyugodtsága már régen eltűnt.

- Nem! Hagyjon békén! Nem kell! Nem akarom! – kiabáltam teljesen kikelve magamból, és karommal magamat öleltem védelmezően.

- Ash! Ash, mi a történt? – hallottam meg Harry hangját, de összeszorított szemeim miatt nem láthattam őt.

- Nem akarom! Nem… - zokogtam.

- Azt mondta nem kéri tovább a gyógyszereket – hadarta a nővér idegesen. – Próbáltam megállítani, de kitépte a karjából az infúziót. Talán pánikrohama lehet.

- Ash, kérlek! Nyugodj meg! – szólt Harry, és próbálta elfedni a hangjában rejlő kétségbeesést. Karjait szorosan körém zárta. Egy darabig ellenkezni próbáltam, de lassan megnyugodtam, és szorosan simultam mellkasához. Pólója szélét erősen markolászva belezokogtam a puha anyagba. – Ssh… Semmi baj, Ash. Itt vagyok veled – nyugtatott édes, mély hangján, és egy-egy apró puszival próbálta eltüntetni záporként hulló könnyeimet. – Miért csináltad ezt a butaságot? – kérdezte, és kissé elhúzódott, hogy szemembe tudjon nézni. – Mi az, hogy nem kellenek a gyógyszerek? Azt hittem, hogy használnak.

- Ha-használnak, de nem kellenek… Nem akarok jól lenni azon az áron, hogy veled ilyen… ilyen szörnyen viselkedek – szipogtam. – Sajnálom… Annyira sajnálom… - hajtogattam, és arcomat újra a pólójába temettem.

- Semmi baj – nyomott egy puszit könnyes arcomra. – Tudom, hogy az nem te voltál, azért nem is haragudtam rád. Azt hiszem, sosem tudnék – súgta lágyan a fülembe. – Biztos vagy benne, hogy nem kéred tovább a gyógyszereket? A mellékhatást eltekintve elég jól beváltak, azért kérlek, hogy gondold át még egyszer! – nézett rám szeretetteljesen.

- Én nem szeretném – ráztam meg a fejem kétségbeesetten. Féltem, hogy ezek után a kezelés megint ugyanolyan szörnyű lesz, mint múltkor, de annál már csak az volt a borzalmasabb, ahogy a gyógyszerek hatása viselkedtem. – Harry, kérlek… - csuklott el a hangom. Ajkaim újból lefelé görbültek, és könnyes lett a szemem.

- Ne! Ne sírj, kérlek! – ölelt magához még szorosabban. – Úgy lesz, ahogy csak szeretnéd. Ha úgy döntesz, hogy nem kell a gyógyszer, akkor nem fogod kapni – nyugtatott meg.

Minden úgy történt, ahogy Harry ígérte. A nővér megkereste Dr. Jacksont, aki azonnal jött is, és egy kis szidalmazás után, miszerint tökreteszem vénáimat, újra bekötötték az infúziót, de már a mellékhatások elleni gyógyszerek nélkül. Egy idő után sikerült lenyugodnom, de nem volt időm ezt kiélvezni, mert a gyógyszerek nélkül megjelentek a kemoterápia mellékhatásai, a hányinger, és a hasfájdalom. De Harry ezek ellenére sem hagyott cserben, és segítőkészen hátrafogta a hajam, mikor visszaköszönt az ebéd, és arcomra hintett apró csókjaival próbálta elűzni fájdalmamat. A kezelés végeztével csak arra vágytam, hogy otthon legyek. Dr. Jackson ígérete, miszerint egyre jobban fogom viselni a kezeléseket, nem igazán teljesült, és szinte majdnem olyan rosszul voltam, mint az előző terápia után.
A kocsiban már enyhe hányingeren kívül nem éreztem mást, de csak nagy nehézségek árán tudtam nyitva tartani szemeimet. Az ismerős házhoz érve Harry kisegített a kocsiból, de lábaim olyan gyengék voltak, hogy szinte alig tartottak meg. Harry derekamat ölelve segített bemenni a házba, miközben leplezni próbálta a szemében lapuló sajnálkozását és aggódást. Szinte teljes súlyommal ránehezedtem, de ez őt cseppet sem zavarta, és könnyen karjaiba emelt, ezzel nagyban megkönnyítve a dolgomat.

- Na, végre, hogy megjöttetek! – Nem, ez nem lehet igaz. Kérlek, mond, hogy ez csak valami vicc! Csak arra vágytam, hogy lemossam magamról a kezelés nyomait, és végre az ágyba bújjak, Harry melegen ölelő karjai közé. Erre viszont megjelent Ő a nappali ajtajában, erősen kisminkelve, egy kis darab csillogó, fekete ruhában.

- Van? Hát te mit csinálsz még itt? Nem dolgoznod kellene már? – kérdezte Harry zavartam. Átvágott a nappalin, és lehelyezett a kanapéra.

- Uh, vele meg mi történt? – mutatott felém nem is válaszolva Harry kérdésére.

- Elintézem őt, mindjárt jövök – suttogta nekem a Göndörke, majd egy puszit nyomott a homlokomra, és Vanessa felé vette az irány. – Van, Ash nincs jól. Most nem éppen alkalmas az időpont – mondta udvariasan.

- Jaj, Harry, azt hitted ennyivel megúszod? Na, gyerünk, öltözz, és indulhat is a buli! – kiáltott fel a lány izgatottan.

- Van, ezt már vagy ezerszer átbeszéltük, a válaszom pedig még mindig: nem – mondta Harry határozottan. 

- Jaj, nem teheted ezt velem! – vette nyafogósra a hangját. – Nem intézhetsz el ennyivel!

- Vanessa, - emelte fel Harry a hangját – Ash beteg, nem hagyhatom őt egyedül! Talán egy másik este, ha jobban lesz, elmegyünk, de biztosan nem ma! - szögezte le. 

- Szóval őt választod helyettem? – kérdezte hisztérikus hangon.

- Igen, ez nem is kérdés! – szólt Harry durván. Azt hiszem, a lánynak ezúttal őt is sikerült felhúznia.

- Rendben, akkor legyen! Végeztem veled! – Vanessa kiviharzott a szobából, és már csak a bejárati ajtó hangos becsapódása hallatszott mögötte. Harry rosszallóan csóválta a fejét, de szerencsére nem ment utána.

- Héj, minden rendben? – kérdeztem elhaló hangon.

Habár a magánklinikán, amit apa választott ki nekem, csak a legjobb ellátást kaptam, mindenki szuperkedves és türelmes volt, és az épület is sokkal barátságosabban festett, mint a közkórház, mégsem tudtam sokáig aludni, mert igaz, az ágy puha, hatalmas és kényelmes volt, de azért mégsem a sajátom. Így még alig jött fel a nap, mikor lustán kinyitottam a szemeimet. Harry mélyen szuszogott mellettem, amit nem is csodálok, hiszen elég korán volt még, és tegnap este nehezen tudott elaludni. Én szinte másodpercek alatt mély álomba merültem, és mikor egy-két óra múlva pár pillanatra, amíg másik oldalamra fordultam, kinyitottam szemeimet, akkor vettem észre, hogy ő még mindig fent van. Hosszú órákig kitartóan őrizte álmaimat, és ígérete szerint egy percre sem mozdult el mellőlem. 

Egy finom puszit nyomtam ajkaira, majd lefejtettem derekamról szorosan ölelő karjait, és óvatosan, hogy nehogy felébresszem, kikászálódtam az ágyból. Kis hátizsákommal, - mit tegnap délután Sarah csomagolt nekem össze, - mentem a fürdőbe, és kórházi egyenhálóingemből kibújva álltam a zuhany alá. A tegnapi kemoterápia, így visszagondolva, még mindig szörnyűnek tűnt, és fogalmam sem volt, hogy fogom kibírni a többi kezelést. Eszemben sem volt feladni, de tudtam, hogy beszélnem kell majd Dr. Jacksonnal a következő kezelésekről, mert ez a mostani szörnyen megviselt. Hányingerem még mindig nem múlt el teljesen, lábaim remegtek, és még mindig nagyon gyenge voltam. 

Felfrissülve és lemosva magamról a kemoterápia mellékhatásai eredményezte izzadtságot léptem ki a zuhany alól, majd visszamentem a kórtermembe. Míg fürödtem, valaki egy tálca reggelit helyezett el az ajtó melletti kis asztalra. Habár hasam még nem volt teljesen rendben, mégis a tojásrántotta finom illata bekúszott az orromba, és megkordult a gyomrom. Harry még mindig édesen aludt az ágyon, helyzetét csak annyiban változtatta meg, hogy engem helyettesítve egy párnát szorította erősen a mellkasához. Mivel az én helyem már foglalt volt, így egyszerűen csak leültem az asztal melletti székre, és akármilyen ínycsiklandónak is tűnt a rántotta, mégsem kóstoltam meg, inkább úgy döntöttem, hogy megvárom Harryt a reggelivel, ezért evés helyett inkább felhívtam aput. Megnyugtattam, hogy a túlestem az első kezelésen és, hogy a reggeli vizit után már megyek is haza. Megígértem neki, hogy holnap már be is állok a munkába, de ma még egy kis pihenésre volt szükségem. Mosolyogva köszöntem el aputól, és mikor az ágy felé fordultam, Harry már könyökére támaszkodva, édesen kócos göndör fürtjeivel és kisfiús mosolyával az arcán figyelt engem.

- Jó reggelt! – köszönt, és ölelésre tárta felém karjait.

- Szia – mosolyodtam el én is, majd felállva a székről az ágyhoz sétáltam, és egy hosszú csókot nyomtam meleg ajkaira. – Sajnálom, hogy felébresztettelek – mondtam kissé bűnbánóan.

- Nem gond – vonta meg a vállát, miközben az ölébe húzott. – Előbb is felkelthettél volna. Régóta vagy már ébren? – kérdezte, és erős karjait derekam köré fonta.

- Már majdnem egy órája fent vagyok – mondtam. – Hiányzik az ágyam – vallottam be mosolyogva.

- Ma éjszakára az enyém is megfelel? – kérdezte, miközben rejtve a tudtomra adta, hogy azt szeretné, hogy nála töltsem az éjszakát.

- Tökéletesen – nyomtam egy hosszú puszit a szájára, mire édesen elmosolyodott.

- Hogy érzed magad? – kérdezte kissé komolyabban.

- Sokkal jobban, mint tegnap. Kicsit kimerült vagyok még a kezelés miatt, és hányingerem sem múlott el teljesen, de a tegnapi után ez már mind semmi – húztam el a számat.

- Sajnálom – nézett rám együttérzően. – Talán beszélhetnénk az orvossal. Biztosan van valami más megoldás, ami nem visel meg ennyire – gondolkozott el, mire egyetértően bólintottam. – Nincs szükséged valamire? – kérdezte. – Ne szóljak egy nővérnek? Biztosan tudnak valamit adni a hányingered ellen – ajánlotta.

- Nem, tényleg nincs rá szükségem – ráztam meg a fejem. Tudtam, hogy elég sok gyógyszert kell majd szednem a közeljövőben, ezért szerettem volna a lehető legtovább elkerülni őket. Harry hosszú pillanatokig átható tekintettel fürkészte arcomat, hogy megbizonyosodjon róla, hogy igazat mondtam, majd megadóan felsóhajtott.

- Rendben – nyomott egy puszit a homlokomra. – Akkor reggeli? – kérdezte. Lerakott az öléből az ágyra, és az asztalhoz ment, majd az ölembe adta a rántottás tálcát. Éhesen fogtam neki a nagy tányér reggelinek, és próbáltam elvonatkoztatni a hányingertől. Mégsem tudtam valami sokat enni, szinte csak csipegettem az finom tojásból, aminek a maradéka Harry gyomrában végezte. Az én Göndöröm ezután a kezembe adta a kikészített gyógyszereimet, amiket egy nagy pohár vízzel gyorsan le is öblítettem. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy felügyeletre szoruló kisgyerek, de Harry gondoskodása roppant édes volt, és megmelengette a szívemet.

Egy kicsivel tíz óra után Dr. Jackson lépett be a kórtermembe.

- Jó reggelt! – köszönt mosolyogva. – Hogy érzi magát, Miss Higgins? – kérdezte kedvesen.

- Megvagyok – vontam meg a vállam közömbösen. – Fáradt vagyok, de leginkább csak haza szeretnék végre menni.

- Ne aggódjon, nemsokára már otthon is lehet – nyugtatott meg. – Hogy bírta az első kezelést? – érdeklődött.

- Nem valami jól. Őszintén szólva, nem emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen rosszul – vallottam be. Harry a mellettem lévő széken bátorítóan rám mosolygott, és összekulcsolta ujjainkat.

- Azon gondolkoztunk, hogy nem lehet valahogy elkerülni ezeket a mellékhatásokat, vagy talán másfajta kezelést választani? – szólt közbe az én Göndöröm is.

- Természetesen erről is lehet majd szó – bólintott az orvos. – A következő kezelésnél használhatunk erősebb gyógyszereket, mert a mostaniak nem igazán használtak, jól mondom?

- Tényleg nem – vallottam be.

- Akkor kipróbáljuk az erősebb gyógyszereket, és majd meglátjuk, hogy fog rájuk reagálni a következő alkalommal – mondta.

- És mikor is lenne ez a következő alkalom? – kérdeztem.

- A holnapot ajánlanám, ha megfelel valamilyen időpont – ajánlotta.

- Lehetne a késő délutáni, esti órákban? Akkor előtte még dolgozni is el tudnék menni – terveztem.

- Ash, ne butáskodj! – szólt rám Harry lágyan. – A kezelés most a legfontosabb, a munka ráér.

- Nem, nem ér rá, te is tudod. Dátumhoz vagyunk kötve – emlékeztettem.

- Én mondtam neked, hogy nem kéne elvállalnod – figyelmeztetett. – Mégis hogy tudnál ilyen állapotban dolgozni?

- Harry, kérlek – szóltam rá, mert nem akartam vele veszekedni az orvos előtt.

- Természetesen megoldható, hogy estefelé legyen a kezelés, de ne erőltesse meg magát túlságosan, az nem tenne jót az ön állapotában – emlékeztetett.

- Nem viszem túlzásba, ígérem – biztosítottam mindkettőjüket.

- Akkor ezt megbeszéltük – zárta le a témát. – Ezen kívül pedig egy szigorú étrendet is be kell tartania. Kerülnie kell a túl sós, fűszeres, zsíros, esetleg puffasztó ételek. Tanácsolnám, hogy naponta többször, akár hatszor hétszer egyen kisebb adagokban, de elküldöm az egyik nővérrel a részletes étrendet.

- Rendben – bólintottam egy nagyot.

- A tüdejében lévő daganat okozott már valami kellemetlenséget? Esetleg köhögést, hát- vagy fejfájást? – kérdezte.

- Leginkább csak köhögést – válaszoltam.

- Esetleg vért eddig észlelt köhögés közben?

- Nem, még nem – ráztam meg a fejem.

- Rendben, akkor felírok még pár gyógyszert és vitamint, amiket szednie kell – mondta.

- Meglesz minden – ígérte Harry a dokinak.

- Ebben egy pillanatig sem kételkedtem – mosolyodott el az orvosom. – Akkor, ha nem is lenne más, vár rám a többi beteg – indult ki a kórteremből.

- Kérem, még lenne egy kérdésem – szóltam hirtelen utána, mire kíváncsi tekintettel fordult vissza. – Azt szeretném tudni, hogy mi lenne akkor, ha a kezelések nem hatnak, és tovább romlik az állapotom. Mennyi időm van még hátra a legrosszabb esetben? – kérdeztem nagyot nyelve.

- Miss Higgins, ezt nagyon nehéz így előre megbecsülni. Nem hi… - kezdte a kertelést.

- Kérem, Dr. Jackson – szóltam közbe. – Teljesen tisztában vagyok az állapotommal, csak szeretném tudni, hogy legrosszabb esetben mennyi ideig lehetek még együtt a családommal – könyörögtem.

- Ez tényleg csak egy bizonytalan találgatás, amire nem lehet alapozni, de… - ráncolta össze a szemöldökét gondterhelten. – Ha tényleg semmi hatása nem lesz a kezeléseknek, ami igen ritkán fordul csak elő, akkor másfél-két hónapot mondanék. Szerencsés esetben talán még otthon együtt töltheti a karácsonyt a családjával, de lehet, hogy már csak a kórházban ünnepelhet – nézett rám együttérzően. Szavai megütöttek, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Tudtam, hogy mennyire súlyos már az állapotom, de azt reméltem, hogy ennél azért több időm van még hátra. Először talán a reptéren éreztem meg a betegségem első tüneteit, mikor Harry eltűnt Niall szülinapi bulija után. Persze, akkor csak a stressznek tulajdonítottam a hányingert és a hasfájdalmat. Mindez alig egy hónapja történt. És már csak két hónap. Két rövidke hónap. De hiszen az semmi. Egy röpke pillanat és talán már vége is mindennek. Ijedten pillantottam Harryre. A Göndörke lehunyt szemmel támasztotta homlokát összekulcsolt kezünknek, állkapcsa megfeszült, és fájdalomtól eltorzult arcát látva összeszorult a szívem. Azt hiszem, ő sem erre a válaszra számított, de ezzel nem volt egyedül. Nagy levegőket véve próbálta összeszedni magát, majd szinte pillanatok alatt nyugalmat erőltetett magára, és kinyitotta szemeit. Biztatóan szorította meg ujjaimat, és egy hosszú puszit nyomott kézfejemre.

- Öhm… Köszönöm, hogy őszinte volt velem – találtam meg végül a hangomat.

- Kérem, ne adják fel a reményt – mondta biztatóan. – Még semmi sem biztos. Ez is csak egy spekuláció, és persze szinte valószínűtlen, hogy a kemoterápiának semmi hatása ne legyen. A helyzet súlyos, de még nem reménytelen.

- Köszönöm – küldtem felé egy halvány mosolyt. – Akkor mikor mehetek haza? – kérdeztem.

- Akár most azonnal – válaszolta, mire kicsit megkönnyebbültem. – Még elküldöm a recepteket, az étrendet és a szükséges papírokat egy nővérrel. Akkor holnap este találkozunk! – köszönt el, majd el is hagyta a kórtermet.

- Nem erre számítottam – vallottam be Harrynek.

- Szóval karácsony – mondta fájdalmasan.

- Több időt reméltem még – mondtam.

- Én is – sóhajtottam fel. – Úgy érzem, túl keveset kaptam még belőled ahhoz, hogy elengedjelek – nézett a szemembe lágyan.

- Nem akarok tovább szomorkodni és sajnáltatni magam. Próbáljuk meg kiélvezni ezt a két hónapot – tanácsoltam.

- Igazad van – adott egy puszit a homlokomra. – Egy pillanatra sem hagylak magadra, ígérem! Melletted leszek, míg az idő engedi.

- Ne ígérj olyat, amit lehetetlen betartani – szóltam rá.

- Ezt hogy érted? – meredt rám ijedt arccal.

- Szerinted ki fogja felénekelni helyetted a szólóidat? Talán apa? – löktem meg a vállát finoman.

- Igazad van – nevetett fel megkönnyebbülten. – De ma nem megyek be – jelentette ki határozottan.

- Ó, dehogyis nem! – csaptam össze a két kezem. – Már így is késében vagy – figyelmeztettem. 

- De akkor ki fog vigyázni rád? Mit fogsz egyedül csinálni otthon? – kérdezte aggódva.

- Harry, nem vagyok kisbaba, tudok gondoskodni magamról - emlékeztettem. – Hazamegyek, és csak pihenek, meg talán áthívom Sarah-t is – gondolkoztam el. – Holnap pedig már veled is tartok a stúdióba.

- Szerintem ez… - kezdte volna újra a kisbeszédet az ellen, hogy dolgozzak, de rögtön elhallgattattam egy heves csókkal.

- Én már eldöntöttem. Ne is próbálj meg lebeszélni – zártam le a témát homlokomat az övének döntve. Ekkor jött be a kórterembe egy ismerős nővér, mire szétrebbentünk. Ő volt az a hölgy, aki tegnap is felügyelt rám a kezelés alatt. Most a szükséges papírokat hozta, amiket a doki ígért, majd már távozott is.

- Szerinted apa mennyit fizethetett, hogy ilyen kiszolgálást kapok? – kérdeztem viccelődve. – Úgy bánnak itt velem, mint valami hercegnővel!

- Jól is teszik – mondta Harry, de kerülte a tekintetemet. Valamit titkolt előlem.

- Nem apa fizette le a kórházat, igaz? – tippeltem.

- Én ezt nem nevezném lefizetésnek – védekezett rögtön. Tudnom kellett volna, hogy ő volt. – Csak támogattam a kórházat egy kis szívesség ellenében – kertelt. – És ne! Ne kezdj el megint leszúrni, amiért költöttem rád, mert semmiség volt az egész. Kire másra költeném a pénzemet, ha nem rád? Különben is, bármit megadnék azért, hogy jobban érezd magad a kórházban, mert tudom, mennyire utálod ezt a helyet. Amúgy is, így lesz a legkényelmesebb mindenkinek! Hosszú időbe telt, mire megtaláltam neked Londonban a legmegfelelőbb magánklinikát, ahol még azaz orvos is dolgozik, akihez annyira ragaszkodsz! Szóval, ne is próbálj meg lelkiismeret-furdalást kelteni bennem! – Csak úgy dőltek belőle a szavak, édes idegességén pedig muszáj volt elmosolyodnom. – Most meg mi van? – húzta fel a szemöldökét.

- Köszönöm – adtam egy puszit szája sarkába.

- Szívesen – mosolyodott el zavartan. Nem lett volna szívem leszúrni őt, amiért megint rám pazarolt egy csomó pénzt, hiszen olyan édesen gondoskodott rólam. Azt nem mondom, hogy nem zavart, de szerettem, ahogy törődik velem, mert csak még jobban éreztette velem, hogy mennyire szeret és, hogy mindennél többet érek neki.

Végre eljött az idő, hogy elhagyjam a kórház nyomasztó épületét, és miután kiváltottuk a recepteket, már indultunk is haza, azaz Harryhez. Sajnos ő nem maradhatott sokáig, mert már régen elkésett a munkából, és apa már vagy ezerszer hívta nem éppen nyugodt hangulatban. Miután lefürdött, nekem pedig végre sikerült meggyőznöm őt, hogy velem minden rendben lesz és, hogy csak pihenésre van szükségem, majd megígértem neki, hogy bármi van, azonnal hívom őt, még egy szenvedélyes csókot kaptam, majd végre el is indult. Ekkor már majdnem dél volt, és csak reménykedni mertem, hogy Harry még hazajön este, és apa nem végzi ki nyilvánosan, amiért annyit késett. Miután egyedül maradtam, csak arra volt erőm, hogy felmásszak az emeletre, és bedőltem az ágyba, majd már álomba is merültem.

Az őszi nap sugarai még erősen megvilágították a hálószobát, mikor délután felébredtem. Sokkal jobban éreztem magam, mint reggel, és hányingerem is teljesen elmúlt már ekkorra. Kikászálódtam az ágyból, majd a fürdőbe igyekeztem. Teleengedtem a hatalmas kádat forró vízzel, majd hajamat kontyba fogtam, ledobtam ruháimat, és beszálltam az illatos habok közé. A meleg víz szinte azonnal ellazított, és felsóhajtottam, ahogy a lágy habok finoman kényeztették bőrömet. Idilli pillanatomat a telefon csörgése zavarta meg. Nyögdécselve nyúltam a csap szélére helyezett mobilomért, ami szerencsére pár perccel ezelőtt előrelátásból magammal hoztam. Haragom, amiért megzavartak, azonnal elillant, mikor megpillantottam a telefonom kijelzőjén hívom nevét.

- Szia – köszöntem, és széles mosolyra húzódott a szám, ahogy újból a habok közé merültem, hogy éppen csak a fejem látszott ki.

- Hello – hallottam meg bársonyosan mély hangját a vonal másik végéről. – Felébresztettelek?

- Nem, már nem aludtam – nyugtattam meg, de tudom, ha fel is keltett volna, válaszom akkor sem lett volna más. – De miért hívtál? Neked most nem dolgoznod kellene? – kérdeztem. Ha apa eddig még nem nyírta ki, akkor most fogja, amiért a sok késése után még lóg is a munkából.

- Nyugi, engedélyt kaptam a főnöktől – mondta, és azonnal meg tudtam mondani, hogy megforgatta a szemét. – Hiányzol – vallotta be lágy hangon, és ez az egyetlen szó is megmelengetett belülről.

- Te is nekem – suttogtam, és hatalmas vigyoromat még így, telefonon keresztül sem tudtam volna letagadni. – Mikor jössz haza?

- Nem tudom. Amikor a főnök azt mondja – válaszolta olyan fájdalmas hangom, hogy muszáj volt felnevetnem. – Mit csinálsz éppen? – kíváncsiskodott.

- Fürdök – válaszoltam egyszerűen. – Olyan jó meleg ez a víz, kád pedig annyira hatalmas… Hiányzol mellőlem – játszadoztam vele.

- Ah, kár volt megkérdeznem – nyögött fel fájdalmasan. – Ó, Ash, mi mindent tudnék veled most csinálni, ha ott lennék… - Éreztem, ahogy pír kúszik az arcomra, ahogy elképzeltem őt magam mellett.

- Harry, hagyd abba… - szóltam rá, de hangon nem volt olyan határozott, mint amilyennek szántam.

- Szerinted mit csinálna velem Paul, ha most hazaugranék öt percre? – kérdezte kacéran.

- Nem tudom, és nem is szeretném megtudni. Ha mégis megpróbálnád, és „hazaugranál öt percre” – idéztem szavait -, akkor én páros lábbal rúgnálak vissza – fenyegettem meg.

- Nem szereted elsietni a dolgokat, mi? – kérdezte kuncogva, és tudtam, ha most itt lenne, egy pimasz kacsintást küldeni felém.

- Túl jól ismersz – viccelődtem. – Én addig maradok a kádban, míg ki nem hűl a víz, szóval, ha sietsz… - sóhajtottam egy mélyet, és ujjaimmal a habba egy szívecskét rajzoltam.

- Rendben. Feléneklek még két szólót, és már indulok is – ígérte sietve.

- Siess, mert már elég régen engedtem ezt a csomó vizet – húztam az agyát. Sietve búcsúzott el tőlem, nekem pedig muszáj volt felnevetnem, mikor leraktuk a telefont. 

Hosszú ideig élveztem még a meleg vizet, és már besötétedett, mikor kiszálltam a kádból, és magam köré csavartam a törölközőt. De Harry csak nem jött, a víz kihűlt, én pedig fázni kezdtem. Megszárítkoztam, majd magamra vettem Harry egyik pólóját és melegítőnadrágját, mikor hirtelen megugrottam, mert megszólalt a csengő. Sietve szedtem a lábam a lépcsőn lefelé, és kíváncsian tártam fel az ajtót, mert fogalmam sem volt arról, ki látogathat meg ilyenkor, hiszen senkit sem hívtam. Egy ételfutár állt a küszöbön, és kezembe adta a vacsorámat. Persze szinte rögtön tudtam, hogy Harry küldte az ételt, hogy ne nehezteljek rá, amiért még mindig nem érkezett haza. Igazából nagyon is hálás voltam neki, mivel az én főzéstudományom igen csekély, és már aggódni kezdtem mai vacsorám miatt. A rendelés már ki volt fizetve, szóval nekem csak az volt a dolgom, hogy elfogyasszam az ínycsiklandozó ételeket. Bevettem az esti gyógyszereimet, majd mivel hányingerem már nem zavart többé, éhesen estem neki a finom vacsorának, aminek minden fogása szigorú étrendemhez volt igazítva. Jóllakottan dőltem hátra a székben egy kis idő múlva, majd a maradék vacsorát a hűtőbe tettem, és elkezdtem elmosogatni a használt evőeszközöket. Egy ismert dalt dúdolgattam, mikor hirtelen ismerős karok fonódtak a derekam köré.

- Elkéstél – tájékoztattam visszafojtott mosollyal, és megtöröltem vizes kezeimet, majd felé fordultam. – A víz már régesrégen kihűlt – csóváltam meg a fejem rosszallóan.

- Siettem, de nehezen tudtam koncentrálni, azzal a tudattal, hogy mi vár rám itthon – adott egy puszit az arcomra.

- Nehogy azt hidd, hogy egy vacsorával ki tudsz engesztelni – böktem meg a mellkasát mutatóujjammal.

- Miért? Nem ízlett? – húzta fel a szemöldökét.

- De. Finom volt – válaszoltam. – Viszont nem kárpótol, amiért órákig megvárakoztattál – húztam az agyát. Igazából cseppet sem voltam rá dühös, amiért ilyen későn jött haza, hiszen neki most az a legfontosabb, hogy be tudják fejezni az új lemezt, addig én csak második lehetek, amit teljesen megértettem.

- A kádat újra lehet tölteni – nyomott egy puszit a fülem alatti területre, mire libabőr futott végig a testemen.

- Nem tetszik a kád – vallottam be remegő hangon.

- Igen? És mi a baj a káddal? – kérdezte, motyogta a bőrömbe, miközben apró csókokkal halmozta el nyakamat.

- Túl messze van – nyögtem ki. Hallottam, ahogy Harry édesen felkuncog, majd száját enyémre tapasztotta. Ajkaink finoman kóstolgatták egymást, de én nem értem be ennyivel, és egyre többet akartam belőle. A mosogatástól kissé még nedves ujjaimmal puha fürtjei közé túrtam, ő pedig derekamnál fogva próbált a lehető legközelebb ölelni magához. Nyelveink szenvedélyes táncot jártak, mibe a lábam is beleremegett. Harry a csókot meg sem szakítva, menyasszonyi stílusban a karjaiba emelt, mire egy izgatott kuncogás futott ki ajkaim közül, majd a nappaliban a kanapéra helyezett. Csókunkat csak egy pillanatra szakítottuk meg, míg Harry pólója alját markolászva a márkás anyagot áthúztam a fején, és egyszerűen földre hajítottam, majd nemsokára az én felsőm is hasonló sorsra jutott. Testünk egybesimult, és már csak melltartóm volt köztünk az egyetlen akadály. Egy mély nyögés szaladt ki Harry ajkai közül, ahogy csípőmet az övének nyomtam. Hatalmas keze a hátamra vándorolt, hogy megszabaduljon a zavaró melltartótól, de szenvedélyes pillanatunkat a csengő zavarta meg.

- Harry… A csengő… - ziháltam, mikor a Göndör nem is reagált a hangos zajra.

- Nem érdekel… - nyögte egyszerűen, majd ajkai újból lecsaptak, és nyakamat kényeztette puha ajkaival, miközben ügyes ujjaival kikapcsolta melltartóm csatját.

- Meg kéne nézned, hogy ki az – mondtam, mikor látogatónk már másodszor ült rá a csengőre.

- Rendben – sóhajtott fel bosszankodva. – De ne mozdulj! – szólt rám, majd lemászva rólam sietve magára kaptam földön fekvő pólóját. Gyorsan visszakapcsoltam melltartómat, mikor meghallottam azt a hangot a bejárat felől, amire a legkevésbé számítottam. Ekkor már biztos voltam benne, hogy tökéletes éjszakánknak lőttek. Annyira reméltem, hogy soha többé nem kell találkoznom vele, de most itt volt, és fülemet sértő sipítozása töltötte be az előszobát. Magamra kaptam a Harrytől kölcsönzött felsőmet, majd ujjaimmal gyorsan átfésültem kócos hajamat, és Harry után siettem.

- Vanessa! Milyen meglepetés! – köszöntem tettetett lelkesedéssel a küszöbön Harryt ölelgető látogatónak.

- Ó, Ashlyn… Nem is gondoltam, hogy te is itt vagy. – Hát persze, hogy nem… Tekintetében egy kis csalódottság csillogott. Miért, mit remélt? Hogy már szakítottunk Harryvel?

- Pedig egy ideje már összeköltözünk – tájékoztattam mellem előtt összefont karokkal, és próbáltam türtőztetni haragomat, amiért megzavart minket.

- Harry, ez a ház csodálatos! Nem akarsz körbevezetni? – hívatta meg magát egyszerűen Vanessa.

- De, gyere csak beljebb! – invitálta be Harry a nappaliba a vendégét udvariasan. A Göndörke a kanapén foglalt helyet, míg Vanessa a vele szemben lévő fotelbe ült.

- Hozhatok neked valamit? – kérdeztem illedelmesen. Még én is meglepődtem kedvességemen, de emlékeztetnem kellett magamat, hogy Vanessa Harry barátja. Az én Göndöröm kedveli őt, ami ellen nem tudok semmit sem tenni.

- Egy kóla jól esni, köszcsi – mosolygott rám, de inkább illett be vicsorításnak.

- Máris hozom – indultam el a konyhába. Töltöttem egy pohárba kólát, és másik kettőbe pedig Harrynek és magamnak egy kis almalevet. Sőt, hogy megmutassam, milyen rendes vagyok, még egy nagy tányér sütit is elhelyeztem az asztalon, a nappaliban. Harry egy édes mosolyt villantott felém, majd az ölébe húzott, és egy puszit nyomott az arcomra. Megelégedve vettem észre Vanessa szemében egy kis féltékenységet, de indulatait leplezve elfordította tekintetét rólunk, és beleivott a poharába. Egy pillanat múlva eltorzult arccal tette vissza a poharat az asztalra.

- Valami baj van? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Olyan buta vagyok - csapott a fejére színpadiasan. - Elfelejtettem szólni, hogy nem iszok csak diétás kólát. Bocsi – nézett rám sajnálkozó szemekkel.

- Hozok másikat – álltam fel Harry mellől és visszaindultam a konyhába.

- Nem, ne fáradj – legyintett.

- Semmi gond – villantottam felé a lehető legkedvesebb mosolyomat, majd elindultam, hogy kicseréljem a kóláját, de nem bírtam ki, hogy a nappaliból kifelé menet meg ne forgassam a szemem. Mikor visszaértem a konyhából Vanessa elvárásainak megfelelő itallal a kezemben, legszívesebben az arcába öntöttem volna a diétás üdítőjét, mert megláttam, hogy távollétem alatt átült az én helyemre, és Harry karját szorongatva, hevesen magyarázott valamit a Göndörkének. – Parancsolj – helyeztem le elé a poharat talán egy kicsit túl energikusan is, mert az nagyot koppant a faasztalon.

- Köszi, és tényleg sajnálom. Néha olyan kis butus tudok lenni – fogta a fejét túljátszva a dolgot.

- Megértelek. Tudom, mi mindent meg kell tennie egy lánynak az alakjáért – válaszoltam.

- Én is mindig ezt mondom! – csapott a térdére lelkesen. – Viszont túlzásba sem szabad esni, ugye ezzel tisztában vagy? – nézett végig rajtam kissé rosszallóan. – Nem akarlak megsérteni, de kicsit jobban oda kellene figyelned magadra. Tudod, a fiúk nem szeretnek csontokkal játszadozni – tájékoztatott szakértőn.

- Köszönöm a tanácsot, majd jobban odafigyelek ezután – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Viszont legszívesebben egy kis illemtanórában részesítettem volna, de csak összeszorított ajkakkal tűrtem szemtelen beszólását. Harry nem szólt egy szót sem, csak egy bocsánatkérő pillantást küldött felém. Valójában Vanessának igaza volt, mert szörnyes sokat fogytam, mióta kiderült a betegségem, és a legnagyobb gond az volt, hogy az étvágyam sem volt mostanában teljesen rendben. Régebben szinte minden ehetőt magamba lapátoltam, de manapság már csak csipegetek a kedvenc ételeimből is.

- És akkor most már véglegesen Londonba költöztél, Van? – kérdezte Harry.

- Aha – bólintott egy nagyot. – Ma reggel költöztem be az új lakásomba, de sajnos nagyon messze van tiédtől – állapítottam lebiggyesztett ajkakkal, miközben én belül örömtáncot lejtettem.

Vanessa ezután vagy órákig csacsogott Harryvel, én szinte csak megfigyelőként voltam jelen beszélgetésük közben. Vanessa minden második mondatával kritizált bennem valamit, amiből persze Harry szinte semmit sem vett észre. Már éjfél is elmúlt, de a csaj még mindig nem akart hazamenni, az én szemeim viszont már majdnem leragadtak az álmosságtól. De egy pillanatig sem mertem kettesben hagyni őket. Bíztam Harryben, de Vanessa már más kérdés volt. Az este alatt szinte egy pillanatra sem engedte el Harryt, ölelgette, a karját simogatta, vagy éppen az ölében ült.

- És kaptál már valahol munkát? – kérdezte Harry.

- Ó, hát persze! Az első helyre felvettek, ahová jelentkeztem – dicsekedett. – London egyik legmenőbb szórakozóhelyén kaptam pultos állást – jelentette be büszkén. Először semmilyen munkát sem tudtam volna elképzelni Vanessának, de el kellett ismernem, ez a csapos állás eléggé illett hozzá. El tudtam képzelni, hogy illegeti formás kis seggét a bárpult mögött. – Holnap este kezdek. Akár el is jöhetnél az első napomra – mondta Harrynek.

- Nem hinném, hogy holnap ráérnénk – válaszolta egy vállvonással, direkt többes számban, ezzel jelezve, hogy nélkülem nem megy sehova. Az igazi okot pedig csak én tudtam. Holnap lesz a második kezelésem, ami alatt Harry feltétlenül velem akart lenni.

- Ja, ne csináld már! – lökte meg Vanessa a vállát gyengéden. – Sokat jelentene, ha ott lennél az első napomon! – erősködött.

- Van, nem tudunk holnap elmenni – zárta le Harry a témát.

- Mi van veled, Harry? – húzta fel a szemöldökét. – Régen olyan jókat buliztunk mi ketten! Mi történt veled? Pedig azt hallottam, hogy itt Londonban a legdurvább a buli. Csak nem egy kis szende szűz miatt változtál meg ennyire? – mondta gúnyosan, szeme sarkából pedig rám pillantott. Ez volt az a pillanat, mikor felpattantam a fotelból, és a konyhába siettem.

- Van, ez most mire volt jó? – hallottam, ahogy Harry felelősségre vonja Vanessát.

- De hát ez az igazság… - mondta Vanessa, és hangjából csak úgy sütött az elégedettség. Mosogatónak támaszkodva, nagy levegőket véve próbáltam lebeszélni magamat arról, hogy jól kiosszam ezt a kis cafkát. Legszívesebben kirúgtam volna a fene nagy elvárásaival együtt az ajtón. Még, hogy én egy „kis szende szűz” lennék? Nem mondom, hogy egy hatalmas partyarc vagyok, de azért egy jó bulit én sem hagynék ki. Nem is ismer engem. Még alig volt itt egy fél órát, és máris jobban felbosszantott, mint valaha bárki ilyen kevés idő alatt, de tudom, erre ment ki a játéka.

- Héj, Ash! – ölelt át Harry melegen hátulról.

- Semmi gond Harry – sóhajtottam fel irritáltan. – Menj csak vissza Vanessához! – mondtam, és feszülten elléptem tőle.

- Kérlek, Ash, ne csináld ezt! – jött hozzám közelebb.

- Harry, te nem veszed észre? Egész este ezt csinálja! Minden második mondatával engem sérteget! – fakadtam ki.

- Ash, menj lefeküdni – mondta halkan. – Megviselt a terápia, és fáradt vagy. Túlreagálod a dolgot. 

- Nem! Ne fogj mindent a kezelésre! Elegem van, Harry, ebből az egészből! Igen, fáradt vagyok, de nem merek aludni menni, mert félek, hogy bármelyik pillanatban rád mászik! – vallottam be, mire Harrynek egy halvány mosoly húzódott a szájára.

- Féltékeny vagy? – kérdezte, de kérdése inkább hangzott kijelentésnek.

- Micsoda? Nem! Dehogyis! – akadtam ki.

- Ash, szeretlek – nézett a szemembe lágyan, és pár lépéssel lecsökkentette a köztünk lévő távolságot. – Csak bízz bennem, rendben? – húzott egy meleg ölelésre.

- Én bízok benned, csak ő benne nem – válaszoltam, és durcásan a mellkasába temettem az arcomat.

- Sajnálom, én sem így terveztem ezt az estét – mondta hajamat simogatva.

- Na, persze! „Tudod, a fiúk nem szeretnek csontokkal játszadozni” – utánoztam kevés sikerrel Vanessa sipítozós hangját.

- Na, gyere! – nevetett fel Harry hangosan. – Megpróbálom valahogy rávenni, hogy elmenjen, és mehetünk aludni – ígérte.

- Rendben – bólintottam egy nagyot. Harry összekulcsolta ujjainkat, a homlokomra egy hosszú puszit nyomott, majd maga után húzott a nappaliba. Elkerekedett a szemem, mikor megláttam Vanessát a kanapén elterülve. Szemei lehunyva voltak, egy párnát szorított a mellkasához, miközben aludt, vagy legalábbis valami hasonlót imitált.

- Most mi legyen? – kérdezte Harry, aki még be is vette ezt a színjátékot.

- Felébresztem – vontam meg a vállam, és a kanapé felé indultam.

- Várj! – húzott vissza Harry csuklómnál fogva. – Inkább felviszem az egyik vendégszobába – mondta, majd felemelte a kis színésznőt a kanapéról, mire a lány Harry nyaka köré fonta karjait. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Borzalmasan színészkedett, de ebből persze Harry semmit sem vett észre. Ha rajtam múlott volna, én biztosan nem engedtem volna meg neki, hogy itt maradjon az éjszakára, és könyörtelenül felkeltettem volna. Követtem Harryt az első emeltre, ahol a második vendégszoba hatalmas franciaágyára helyezte el Vanessát. Hosszú percekig tartott, míg Harry le tudta fejteni a lány karjait a nyakáról, de végül sikerült, pedig én már azt hittem, hogy együtt is alszik vele. Szememet forgatva mentem fel még egy emeletet, Harry hálójába, majd fáradtan feküdtem be az ágyba. Nemsokára Harry is megjelent egy szál bokszerben, és mellém feküdve, meztelen mellkasához húzott. Beszívtam tusfürdője férfias illatát, és már meg is bocsájtottam neki, amiért ilyen vak, és nem látja, hogy Vanessa csak játszik vele.

- Bevetted a gyógyszereidet? – kérdezte Harry, miközben lekapcsolta a lámpát, mire a szoba sötétbe borult.

- Be – válaszoltam röviden.

- Még haragszol rám? – kérdezte óvatosan, és egy kósza hajtincsemet a fülem mögé tűrve.

- Nem – sóhajtottam fel. – Csak fárasztó volt egész este kedves barátod értelmetlen csacsogását hallgatni. Teljesen belefájdult a fejem – panaszkodtam, mire Harry halkan felkuncogott.

- Nem olyan rossz ő, mint ahogy te gondolod – mondta halkan.

- Persze, csak feltűnően hajt a pasimra – válaszoltam cinikusan.

- Csak régi jóbarátok vagyunk – mosolyodott el jót mulatva rajtam.

- Olyan vak vagy, Harry – simítottam végi puha bőrén. – De amíg velem fekszel le éjszakánként, és engem csókolsz, addig egy rossz szavam sem lehet – mosolyodtam el fáradtan, mire egy lágy csókkal jutalmazott. 

- Aludj, Ash, holnap nehéz napod lesz – nyomott egy puszit szám sarkába.

- Kellett neked eszembe juttatni – nyögtem fel a holnapi kezelésre gondolva.

- Ne aggódj, minden rendben lesz. Végig melletted leszek, ígérem! – mondta lágyan. – Most pedig jó éjt! – súgta, és egy lágy csókot lehelt ajkaimra.

Drága Olvasóim!
Először is meg szeretném köszönni az előző részhez érkezett rengeteg csodálatos kommentet és, hogy tegnap estére elérte a blog a 250 feliratkozó olvasót is! Biztosan észrevettétek a kinézet változását, amit a tehetséges Briana T.-nek köszönhet a blog, a Dare to dream szerkesztőségétől.
Kicsit félek a reakciótoktól ezzel a résszel kapcsolatban, de remélem, hogy azért tetszeni fog!
Jó olvasást és szép félévi bizonyítványt kívánok Nektek!
xx, Csakegylány

Halk susmogásra ébredtem, de elég korán lehetett – vagyis nekem korán -, mert még szemeimet is lusta voltam kinyitni a fáradtságtól. Csak átfordultam a hátamra, nyakamig felhúztam a takarót, és már készültem is visszaaludni, mikor megint suttogást hallottam a közelből.

- Na, akkor, amit megbeszéltünk, rendben? – kérdezte Harry halkan. Nem tudom, kihez beszélhetett, de szinte azonnal megkaptam kérdésemre a választ, mikor meghallottam öcsikém vékony hangját.

- Oké – suttogta, és mintha kuncogott is volna egy kicsit. Éreztem, hogy terveznek valamit, de még mindig lusta voltam ahhoz is, hogy ezt kiderítsem.

- Akkor egy… kettő… és… három – mondta Harry még mindig csökkentett hangerővel. Egy másodperc múlva mindketten teli torokból énekelni kezdtek egy reggeli ébresztődalt, és valaki - feltételezem, Adam - ugrálni kezdett az ágyon. Persze ekkor már nem lustálkodhattam tovább, szemeim rögtön kipattantak, és felültem az ágyon. Harry és Adam hatalmas vigyorral az arcukon daloltak tovább, mire nekem is levakarhatatlan mosolyra húzódott a szám. Még épp időben kaptam kisöcsém után, aki a nagy éneklés és ugrándozás közben majdnem leesett az ágyról, ezzel a szívbajt hozva rám. Belehuppant az ölembe, én pedig nevetve egy puszit nyomtan puha arcára. 

- Ennél jobb ébresztést el sem tudtam volna képzelni! - jelentettem ki nevetve, miután a dal befejeződött. Igazat mondtam, mert ez a vidám keltés az egész napomra rányomta a bélyegét, és tudtam, hogy ezek után képtelenség, hogy rossz kedvem legyen. 

- Jó reggelt! - köszönt Harry egy lágy és - kisöcsémre tekintettel - szolid reggeli csókkal, de azért biztos, ami biztos, és kezemmel gyorsan eltakartam a kicsi szemét. - Mindjárt jövök! - szólt Harry kisfiús mosolyát felém villantva, majd el is tűnt az ajtóban. 

- Szia, Nagyfiú! Jól aludtál? - kérdeztem öcsikémet, és egyik kezemmel összeborzoltam göndör, szőke tincseit. Ekkor Adam édes, vékonyka hangján, felháborodva kezdett magyarázni arról, hogy a kis plüss pandája, hogy esett ki az ágyból, én pedig érdeklődéssel és mosolyogva hallgattam beszámolóját. Egy-két perc múlva nyílott a szobám ajtaja és Harry lépett be rajta kezei között egy csomó étellel megpakolt tálcával egyensúlyozva, amit elém helyezett az ágyon. 

- Jó étvágyat! - mosolygott rám alvástól kócos fürtjei közül. 

- Ezt most miért kaptam? - csodálkoztam el. Eddigi együttlétünk alatt Harry sokszor próbált nekem kedveskedni, ahol csak tudott, de ágyba reggelit még sosem kaptam tőle. 

- Mert megérdemled és különben is, Dorotának köszönd, mert ő készítette - ült le mellém az ágyra -, és szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi viselkedésem miatt - nézett a szemembe bűnbánóan. 

- Nincs miért, mert sosem haragudtam, de erről le kell szoknod, hogy mikor valami probléma merül fel, rögtön elrohansz - mondtam enyhe rosszallással. 

- Igyekezni fogok - adott egy puszit az arcomra. 

- Mennyi az idő? – kérdeztem, miközben beleharaptam egy sajtos pirítósba.

- Mindjárt tíz óra – válaszolta rögtön. – Emlékszel, mikor azt mondtam tegnap, hogy kiengesztelésül elviszlek valahova? – kérdezte.

- Persze – vágtam rá, mert még halványan bennem élt az emlék, ahogy Harry ígéretet tesz nekem. – De tényleg nincs rá szükség, mert nem haragszom rád – nyugtattam meg.

- Szóval akkor nem is akarsz menni? – húzta fel a szemöldökét.

- Én ilyet nem mondtam – mosolyodtam el izgatottan.

- Valahogy sejtettem – nevetett fel. – Akkor reggeli után készülj el és pakolj össze, mert nemsokára indulnunk kéne – tájékoztatott.

- Mennyi időre pakoljak? – kérdeztem kíváncsian.

- Legkésőbb hétfőn reggel vissza kell indulnunk, mert muszáj lesz bemennem a stúdióba, de különben pedig ameddig csak szeretnél.

- Hova megyünk? – kérdeztem felvillanyozva.

- Nehogy azt hidd, hogy elárulom! – mondta tettetett felháborodással. – De azt hiszem, tetszeni fog – gondolkozott el.

- Jaj, ne csináld már! Nem hagyhatsz ilyen kétségek között! – nyafogtam. – Kérlek!

- Uh, elfelejtettem behozni a gyógyszereidet! – csapott a fejére színpadiasan, és felállt az ágyról, ezzel ügyesen terelve a témát.

- Harry Styles! Ne merészelj csak így itt hagyni! – fenyegettem meg szúrós pillantást lövellve felé, mikor az ajtó irányába igyekezett.

- Mindjárt visszajövök! – kacsintott rám, majd egyszerűen kisétált a szobából.

- Még mennyi idő? – kérdeztem már vagy századszorra.

- Mindjárt ott vagyunk – nyugtatott meg Harry egy halvány mosollyal az arcán.

- De már egy órája is ezt mondtad! – nyafogtam. Már vagy három és fél órája kocsikáztunk, én pedig egyre izgatottabb lettem, mert sejtelmem sem volt, hogy hova visz engem és kicsit éhes is voltam, mert már mindent megettem, amit Dorota az útra csomagolt. Nem volt ismerős a környezet, de azt még meg tudtam mondani, hogy Angliában vagyunk.

- Most már tényleg csak maximum tíz perc – ígérte.

- És még mindig nem mondod el, hova tartunk? – kíváncsiskodtam. Persze ezt a kérdést szinte percenként feltettem neki, de ő mindig ügyesen kitért a válaszadás elől, vagy csak rávágott egy nemet. – Nemleges választ nem fogadok el – tettem hozzá gyorsan.

- Ne türelmetlenkedj annyit! – szólt rám teljesen nyugodtan. – Már tényleg mindjárt ott vagyunk.

- Akkor legalább hadd találjam ki! – kértem hatalmas szemekkel nézve rá.

- Rendben, kérdezz! – sóhajtott fel megadva magát.

- Kapok ebédet, ha ott vagyunk? – kérdeztem a legfontosabbat.

- Ez lesz az első! – ígérte nevetve.

- Akkor megnyugodtam. Második kérdés. Én jártam már ott?

- Igen – válaszolta röviden és egy pillanatra felém nézett, rám villantva csibészes mosolyát, majd tekintetét újra az útra szegezte.

- Délfelé tartunk, ugye? – tettem fel az újabb kérdést.

- Inkább délnyugat – javított ki.

- A tengerhez? – csodálkoztam el, mire egy apró bólintást kaptam válaszul. - És te is voltál már ott, ahova megyünk?

- Igen.

- Együtt voltunk ott? – Megint csak bólintott. Összeráncoltam a szemöldökömet és szinte már hallottam agykerekeim kattogását. Szóval a tenger. Harryvel együtt. És ekkor hirtelen beugrott valami. – Az nem lehet… - tátottam el a számat.

- Vagy mégis… - szólt, és a város táblája felé bökött. Rögtön arra kaptam a tekintetem, és szívem hevesen kezdett el dobogni, mikor elolvastam a rövid városnevet.

- Torquay… - nyögtem ki, és igazából alig hittem a szememnek.

- Ahol minden kezdődött – tette hozzá Harry apró mosollyal a szája sarkában. Mellkasomat átjárta a melegség, ahogy egyre ismerősebbek lettek a házak, a játszóterek és az utak. A 2009-es tábor óta nem jártam itt, pedig ez a hely akkor nagyon a szívemhez nőtt. Harrynek pedig igaza volt, mert itt találkoztunk először, itt ismertem először azt a furcsa, de mégis mindennél csodálatosabb érzés, amit szerelemnek hívnak.

- Ez el sem hiszem! – tapsikoltam, és nem is foglalkozva azzal, hogy megzavarom a vezetésben, és a nyakába ugrottam, majd egy hatalmas cuppanós puszit nyomtam az arcára, mire hirtelen azt vettem észre, hogy a kocsi átmegy a másik sávba, ahol szerencsére éppen egy autó sem közlekedett. 

- Héj, Ash! Ki akarsz minket nyírni! – kiáltott fel Harry ijedten, mire visszahúzódtam, ő pedig újra egyenesbe tudta hozni a kocsit. – Ne légy ilyen felelőtlen! Belegondoltál, mit történhetett volna, ha jönnek velünk szemben?! – szólt rám szigorú arccal.

- Sajnálom – suttogtam bűnbánóan, vékonyka hangon. Haragudott rám, jogosan, de mégis rosszul esett, utáltam, ahogy felemeli rám a hangját. Harry arca rögtön megenyhült ijedt arcom láttán, és combomra simította tenyerét.

- Most nem történt semmi, csak ne csinálj többet ilyet – mondta már sokkal kedvesebben.

- Nem fogok, bocsánat, meggondolatlan voltam – mondtam halkan, még mindig megszeppenve.

- Semmi baj, te se haragudj, hogy rád kiabáltam – nézett rám egy pillanatra ellágyult szemekkel, majd visszafordult az út felé. – Csak nem szeretném, hogy bajod essen – szorította meg a combom nyomatékosításképpen.

- Csak nagyon megörültem, hogy ide hoztál és elragadtak az érzelmek – vallottam be.

- Örülök, hogy örülsz – mosolyodott el halványan, már teljesen megenyhülve. Kezemet arcához emelte és egy hosszú puszit nyomott kézfejemre. 

Pár perc múlva sikerült túltennünk magunkat a történteken, önfeledten beszélgettünk tovább és elevenítettük fel a közös élményeinket a táborról. Levakarhatatlan mosollyal az arcomon, mint egy kisgyerek, hatalmas szemekkel bámultam ki az ablakon. Egyre több ismerős épületet vagy utat fedeztem fel és agyamban villámként cikáztak át a szép emlékek. Hirtelen megakadt a szemem egy gyönyörű pavilonon, ami viszont egyáltalán nem volt ismerős, bár a város ezen részén a tábor alatt nem is igazán jártam, de a vezetőink biztosan megmutatták volna nekünk, mint torquay-i nevezetességet.

- Mi ez az épület? – kérdeztem Harryt tanácstalanságomban.

- Nem tudom, valami pavilon, de színháznak használják – vonta meg a vállát.

- Nem is emlékszem rá – jegyeztem meg. – Pedig olyan gyönyörű.

- Igen, arról a lemaradtunk, mikor körbevezettek volna minket a város ennek a részén – adta meg a választ kérdésemre.

- Ó, már emlékszem! - ugrott be hirtelen. - Mikor elaludtál! Én mentem felkelteni téged, de végül lekéstük az indulást, mert nem volt kedved gyalogol. Persze utána egy hétig nekünk kellett mosogatni majdnem száz gyerek után – emlékeztettem.

- Ne fogd rám! - háborodott fel nevetve. – Te elmehettél volna, de úgy emlékszem, hogy nem nagyon volt ellenedre lemenni helyette a tengerpartra.

- Ahol majdnem belefulladtam a vízbe, mikor meg akartál tanítani úszni – emeltem fel egyik szemöldökömet.

- Mert reménytelen eset vagy – állította le a kocsi motorját egy kis étterem parkolójában.

- Ez nem is igaz! – bokszoltam bele gyengéden a vállába. – Gyorsan tanulok, csak a tanárom nem volt a legjobb – cukkoltam egy kicsit.

- Igen? – húzta fel a szemöldökét. – Akkor azt hiszem, meg kéne mutatnod, milyen gyorsan tanulsz.

- Ősz van. A tenger biztosan jéghideg – akadékoskodtam.

- Ez igaz, viszont nem fog érdekelni a tenger hőmérséklete, ha beledoblak – fenyegetett meg. – Szóval én ezek után nagyon jól meggondolnám, hogy kivel is szemtelenkedek – húzta az agyamat.

- Értettem, Harold! Most az egyszer nyertél! – adtam meg magam. – És most mi a terv, Főnök Úr?

- Ebédelünk, aztán elmegyünk a szállásra. Utána pedig majd meglátjuk – válaszolta, és kiszállt a kocsiból. Én is követtem a példáját, majd magamra vettem a dzsekimet, mert az enyhe őszi széltől libabőrös lett a karom. Harry hozzám sétált, és egy szolid csókot nyomott mosolyra görbülő ajkaimra, majd ujjainkat összekulcsolva az étterem bejárata felé vezetett.

Miután végre jóllaktam, elmentünk és lepakoltunk a szállásunkon. Mondanom sem kell, hogy Harry természetesen a város legjobb hoteljében vette ki a legfölszereltebb és legdrágább szobát. Most is megkérdőjeleztem fölösleges pénzkidobását, de ő csak annyival, hogy én a legjobbat érdemlem lezártnak tekintette a dolgot. Felajánlotta, hogy pihenjünk egy kicsit a hosszú út után, de én nem tudtam volna egy helyben ülni azzal a tudattal, hogy megint ebben a csodálatos városban lehetek Harryvel, és, hogy kevesebb, mint két nap múlva már haza is kell mennünk. Minden egyes percet ki akartam használni az itt töltött idő alatt, abba pedig nem fért bele a hotelszobában való lustálkodás, hisz azt Londonban is meg tudnám csinálni. Persze Harry rögtön beleegyezett a „nézzünk szét a városban” című tervembe. Egymást ölelve és nosztalgiázva sétálgattunk végig a város utcáin, ahol szerencsére nem sokan ismertek fel minket, mert Harry ügyesen álcázta magát egy kapucnival és egy napszemüveggel, ami elég furcsán mutatott az esti szürkületben, de legalább bevált. Nevetgélve elevenítettük fel a közös emlékeket. A város főterén eszembe jutott, hogy egyszer annyira nevetnem kellett Daviden, az egyik fiún a táborból, akit egyszer csak egy kiskutya támadásba vett, ő pedig sikítva rohangált körbe a téren, hogy a nevetéstől kiejtettem a kezemből a fagyimat, ami természetesen Harry nadrágján landolt és pont a legrosszabb helyen, mire kaptam egy fürdetést tőle az egyik szökőkútban. Olyan jó volt újra átélni ezeket az élményeket Vele. Mikor eljöttünk innen évekkel ezelőtt, teljesen bele voltam zúgva Harrybe. Akkor azt hittem, hogy mindez álom, és lám mit hozott a sors, mert most is az ő oldalán sétálom végig az utcákat, de már kéz a kézben, egy-két csókot lopva egy mástól. A legjobb pedig, hogy végre elfelejthettem a betegségemet, úgy érezhettem magam, mint egy normális tizennyolc éves.

Már teljesen besötétedett, a vékony járdát csak az utcai lámpák halvány fénye világította meg. Órák óta sétáltunk, lábaimat már szinte nem is éreztem a fáradtságtól, de nem volt kedvem visszamenni a hotelbe, hiszen csodálatosan éreztem magam Harryvel.

- Mutatni szeretnék még valamit – mondta Harry, mikor hirtelen ismerős lett a környék. Kis fakunyhók álltak szétszórva a nagy füves területen, középen pedig ott állt, azaz ismerős épület, ami kimagasodott a kis faházak közül. – Megtalálod még a miénket? – kérdezte Harry, és halvány mosollyal az arcán mutatott végig a szállásokon, amelyek egyike a kettőnké volt pár hétig a táborban.

- Még csukott szemmel is – jelentettem ki, és kezét elengedve határozott lépésekkel indultam el a számomra legkedvesebb kis kunyhó felé. Nem kellett csalódnom magamban, mert elsőre odataláltam a kis faházhoz, aminek ajtaján még ugyanolyan kopottan, mint évekkel ezelőtt, ott díszelgett a 12-es szám. Hatalmas szemekkel néztem végig ágakkal borított tetején és hatalmas ajtaján. Gondolkodás nélkül a kilincsre helyeztem a kezem, és benyitottam a nehéz faajtón, majd csak reménykedni mertem, hogy nem lesz bezárva, de hiába, mert az ajtó nem mozdult.

- Várj egy picit – szólt Harry, mikor utolért engem. Kezében egy nagy kulcsot lengetett, amivel pillanatokon belül beengedett minket a kis kunyhóba.

- Istenem… - néztem végig a kis helyiségen meghatódva és újabb emlékképek villantak a fejembe. Az ajtóval szemben pont ugyanaz az emeltes ágy állt, mint régen, mellette egy kis éjjeliszekrénnyel. A jobboldali falnál voltak a hatalmas ruhásszekrények, velük szemben pedig egy kis asztalka két székkel együtt. – Ez semmit sem változott – jegyeztem meg.

- Először arra gondoltam, hogy itt szerzek szállást – szólalt meg mögém lépve, miközben átkarolta derekamat és tekintetét mosolyogva körbevezette a régi szobánkon. – Nem lett volna olyan kényelmes, mint a hotel, csak a nosztalgia miatt gondoltam, de rájöttem, hogy ilyenkor túl hideg van egy faházhoz.  De talán nyáron is eljöhetnénk – ajánlotta.

- Persze – bólintottam és mosoly erőltettem az arcomra, mert önkéntelenül is a tudatomba férkőzött egy kérdés. Látni fogom én még a következő nyarat?

Kizártam minden zavaró gondolatot az agyamból, nehogy elrontsák eddig tökéletes hangulatomat. Kiléptem Harry öleléséből, miután egy hosszú puszit leheltem szája sarkába, majd az ágyhoz mentem, és végighúztam a kezem fa keretén, amin egy kis keresgélés után meg is találtam, a kis feliratot, amit kerestem. Ash&Harry. Nem került nagy erőfeszítésbe visszaemlékezni arra, hogy mikor került oda az a kis írás. Mielőtt hazaindultunk volna, Harry karcolta bele a puha fába a nevüket a többi mellé, ahol azóta csak még jobban megszaporodtak az írások. Ha a rajongók ezt tudnák, biztosan ez kis kunyhó lenne a fanok egyik legszentebb zarándokhelye.

- Mikor tudtad összehozni ezt az egészet? – kérdeztem mosolyogva, még mindig nevünket tanulmányozva az ágy keretén, de nem kaptam választ. – Harry? – kaptam fel a fejemet furcsállva a dolgot. Az ajtó nyitva állt és egyedül a voltam a kis kunyhóban. Értetlenül, összeráncolt szemöldökkel léptem ki a nagy faajtón, és Harry keresésére indultam. A tábortól alig ötven méterre lévő tengerhez vettem az irányt. A tábor fényei minden lépés után egyre kevésbé világították meg a látókörömet, de már hallottam a tenger hullámainak csendes moraját, és orromba szívtam jellegzetesen sós illatát. Kabáton vékony anyagát átjárta a hűvös őszi szellő, mire megborzongtam, és szorosan összehúztam magamon az anyagot.

- Harry? – szólongattam az én Göndörömet, de nem kaptam választ. Nem értettem, hogy milyen játékot is játszik velem, de nem tetszett, és már azon voltam, hogy visszafordulok, itt hagyom, és egyedül megyek vissza a hotelbe, mikor pár méterrel arrébb egy kis fényt láttam meg a homokban. Még egy esélyt adtam neki, és megközelítettem a kis világosságot. Egy gyertya adta a fényt, de nem sokra mentem vele. Viszont hirtelen megpillantottam egy újabbat alig pár méterrel arrébb, majd még egyet. Kíváncsian követni kezdtem a gyertyákat, amik egyre sűrűbben voltak elhelyezve, amiből arról következtettem, hogy lassan a célnál vagyok. Mikor a kis fényforrások már szinte teljesen egymás mellett egy utat képeztek nekem, megláttam egy tábortüzet. A hely közelében senki sem volt, de a tűz mellett egy kis asztalka volt elhelyezve székekkel együtt, amin két személyre volt terítve. Megfordult a fejemben, hogy talán rossz helyen járok, de ekkor megpillantottam az asztalon egy hatalmas csokrot a kedvenc virágaimból. Finoman végigsimítottam a szegfüvek lágy szirmain, amik selyemként kényeztették ujjaimat. Rá kellett jönnöm, hogy már nem is fázok, hisz a tábortűz jólesően felmelegített.

- Örülök, hogy idetaláltál – szólalt meg mögöttem az a mély bársonyos hang, amitől jólesően kirázott a hideg. Megfordultam, és mosolyogva néztem Harry gyönyörű szemeibe, amiknek a tűz egy különös csillogást kölcsönzött, mitől még csodálatosabbnak nézett ki. Olyan természetfelettien gyönyörűnek.

- Mikor csináltad mindezt? – kérdeztem tátott szájjal.

- Volt egy kis időm tegnap délután – vonta meg a vállát.

- Te tegnap is voltál itt? – csodálkoztam el még jobban, mire halvány mosollyal az arcán egy aprót bólintott. – De az út oda-vissza több mint 7 óra.

- Érted tízszer ennyi utat is bevállaltam volna – mondta mélyen a szemembe nézve. Egy csodálatos érzés áradt szét bennem szavai hallatán és szétfeszítette a mellkasomat.

- Köszönöm. Annyira szeretlek! - Hatalmas mosollyal az arcomon és örömkönnyekkel a szememben karoltam át a nyakát, és kissé felpipiskedve egy szenvedélyes csókot leheltem ajkaira.

- Már most megérte ennyi utazni – húzta száját féloldalas mosolyra. – Szóval, Miss Higgins, foglaljon csak helyet! – húzta ki előttem az egyik széket udvariasan.

- Köszönöm, Uram! – foglaltam helyet, és mosolyogva pillantottam fel rá. Minden fáradtság egy pillanat alatt elillant belőlem, pedig alig pár perce már az alvást tervezgettem a hotelszobában, de ekkor már minden alvásról szóló tervemet elvetettem, mert előre sejtettem, hogy az éjszaka csak most kezdődött.

Nagyot nyújtózva nyitottam ki szemeimet és szám szinte azonnal mosolyra húzódott. A sötétítőfüggönyön átszűrődő őszi nap gyenge sugarai kissé megvilágították a hotelszobát, és az órára nézve könnyen megtudhattam, hogy már tizenegy óra is elmúlott, amit nem is csodáltam, hiszen elég későn aludtunk el hajnalban. Most is Harry hasán ébredtem, egyik kezünk összekulcsolva hevert a takaró alatt, míg a Göndörke másik karja gyengéden a derekamat ölelte. A tegnap éjszaka olyan csodálatos volt, még most sem vagyok teljesen biztos, hogy nem csak álmodtam az egészet. Mosolyogva gondoltam vissza a tökéletes vacsorára a tengerparton. Még mindig könnyen fel tudom idézni az isteni fogások ízét, a tenger sós illatát és a meleg tűz pattogását. Mindezt pedig csak miattam hozta össze, fél napot utazott, csakhogy egy ilyen csodálatos estét varázsoljon nekem. Ami pedig ezután a hotelszobában történt, mindent felülmúlt. Emlékszem minden egyes forró érintésre és a szenvedélyes csókokra. Olyan sok időt töltöttünk távol egymástól, és az elmúlt időben egyszer sem éreztem magam ilyen közel hozzá és most nem csak a testi dolgokra célzok. Annyira hiányzott már, hogy éreztesse velem, hogy mennyire szeret és törődik velem. Lassan legurultam róla és próbáltam nem felébreszteni őt, de mindhiába, mert pár pillanat múlva már gyönyörű smaragdzöld szemeibe nézve éreztem meg azokat a furcsa pillangókat a gyomromban. A kapcsoltunk elején azt hittem, hogy egy idő után már nem lesz rám ilyen hatással, nem pirulok el minden egyes bókjától, vagy már nem leszek libabőrös reggelente, mikor először meghallom mély, bársonyos hangját és lassan megszokom a közelségét, de még mindig minden egyes alkalommal jóleső borzongás fut át a testemen, mikor csókol, vagy csupán csak megérint.

- Jó reggelt! – dörmögte álmosan.

- Szia! – mosolyodtam el, és ujjaimat puha arcára simítva egy reggeli csókot nyomtam ajkaira. – Köszönöm, hogy ennyit fáradoztál a tegnap estével. Csodálatos volt – mondtam neki hálát már vagy ezredszerre.

- Érted ez nem volt fáradtság – adott egy puszit a homlokomra, majd nagyot ásítva kiszállt az ágyból. Gyönyörködtem finoman kidolgozott hátizmaiban, amik minden mozdulatnál szépen kirajzolódtak, miközben a bőröndjében egy boxert keresett magának, majd gyorsan felhúzta vékony lábain. Felém fordult, én pedig gyorsan elkaptam a tekintetem, és kipattantam az ágyból, de Harry halk kuncogásából ítélve mégis lebuktam, hogy bámultam őt. Sietve én is követettem Harry példáját, és öltözködni kezdtem.

- Van terved mára, vagy tegnap mindent ötletedet végigjártuk? – kérdeztem.

- Ne aggódj! Ötletem, mint a tenger – kacsintott rám.

- És persze nem fogod elárulni, hogy ma hova megyünk – húztam fel a szemöldökömet.

- Természetesen nem – zárta le ezzel a témát, hiába bosszankodtam tovább.

Mivel lassan már dél volt, ezért első utunk egy étterembe vezetett, habár a hotelben is kaphattunk volna enni. Miután jóllaktunk, meglátogattuk a torquay-i óriáskereket, amit sajnos tegnap este nem tudtunk kipróbálni, mert túl sokan vártak már így is rá és nem szerettük volna, hogy Harryt valaki felismerje és megzavarja nyugodt együttlétünket. Habár most nem volt olyan gyönyörűen kivilágítva az óriáskerék, mint éjszaka, legalább most nem álltak előtte sorban tucatnyian és a magasból az egész várost láthattuk. Mikor újra föld volt a lábunk alatt, kéz a kézben sétáltunk tovább. Harry vezetett az utcákon céltudatosan, én pedig csak belekapaszkodva nézelődtem. Egy hosszú, de mégis jó hangulatban gyorsan eltelt sétálás után pedig ott álltam a pavilon előtt.

- Beszéltem az igazgatóval, és azt mondta, hogy körbenézhetünk, ha már miattam lemaradtál róla a táborban – mosolyodott el, és udvariasan kitárta előttem az ajtót. Sokszor hallottam már, hogy Harry valakivel megbeszélt valamit, ami az esetek többségében, azt jelentette, hogy lefizette. Sokszor kihasználja, hogy híres és ezzel együtt annyi pénze van, hogy azt sem tudja, mit kezdjen vele. Mindez először talán furcsa volt – hisz én pénzügyileg mindig is apától függtem – és néha még kellemetlen is, mikor ezt a pénzt rám költötte. Drága éttermekbe vitt, és sokszor meglepett egy-egy aprósággal, amit én nem tudtam neki viszonozni, és hiába próbáltam megbeszélni vele, a válasza mindig az volt, hogy így is túl sok a pénze és csak örül, ha arra az emberre költheti, akit a világon a legjobban szeret. Ezek után persze már nem bírtam nemet mondani a sok-sok ajándéknak, amivel annyiszor meglepett.

Az épület hatalmas volt és nem utolsó sorban gyönyörű. Miután beléptünk, rögtön rájöttem, hogy most színháznak használják. Végiglépkedtem a hosszú széksorok mellett, kezemet végighúzva a piros bársonyülések tetején. Egy kis lépcsőn felmentem a színpadra és az üres néző teret pásztáztam szemeimmel, de már ettől is lámpalázam lett. Sosem szerettem volna színész lenni, vagy híres énekes, a mostani munkámmal tökéletesen meg voltam elégedve. Nem akartam híres lenni, ezért a zongoristaállás, hogy a háttérben zenélhetek tökéletesnek bizonyult. Persze a hírnév Harry barátnőjeként elkerülhetetlen volt, mégis könnyen elviseltem, ha azzal járt, hogy az oldalamon tudhattam az én Göndörömet. Kíváncsian néztem körbe a színpad végében, mikor egy rozoga ajtót pillantottam meg, amit gondolkodás nélkül kinyitottam. Az ajtó túloldalán egy hosszú lépcsősor vezetett felfelé, de igazából fogalmam sem volt, hogy hova.

- Szerinted hova vezet? – kérdezte meg Harry bekukkantva az ajtón, mikor utolért.

- Nem tudom, de derítsük ki! – csillant fel a szemem és elindultam a lépcsőfokokon. Már fájt a lábam, mikor végre megláttam a fényt velem szemben. Véget ért a lépcső és kiléptem a szabad levegőre. Az épület tetején álltam a pavilonban, amiről az egész színházat elnevezték. Az őszi szél jólesően csípte az arcom, miközben a korláthoz lépkedtem. A magasból lenézve rögtön a hullámzó tengert pillantottam meg, alig pár méterre a színház bejáratától. Harry átölelt és szótlanul ácsorogtunk ott a gyönyörű kék tengert figyelve. Talán örökké így maradtam volna minden gondot elfeledve csak Vele, és már a tudat is fájt, hogy legkésőbb holnap hajnalban itt kell hagynunk ezt a csodálatos helyet.

- Nem akarok holnap hazamenni – nyafogtam.

- Pedig muszáj lesz – sóhajtott fel Harry. – Paul kinyír, ha nem leszek ott holnap a stúdióban.

- Nehogy már a Nagy Harry Styles egy pocakos biztonsági őr áldozata legyen – cukkoltam.

- Pocakos biztonsági őr? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva. – Ha ezt elmondom apádnak, talán nem nekem kell majd attól félnem, hogy hogyan fognak kinyírni.

- Elfutnék – vontam meg a vállam egyszerűen.

- Igazán? És mennyire vagy gyors, Kisasszony? – nevetett.

- Mint a villám – kacsintottam rá. – Azokat pedig főleg simán lehagyom, akiket egy pocakos biztonsági őr is könnyedén elintéz.

- Valóban? – húzta fel a szemöldökét.

- Igen – bólintottam határozottan. – Bebizonyítsam? – kérdeztem, és már a lépcső felé kezdtem araszolni. – Aki utoljára ér a tengerhez az fog megfürödni benne! – kiáltottam el magam és már rohantam is.

- Ash, ha leesel azon a lépcsőn, esküszöm, hogy tényleg megfürösztelek! – hallottam meg Harry fenyegetését a hátam mögül.

- Le vagy maradva, Styles, én már régen lent vagyok! – kiabáltam felfelé. – Remélem, hoztál magaddal törölközőt! – húztam az agyát majd őrült rohanásba kezdtem. Elszaladtam a széksorok mellett és már az ajtóban voltam, mikor Harry még csak akkor ért le a színpadról. Előnyöm elég nagy volt, de Harry kondija sokkal jobb volt az enyémnél, így nagyon bele kellett húznom. Már majdnem a tengernél voltam, de nyomomban hallottam Harry rekedtes nevetését. Beleadtam mindent, nem hiába, mert előbb értem oda a csillogó, kék vízhez.

- Nyertem! – kiáltottam el magam boldogan. Ebben a pillanatban éreztem meg Harry erős karjait a derekam körül, ahogy az ölébe emelt. – Fürödnöd kell! – parancsoltam rá nevetve.

- Csak veled együtt! – kötötte ki.

- Nem, nem! Én nyertem, szóval száraz maradok! – tiltakoztam.

- Ha önszántadból nem jössz, majd viszlek! – vonta meg a vállát Harry és a tőlünk alig pár méterre hullámzó tenger felé kezdett lépkedni. – Szerinted milyen hideg lehet? Hat-hét fok biztosan megvan – gondolkozott el.

- Ne merészelj bedobni oda! – kiabáltam, és öklömmel ütögettem a mellkasát, habár valójában tudtam, hogy nem lenne szíve megmártóztatni engem a jéghideg tengerben.

- Úgy is beígértem neked még egy úszásleckét – mondta gonosz vigyorral az arcán.

- Ne csináld! Harry, esküszöm, hogy… - kiabáltam nevetve, de hirtelen valami összeszorította a torkomat és köhögni kezdtem. Fájt a mellkasom és minden jókedv eltűnt belőlem. Nem akartam ez most, nagyon nem. Utálom ezt a hülye rohamot és azt reméltem, hogy legalább ezt a hétvégénket nem fogja elrontani.

- Ash, mi a baj? – nézett rám Harry aggódó szemekkel és lerakott a földre. Ujjaimmal kabátjába kapaszkodtam, míg kissé meggörnyedve másik kezemet a mellkasomra szorítottam. Megremegtek a lábaim és féltem, hogy összeesek, ezért leültem a földre és fejemet a térdeim közé hajtva próbáltam csillapítani köhögésemet. Harry leguggolt elém és a hátamat simogatta, de mást nem tudott tenni. Utáltam, hogy ezzel kellett elrontanom, ezt a tökéletes napot. Pár perc  múlva azonban a roham ahogy jött, úgy el is múlt és már csak a szokásos kimerültség maradt utána. – Jobban vagy? – kérdezte Harry arcomat fürkészve.

- Igen, ez most nem volt olyan rossz, mint általában – nyugtattam meg és nagy levegőket véve próbáltam lecsillapítani szapora lélegzetvételeimet.

- Menjünk vissza a hotelbe és akkor lepihenhetsz egy kicsit – ajánlotta.

- Nem kell, csak kicsit kifújom magam – tiltakoztam.

- Rendben. Kifújod magad és utána megyünk vissza a hotelbe – mondta, mire megforgattam a szemem. Leült mellém a homokra és az ölébe húzott. Mellkasának dőltem, mire átölelte derekamat és egy puszit nyomott a hajamba.

- Miért velünk történik mindez? – kérdeztem komoran. – Pont mikor minden olyan tökéletes.

- Nem tudom – sóhajtott fel Harry. – Fogalmam sincs, de nem kell belenyugodnunk a sorsunkba. Annyi mindenen átmentünk már együtt, nem szabadna pont most feladnod.

- Harry, ezt már megbeszéltük – emlékeztettem. – Nem fogom elvállalni a kezeléseket.

- De miért nem? Veled maradok egész végig, segítek, hogy átlépd ezt az időszakot. Mindent elintézek, csak bólints rá, kérlek! – könyörgött.

- Nem, Harry – álltam fel az öléből a fejemet csóválva. – Semmi biztosíték nincs arra, hogy meggyógyulok és a statisztikák is ellenem vannak. A kezelések csak a szenvedéseimet hosszabbítanák meg. Kérlek, Harry, próbáld meg elfogadni a döntésemet, mert én már belenyugodtam a helyzetembe.

- Hogy kérhetsz ilyet? – állt fel ő is. – Hogy kérheted, hogy egyszerűen adjam fel a szerelmet? Mindaddig harcolni fogok érted, míg egy nagyon kis esély is van arra, hogy meggyógyulj! Annyira szeretlek, Ash! Mindennél jobban. Nekem szükségem van rád – nézett a szemembe elgyötörten.

- Kérlek, Harry, ne tedd ezt még nehezebbé. Én már döntöttem, és ha te ezt nem vagy képes elfogadni, akkor az lesz a legjobb, ha Londonban véget vetünk a kapcsolatunknak – mondtam halkan. Minden egyes szót nehezemre esett kimondani, de muszáj volt. Nem szabadott Harrynek azt hinnie, hogy a betegségem miatt muszáj velem maradnia.

- Hogy mondhatsz ilyet? – nézett rám ijedt szemekkel. – Olyan mintha nem is ismernélek – suttogta.

- Tessék? – kaptam fel a fejem.

- Megváltoztál – mondta halkan. – Mikor megismertelek, te voltál a legmelegszívűbb lány, akivel valaha találkoztam. Tele voltál élettel és próbáltad megkeresni a legborzasztóbb helyzeteknek is a jó oldalát. Ezzel teljesen elvarázsoltál és ez volt az a lány, akibe én beleszerettem. De megváltoztál – mondta komoran. – Sok mindenen mentél keresztül, sokat szenvedtél ezidáig és most, hogy végre megkaptál mindent, amire csak vágytál, egyszerűen eldobod magadtól az egészet egy újabb akadály miatt.

- Harry, én rákos vagyok – mondtam lassan, mintha eddig nem értette volna meg. – Nem fogok meggyógyulni soha. Talán már csak hónapok vannak nekem hátra – emlékeztettem.

- De ez még nem biztos, hisz van esélyed a gyógyulásra, nem sok, de van! – mondta kétségbeesetten.

- Nem akarok erről többet beszélni – zártam le a témát és elindultam a hotel irányába.

- Önző vagy – szólalt meg halkan a hátam mögül. - Már nem az a lány vagy, akibe én beleszerettem. Hol van azaz Ash, aki mindent megtenne családjáért, a szeretteiért? De most csak azt nézed, hogy számodra mi lenne a legegyszerűbb – szavaival a lelkembe mart és könnyek folytak végig az arcomon.

- Én nem akarok meghalni… - suttogtam.

- Ó, dehogyis nem! – emelte fel Harry a hangját vádlón. – De igazad van! Egy pillanat lesz az egész! Te jó helyre fogsz kerülni, azzal pedig már nem is kell majd foglalkoznom, hogy mi lesz azokkal, akiket hátrahagysz. Itt van Paul. Szerinted apáddal mi lesz? A felesége halála után teljesen összeomlott és még a mai napig nem tudta feldolgozni, hogy édesanyád elment. Belegondoltál már mi fog történni vele, ha te nem leszel? Talán egy kis idő után már találkoztok is, mert apád nem fogja sokáig bírni! És akkor itt van Adam. Egyedül marad majd. Teljesen egyedül. Árvaházról árvaházra fog járni és mindenféle nevelőszülőhöz kerül. Tizennyolc évesen az egészet otthagyja és nem lesz mellette senki, aki elmondaná, hogy mi helyes és mi nem. El lesz veszve ebben a hatalmas világban és rossz társaságba fog keveredni. Adamből nem lesz rendes ember. Az öcsédből, akit állítólag annyit szeretsz! 

- Ne! Hagyd abba! – kiáltottam rá zokogva, de mintha meg sem hallotta volna, tovább folytatta. De miért csinálja ezt? Miért akar gyötörni?

- Vagy, ha ez nem elég, én is itt vagyok! – mutatott magára. – Szeretlek! Jobban, mint bárki mást ezen a világon! Nem tudom elképzelni már az életemet nélküled! Ha te elmész, egy nagy űrt hagysz majd magad után a szívemben, amit senki nem fog tudni betölteni! Nem leszek már soha teljes ember, egy roncs leszek nélküled, egy élőhalott!  - kiabálta és már neki is könnyek folytak a szeméből.

- Ne, mondd ezt Harry… Kérlek… - zokogtam.

- Annyiszor mondtad, hogy szeretsz – folytatta halkan. – Az mind hazugság volt? Annak kellett lennie, mert képes vagy feladni és harc nélkül itt hagyni mindent. Engem, Pault, Adamet és akkor még a többiekről, Sarah-ról nem is esett szó. Azért hoztalak el ide a hétvégén, hogy bebizonyítsam neked, hogy van értelme az életednek, hogy megmutassam, mennyire szeretlek. És nem én vagyok az egyetlen, mert szeret a családod, a barátaid és legvégül itt vagyok én is, aki már abba is beleőrül, ha arra kell gondolnia, hogy nem sokára el fog téged veszíteni. Mindenkinek szüksége van rád, de úgy tűnik neked ez már nem jelent semmit – hajtotta le a fejét megadva magát. – Látom, többé már nem érdekel senki más, csak azzal foglalkozol, hogy neked hogy lesz a legkönnyebb. De tudod, mit? – törölte le könnyeit és nem sírt tovább. - Tedd, amit jónak látsz, hiszen úgy is veled maradok, bárhogy is döntesz, mert őrülten szeretlek. Viszont nehogy azt hidd, hogy ott majd könnyebb lesz. Látni fogod, hogy amit magad után hagysz, egy igazi pokol lesz – hangosan zokogva a térdeimre rogytam és arcomat kezeim közé temettem. - Csak szenvedést fogsz látni, mert önző módon beletörődtél a sorsodba. Talán az egész csak egy színjáték volt a részedről. Talán nem is szeretsz senkit igazán, de legalább is magadnál jobban senkit sem szeretsz. Csak ezt gondold át. Gondold át, hogy ki voltál és ki vagy most. Szeretlek, Ash, és szeretni is foglak bárhogy is döntesz majd ezután, de rossz úton haladsz. Mindenki a legjobbat akarja neked, de te minden segítőkezet ellöksz magadtól. Csak ezen gondolkodj el, kérlek – fejezte be, és mikor látta, hogy nem tudok megszólalni, egyszerűen elsétált. Zokogásom és tenger hullámainak morajlása volt ez egyetlen, amit hallottam. Minden szava után, mintha kést forgattak volna a szívemben. Még élénken élnek az emlékezetemben könnyei, majd a nyers düh, ami csak úgy szikrázott a szeméből. Sosem gondoltam volna, hogy pont Ő, aki a legjobban ismerem engem, aki tudja a legféltettebb titkaimat és félelmeimet, pont ő fog ilyen szörnyűségeket a fejemhez vágni. Csalódott voltam és annyira megbántott, hiszen semmi sem volt igaz abból, amit mondott, ugye? Nem vagyok önző, csak félek a szenvedéstől. Én sem akarok meghalni, nem én választottam magamnak ezt a sorsot, de már belefáradtam a harcba. Harryvel sokat beszélgettük erről tegnap este és azt hittem, hogy akkor megértett engem. Megnyugodtam, hogy végre elfogadta a döntésemet, de csalódnom kellett. Megvádolt egy csomó alaptalan dologgal, azt mondta, hogy önző vagyok és hazug, hogy nem is szeretem őt valójában, hogy az egyetlen, akit igazán szeretek az saját magam. A csalódottságot hirtelen átvette a düh. Felálltam a földől, leporoltam a homokot nadrágomról, majd futni kezdtem a hotel felé. A fejéhez akartam vágni mindent, hogy csalódtam benne, hogy mennyire utálom most, mert igazságtalan volt. Meg akartam neki mondani, hogy nekem is nehéz és ő az önző, amiért csak magával fogalakozik. Zihálva értem a lifthez, majd hosszú léptekkel mentem el a szobánkig. Indulatosan téptem fel az ajtót és Harry kerestem. Az ágyon ült arcát kezei közé temetve. Mikor meghallotta, hogy megérkeztem, felkaptam a fejét és tekintetét az enyémbe fúrta. Szeme tele volt keserű fájdalommal, amitől a torkomon akadtak a szavak, amiket a fejéhez készültem vágni és helyette csak ezt mondtam:

- Haza akarok menni. Vigyél vissza Londonba! – kértem komoran, rezzenéstelen arccal.

- Rendben – bólintott Harry lemondóan felsóhajtva és felállt az ágyról. – Rendezem a számlát – mondta, majd elhagyta a szobát. Egyedül hagyott én pedig a táskámhoz mentem és sietve pakolni kezdtem bele a két nap alatt használt dolgaimat.

Alig tíz perc múlva már Harry kocsijában ültünk hazafelé tartva. A több mint három órás út szótlanul telt, csak könnyeim hangja töltötte be az autó utasterét. Harry nem próbált megnyugtatni vagy megvigasztalni és bocsánatot sem kért. Rám sem nézett, csak érzelemmentes tekintettel vezette végig az utat. Mikor a kocsi végre leparkolt apa háza előtt, amilyen gyorsan csak tudtam kipattantam belőle. Hallottam, hogy Harry is kiszállt és az autó hátuljához ment, majd kivette a csomagtartóból a táskámat. Várta, hogy behívjam, de túl sértett voltam most az udvariaskodáshoz, azért könnyeimet törölgetve csak kivettem a kezéből könnyű táskámat és az ajtó felé igyekeztem.