Másnap reggel izgatottan nyitottam ki szemeimet, szokatlanul, még a telefonom ébresztője előtt. Több okom is volt az izgulásra, mivel Adam ma megy először oviba és nekem is ez az első napom az új munkámban. Jó, lehet, hogy már koncerteken zongoráztam a fiúknak, de ez most teljesen más lesz, hiszen ma dalokat veszünk fel az új albumra, amibe én is beleszólhatok egy picit. Kipattantam az ágyból és rögtön öcsém szobájába mentem, hogy felébresszem a kicsit. Meglepetésemre már ő is fent volt és a plüssmackójával játszott a kiságyában. Ő pont olyan jó alvó, mint én, de biztosan ő is érezte, hogy lesz ma valami. Gyorsan a karjaimba kaptam és óvatosan leszaladt vele a lépcsőn. Egy puszival köszöntöttem Dorotát, aki már a konyhában készítette a reggelinket, az illatokból ítélve rántottát. Leültettem öcsikémet az egyik székre, majd én is már majdnem elhelyezkedtem, mikor megszólalt a csengő.

- Majd én kinyitom! – siettem az ajtó felé. Meg sem nézve, hogy ki az, felrántottam az ajtót, majd hatalmas mosoly ült ki az arcomra, mikor megpillantottam Harryt a küszöbön. Hirtelen belegondoltam, hogy hogyan nézhetek ki az ő bő pólójában, kócos, „nem rég keltem” hajjal, Harry viszont, mint mindig most is fantasztikusan nézett ki, mint egy modell a kifutón.

- Jó reggelt! – köszönt rám mosolyogva.

- Szia! – adtam neki egy gyors csókot. – Korán jöttél, még csak pár perce keltünk.

- Nem baj, szívesen várok – vonta meg a vállát. – Előbb keltem és nem tudtam otthon mit csinálni, ezért jöttem ilyen korán – magyarázta én pedig megragadtam a kezét és beljebb húztam a házba.

- Ettél már? – kérdeztem mosolyogva.

- Nem, még nem – rázta meg a fejét. – Általában a Starbucksba szoktam reggelente beugrani, mert a hűtőm enyhén szólva hiányos – vakarta meg a fejét. – El kéne mennem vásárolni.

- Rendben, majd elmész este. Viszont mi még nem reggeliztünk, szóval gyere és egyél velünk – hívtam. – Dorota úgyis mindig dupla annyit kaját készít, mint amit meg tudunk enni.

- Hát akkor azt hiszem, elfogadom a meghívást.

- Akkor gyerünk! Éhen halok! – nyafogtam és behúztam a konyhába. Harry illedelmesen köszönt Dorotának, majd leült Adam mellé egy székre és ez puszit nyomott az arcára. – Tea vagy kávé?

- Kávé – vágta rá rögtön. Pár perc múlva letettem elé egy nagy bögrével a gőzölgő barna folyadékból, majd leültem mellé. Belekortyoltam a meleg teámba, mikor Harry is ugyanezt tette a kávéjával. Muszáj volt elmosolyodnom, így majdnem leöntöttem magam. Harry is mosolygott, mikor elemelte a bögrét a szájától. Lassan felém hajolt és egy óvatos, szolid csókot nyomott a számra. Sosem szerettem a kávét, de most, hogy Harry ajkain ízlelhettem, úgy éreztem, sosem lesz belőle elég. Mikor szétváltunk, elpirulva vettem észre, hogy Dorota és Adam is minket bámul mosolyogva. Lesütöttem a szemem és a terítő sarkát piszkáltam idegesen. Harry vállamat átkarolva magához húzott és egy puszit nyomott az arcomra. Pár pillanat múlva egy-egy nagy tányér tojásrántotta került elénk, mire farkaséhesen nekiestünk ínycsiklandozó reggelinknek.

- Ó, ezt nem hiszem el! – sóhajtottam fel idegesen. – Elkésni a munkából az első napon! – Sietve húztam át Adam fején egy pólót, mire a kicsi csak értetlenül bámult rám, így még jobbam lassította az öltöztetést. Kicsit elhúzódott a reggeli, így már csak alig 15 percünk volt, hogy az oviba érjünk, eközben pedig Adam még csak félig volt felöltöztetve, én meg még sehogy sem álltam a készülődéssel.

- Nyugi! Nem gáz! Csak az késik el, aki Lou, Zayn, Liam, Niall vagy utánam érkezik, nélkülünk úgysem történik ott semmi – vonta meg a vállát. Földön ült, az ágy mellett, ahol Adamet öltöztettem és láthatólag jót mulatott idegességemen. – Nem mehetsz későm, ha előttünk érkezel.

- De akkor is! Azt fogják hinni, hogy megbízhatatlan vagyok! – idegeskedtem tovább és sietősen egy zoknit húztam fel Adam bal lábára.

- Rendben! – sóhajtott fel Harry és felállt. – Add azt ide! – vette ki a ruhákat a kezeim közül. – Majd én felöltöztetem Adamet, te csak menj készülődni – lökött finoman az ajtó felé.

- Köszönöm – hálásan nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd már el is tűntem a szobámban.

Fél kilenc előtt hét perccel, már teljesen elkészülve, kissé késésben szaladtunk le Harry kocsijához. Egy nagy fekete luxusterepjáró volt, úgy emlékeztem, hogy ezt az autót láttam tegnap Harry háza előtt is. Egy csomó kocsit láttam tegnap a garázsában, de úgy tűnik, hogy csak ezt az egyet használja. Talán ez a kedvence vagy csak ezt sajnálja a legkevésbé? Nem volt időm ezen gondolkodni, sietnünk kellett, hiszen összesen hét percünk volt, hogy oviba vigyük öcsikémet.

- Vissza kell mennem a garázsba! A kocsiban maradt a gyerekülés! – indultam volna vissza, mikor Harry a csuklómnál fogva megállított.

- Van a kocsiban, csak siessünk! – sürgetett és már be is rakta Adamet az autóba és miután gondosan beövezte, ő is beszállt.

- Honnan van gyerekülésed? – kérdeztem értetlenül, mikor becsaptam a kocsi ajtaját és magam elé húztam a biztonsági övet.

- Elég sokat szoktam a találkozni Lux-szal, szóval muszáj volt beszereznem egyet – vonta meg a vállát és beindította a motort.

- Lux? – kérdeztem, mert még sosem hallottam ezt a nevet.

- Igen, a stylistunk lánya, én vagyok a keresztapja – válaszolta Harry, tekintetét az útra szegezve, így nem láthatta, hogy mennyire elcsodálkoztam.

- Akkor ő keresztlányod?

- Hát, igen – bólintott. – Majd egyszer bemutatom neked – ígérte. Így már sokkal világosabb lett, hogy Harry miért ért ilyen jól a gyerekekhez. Igazat megvallva első gondolatom, az volt, hogy szegény Lux mit tanulhat ettől a nagyra nőtt óvodástól, majd be kellett látnom, hogy igazából Harrynél jobb keresztapát keresve sem találhat az ember. Hiszen, ha ő szeret valakit, akkor nagyon odaadó és biztosan elhalmozza ajándékokkal Luxot. A kislány még biztosan nem tudja, hogy milyen szerencsés és már alig várom, hogy megismerhessem őt, talán Adammel is jóban lesznek majd.

Éppen másfél perccel fél kilenc után estünk be az ovi nagy bejárati ajtaján. Eleinte izgultam, hogy Adam megtalálja-e majd a helyét a többi gyerek között, hiszen eddig nem sok kapcsolata volt vele egykorúakkal. Ez elején csak messziről figyelte, hogy a többiek mit csinálnak, de aztán felengedett és odament egy aranyos, szőke copfos kislányhoz. Igazi szívtipró lesz ebből a gyerekből. Azt hiszem, elég jól sikerült óvodát választani neki, nagyon barátságos hely volt. A színes falakra mesehősök és rajzfilmfigurák voltak pingálva és az óvonéni is szimpatikusnak tűnt. Szívesen maradtam volna még egy kicsit, de sietnem kellett, hiszen Harry a kocsiban ülve, már türelmetlenül várt rám. 

Alig tartott tíz percig mire megérkeztünk a stúdióhoz. A bejárat előtt nagy rajongótömeg fogadott minket, így kénytelenek voltunk a hátsó bejáratnál megközelíteni az épületet. Kissé szorongva léptem be a hatalmas építménybe, Harryvel a nyomomban, majd egy-két folyosóval arrébb egy nagy tábla „One Direction” felirattal jelezte, hogy megérkeztünk. Harry kinyitotta nekem az ajtót és biztatóan rám mosolyogva biccentett a fejével, jelezve, hogy lépjek beljebb. Igazából egyáltalán nem az fogadott ott bent, mint amire vártam. A stúdiót össze-vissza rohangáló, ügyeket intéző emberekkel képzeltem el, tele kamerákkal, hangszerekkel, mindenféle mikrofonokkal és olyan technikai kütyükkel, amikhez hozzá sem mertem volna érni. Ehelyett pedig hosszú kanapék voltak elhelyezve a tágas helyiségben, ahol a fiúk fetrengtek. Az egész olyan volt, mint egy óriási nappali, hatalmas ablakokkal, nagyképernyős tévével, dohányzóasztallal és hűtővel. Velünk szemben volt egy ajtó, ami mögött valószínűleg az érdemi munka folyt. A legfurább viszont az volt, hogy szinte már mindenkit ismertem az ott lévők közül. Mosolyogva intettek felém a hangszeresek és kedvesen köszönt nekem a hangmérnök és a többi technikus, a fiúkról nem is beszélve. Alig egy-két ismeretlen arcot véltem felfedezni, de Harry nekik is gyorsan bemutatott.

Már csak mi hiányoztunk, így a munka hamar elkezdődött. Mikor aláírtam a szerződést, nem is gondoltam, hogy ennyire fogom élvezni azt, amit csinálok. Tetszett, hogy érdekli őket a véleményem és, hogy beleszólhatok a dolgokba. A legjobb pedig, hogy fantasztikus emberek vettek körül és még soron kívül hallhattam a fiúk új albumának zeneszámait.

- Na, mi jön most? – kérdeztem a zongora mellől, a kottáimat nézegetve.

- Mondjuk, legyen a Rock me – ajánlotta Lou és Harryre kacsintott, amit a Göndörke egy sejtelmes mosollyal viszonzott. Sajnos nem értettem ezt a férfiak közötti sajátos jelbeszédet, de felkeltette a kíváncsiságomat még így meghallgatás előtt is a dal. Vajon miért olyan különleges?

Pár pillanat múlva felhangoztak a gitáron játszott kellemes akkordok és a dallam azonnal a fülembe mászott. Harry kezdte az éneket és még csak az első sort fejezte be, de nekem máris leesett az állam.

- Ez… Ezt meg, hogy? És mikor? – kérdeztem akadozva a lenyűgözöttségtől Harryhez fordulva, miután a fiúk befejezték a dalt és már csak ketten maradtunk a kis stúdióban.

- Az angliai turné után. Miután megtudtam, hogy Adam a testvéred és, hogy van nálad esélyem és megcsókoltalak – karolta át a derekamat és magához húzva egy hosszú, lágy puszit nyomott az arcomra. - Rájöttem, hogy mennyit is jelentett nekem az a nyár és főleg te. Mikor hazaértünk, abban a két hétben nem voltam végig a családommal pár napig stúdióztunk és akkor megírtam ez első hat sort, amit szólónak kaptam, majd a többiek folytatták és így összejött a dal – fejezete be a történetet, még mindig engem ölelve, édes mosollyal az arcán. – Legalább tetszett?

- Viccelsz? Csodálatos volt – csóváltam meg - még mindig letaglózva - a fejem. – Azt hittem, neked nem jelentett semmit és, hogy már régen elfelejtetted – vallottam be.

- Megígértem, hogy sosem felejtem el – emlékeztetett édes mosollyal, mire rögtön eszembe jutott a nekem tett ígérte.

- Köszönöm – suttogtam és átkaroltam a nyakát.

- Nincs mit – hajolt felém és szenvedélyes csókot lehelt a számra. Úgy elmerültünk egymásban, hogy nem is vettük észre, hogy valaki benyitott a stúdióba.

- Khm… - jelezte Niall, hogy a velünk van a kis helyiségben. – Csak szólni akartam, hogy megjött a kaja, szóval, ha kiörömködtétek magatokat, akkor gyertek! – invitált minket. Még egy gyors puszit nyomtam Harry arcára, majd a Göndörke összekulcsolva ujjainkat a pihenőszobába húzott. Lehuppant a fotelbe, majd az ölébe ültetett, nem mintha nem lett volna még elég hely a kanapén, de nekem ez a helyzet is tökéletesen megfelelt.

- Na végre! – sóhajtott fel Zayn és felbontotta az egyik pizzásdobozt. A paradicsomszósz és a pizzatészta finom illata terjedt szét a szobában, mitől összefutott a nyál a számban és én is egy dobozért nyúltam.

- Úgy vártam már, hogy vacsorázzunk – jelentette ki Niall boldogan és beleharapott egy szeletbe.

- Vacsora? – csodálkoztam el. Már ennyi lenne az idő?

- Aha, fél 8 van – bólintott Liam teljesen természetesnek véve a dolgot, én viszont alig hittem a fülnek. Már tényleg ennyi ideje dolgoztunk? Nagyon elment az idő. Hirtelen megállt bennem az ütő, mert Adam és az óvoda jutott az eszembe, de rájöttem, hogy reggel megbeszéltem Dorotával, hogy ma ő megy érte. Viszont abban már biztos voltam, hogy lefekvéskor nem leszek otthon.

- Meddig szoktatok általában dolgozni? – kérdeztem kíváncsian.

- Az attól függ. Van, hogy már 3-kor hazamegyünk, de olyan is előfordult, hogy hajnalban végzünk – vonta meg a vállát Liam, miközben egy szelet pizzát tömt a szájába.

- De szerintem mára ennyi bőven elég lesz – mondta Harry, majd fáradtan hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemeit.

- Akkor holnap találkozunk! - köszöntem el a fiúktól.

- Nem hiszem. Holnap nem dolgozunk – tájékoztatott Niall.

- Mért? Hogyhogy? – csodálkoztam el.

- Majd elmagyarázom a kocsiban – szólt közbe Harry. – De most gyere, mert állva elalszok, ha nem kerülök 5 percen belül az ágyamba.

- Rendben – bólintottam mosolyogva. – Jó éjt! – intettem a fiúk felé és már kint is voltunk az ajtón.

- Szóval mi is ez az egész, hogy holnap nem kell stúdióznunk? – kérdeztem Harrytől, miután beültem a kocsiba és Harry elindította a motort, majd kihajtott a parkolóból.

- Lesz holnap egy díjátadó, amire feltétlenül mennünk kell – válaszolta egyszerűen.

- És melyik?

- Az MTV VMA – mondta.

- Azt szokták adni a tévében is! – lelkesültem fel és már a fejemben is volt egy holnap esti, csajos program, szóval majd fel kell hívnom Sarah-t, hogy együtt megnézzük a díjátadót. Úgyis ki kell még faggatnom a tegnapi randijukról, ha már Niallel nem tudtam ma beszélni.

- Azt hiszem, igen – bólintott. – Két díjra is jelölve vagyunk, meg fel is fogunk lépni – mondta mosolyogva.

- És nem izgulsz? – kérdeztem.

- Nem igazán. Talán egy picit – vallotta be. – Már volt időnk megszokni a rivaldafényt, szóval annyira nem rossz a helyzet, mint az elején.

- De akkor holnap nem is nagyon tudunk találkozni? – szomorodtam el egy picit.

- Nem nagyon. Sajnálom – kért bocsánatot, mintha ez az ő hibája lenne. – De már délelőtt oda kell mennünk, próbálnunk kell, aztán jönnek a stylistok, szóval nem nagyon lesz időm – magyarázta és leállította a motort, én pedig csak ekkor vettem észre, hogy már haza is értünk.

- Semmi baj – mosolyogtam rá halványan. – De azt majd hívsz, ugye?

- Hát persze – bólintott határozottan és felém hajolva egy lágy puszit lehelt puha szájával az enyémre, de én ezzel nem elégedtem meg és lassan egy szenvedélyes csókot kerekítettem belőle. Pár pillanat múlva már az ölében ültem, miközben egy pillanatra sem váltak el ajkaink. Beletúrtam dús, göndör hajába és finoman meghúztam egy-két göndör fürtjét, mire egy mély nyögés szakadt ki belőle. Harry egyre hevesebben csókolt és testét az enyémnek nyomta, mire én nekidőltem a kormánynak, ennek következtében pedig felkapcsolódott a reflektor és beindultak az ablaktörlők, egyedül csak a duda nem szólalt meg szerencsére. Mindketten kipirulva váltunk el egymástól. Halkan felkuncogtam, miközben Harry mosolyogva lekapcsolt a világítást és az ablaktörlőket is.

- Akkor holnap! – adtam még egy utolsó puszit az arcára és kinyitottam a kocsiajtót, majd ügyetlenül kimásztam az autóból.

- Jó éjt, Ash! – köszönt el. – Álmodj velem! – Figyelte, ahogy kikeresem a kulcsomat és belépek a házba, majd a konyhaablakból láttam, ahogy hatalmas autójával elhajt.

Úgy tettem, ahogy ő kérte, mert – még ha akaratlanul is, de - vele álmodtam az éjszaka. Nem az agyam egy kitalált történetébe csöppentem, hanem egy emlék pergett le a szemem előtt. Egy csodálatos emlék.

Nagy zajjal csapódott ki az ajtóm, mire természetesen felébredtem, de még olyan álmos voltam, hogy nem bírtam kinyitni a szemem. Pár pillanat múlva valaki rávetődött az ágyamra, mitől besüppedt mellettem a matrac.

- Ash! Tudom, hogy fent vagy! Szóval, gyorsan ki az ágyból, mert vészhelyzet van! – hallottam meg Sarah hangját mellőlem és már muszáj volt kinyitnom a szemem.

- Honnan tudtad, hogy fent vagyok? – kérdeztem rekedtes hangon, miután felé fordultam.

- Direkt zajt csaptam, hogy felébredj – vonta meg a vállát, mire megforgattam a szemem. Milyen kedves…

- Mennyi az idő? – kérdeztem egy nagyot ásítva. Karommal nyújtóztam egyet, mire ujjaim egy tárgyba ütköztek. A paplan alól a telefonomat húztam ki, mire azonnal egy hatalmas mosoly ült ki az arcomra a tegnap éjszakára visszaemlékezve. Harry, ahogy ígérte egy órán belül felhívott és, habár én már az ágyamban voltam, mégis több mint fél órát beszélgettünk és akkor is csak az vetett véget hosszantartó csevegésünknek, hogy úgy fél kettő körül bealudtam.

- Pár perccel múlt tizenegy – válaszolt rögtön. Fáradtan felnyögtem és legszívesebben visszaaludtam volna, de tervemet rögtön elvetettem, mikor végigpillantottam Sarah-n. Izgatott arckifejezés ült ki az arcára és folyamatosan idegesen piszkálta a körmét, miközben alig bírt nyugton maradni. Kíváncsi lettem.

- Mi is ez a borzasztó vészhelyzet, hogy ilyen hajnalban fel kellett ébresztened? – kérdeztem jó barátnő módjára.

- Niall vacsorázni hívott! De most magától! – ugrándozott az ágyon ülve.

- Ennek nagyon örülök! – toltam fel magam ülésbe. – De akkor most nem készülődnöd kéne? – értetlenkedtem.

- De! Pont ez az! Valami puccos helyre akar elvinni, de én már vagy egy éve nem voltam igazi randin és nincs egy darab ruhám sem, amit fel tudnék venni! – fakadt ki.

- És itt jövök én a képbe! – mutattam rá, miközben muszáj volt elmosolyodnom aranyos idegességén.

- Kérlek, Ash! Adj kölcsön valami ruhát! Már nincs időm elmenni vásárolni! Kérlek, kérlek! – győzködött kiskutyaszemekkel, nem mintha nem szívesen oda adtam volna neki bármelyik ruhámat.

- Hát persze! – ugrottam ki az ágyból és a gardróbomba siettem Sarah-val a nyomomban. – Mit szólsz ehhez? – vettem ki egy kis keresgélés után egy csinos fekete ruhát.

- Nem gyászolni megyek – rázta meg a fejét és tovább keresgéltünk.

- Ez olyan nehéz! – dőlt rá ironikusan az ágyamra Sarah és arcát a kispárnámba temette. Már vagy fél órája nem tudott dönteni egy fehér és egy lila ruha között. Csak az a szerencséje, hogy egy a méretünk.

- Én akkor is azt mondom, hogy a fehéret válaszd! Olyan szépen kiemelné a bőröd színét! – voksoltam a fehér mellett.

- De nem akarok ártatlan báránykának tűnni! – panaszkodott.

- Akkor válaszd a lilát! – ajánlottam türelmesen.

- De a fehér jobban tetszik! – nyafogott.

- Bonyolult vagy, ugye tudod? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Ash? – ült fel Sarah hirtelen, fura arccal bámulva a párnámra. – Mért van pasi szaga a kispárnádnak? – tartotta el magától a puha tárgyat, mintha fertőző lenne. Persze én azonnal elpirultam és idegesen lesütöttem a szemem. – Szóval? – lassan odamentem az éjjelszekrényemhez kiszedtem az alsó fiókból egy kis üveget.

- Harry használ ilyet – mutattam neki még mindig rákvörösen, majd gyorsan visszaraktam a parfümöt eredeti helyére.

- Te most komolyan beparfümözted a kispárnádat? – nézett rám, mint egy őrültre.

- Igen – bólintottam. – Már három hete nem feküdtem le nélküle és féltem, hogy nem tudok majd elaludni – vallottam be őszintén.

- Fúj! Ez valami undorító! – dobott meg a kispárnával, mit én ügyesen elkaptam a levegőben. Lehuppantam az egyik székre és lehunyt szemmel beleszagoltam a Harry illatú anyagba. Igaz volt, amit Sarah-nak mondtam és, habár a beparfümözött kispárna nem tudta helyettesíteni azt, ahogy Harry hozzám bújik éjszakánként, mégis a célnak megfelelt, mert gyorsan elaludtam.

- Te teljesen dilis vagy – állapította meg, én pedig csak ábrándosan elmosolyodtam. Ha egyszer ő is úgy belezúg Niallbe, mint én Harrybe, akkor majd megért engem. – Azt hiszem, a fehéret választom! – döntött hirtelen, mire fellélegeztem.

- Na, akkor gyerünk, megcsinálom a hajad! – jelentettem ki felvillanyozva. Nem szenvedtem hosszan a hajával, csak szép nagy loknikat varázsoltam neki egy hajsütővel, majd pár tincset hátratűztem és már készen is volt. Ezután már nem sokáig volt nálunk, mert sietett újdonsült ruhájával a kezében haza. Gyorsan átöltözve én is lebattyogtam a konyhába, ahol Dorota sürgött-forgott az ebédet készítve, mert sajnos a reggeliről már lemaradtam.

- Jó reggelt! – köszöntem jókedvűen és egy almával a kezemben leültem a padlófűtéstől meleg konyhai parkettára Adam mellé, aki éppen egy kisautót tologatott a földön.

- Úgy örülök, hogy hazaértetek! – kavargatta meg Dorota a levest mosolyogva. – El sem hiszed, milyen üres volt ez az óriási ház, míg nem voltatok itt! – Szájához emelte a kanalat, hogy megkóstolja főztjét.

- Pedig azt hittem, jól megvagytok Laurent-nal – jegyeztem meg és egy nagyot beleharaptam az almámba, hogy csillapítsam éhségemet, míg készen nem lesz az ebéd. Dorota félrenyelte az éppen szájába lévő levest és hangosan köhögni kezdett.

- N-nem tudom, m-mire gondolsz… - dadogta és pír kúszott az arcára.

- Oh, Dorota! – álltam fel a földről kuncogva. – Hát azt hitted, hogy olyan hülye vagyok, hogy nem veszem észre? – kérdeztem, de ő még mindig lesütött tekintettel pásztázta a földet. - Na de Dorota! Hát nem én is elmondok neked mindent? – dorgáltam meg.

- Mit mondjak el? Már úgyis tudod – vonta meg a vállát és végre felnézett rám. Szemében egy kis aggodalmat láttam, de annál több büszkeséget és szeretetet.

- Csak azt akarom, hogy tudd, én nagyon örülök nektek és teljes mértékben támogatlak titeket – mosolyogtam rá biztatóan.

- Köszönöm, de az igazság az, hogy Mr. Higginstől eléggé tartok – vallotta be.

- Apától? De miért? – lepődtem meg.

- Hát… Már elég ideje ismerjük egymást és Lenny-vel – alig bírtam visszafojtani a kuncogást, ami a becenév hallatán kitörni készült belőlem – és pár napja megkért, hogy költözzek oda hozzá.

- És ez pontosan mit is jelentene?

- Nappal természetesen itt lennék, főznék, megcsinálnám a háztartást és csak késő délután mennék oda – magyarázta. – Viszont Adam még olyan kicsi, apátok meg alig van itthon és lehet, hogy szükségetek lenne rám éjszakánként.

- Nyugi Dorota, már elmúltam 18, elbírok egy háromévessel.

- Ebben reménykedtem én is, és különben is, Lenny itt az utcában, pár házzal arrébb vett egy lakást pár hete. Amikor kellek, csak egy telefonhívás és már itt is vagyok! – ígérte izgatottan. – Csak azt nem tudom, hogy apád hogyan fogadná. Szeretem a munkámat, nem akarom elveszíteni az állásom – komorodott el egy picit.

- Ezt csak bízd rám! Amint találkozok apával, beszélek vele! – ígértem.

- Köszönöm – mosolygott rám hálásan. Ígéretemhez híven, elhatároztam, hogy megkeresem apát, míg Dorota elkészül az ebéddel. Már korgott a gyomrom, hacsak a levegőbe szagoltam, ahol már fonom illatok terjengtek. Halkan bekopogtam apa szobájába, de hiába, mert nem kaptam választ, ezért egyszerűen benyitottam.

- Á, Ash! – mosolygott rám.

- Szia Apa! – köszöntem én is. A szobájában, mintha bombát robbantottak volna, akkora volt a rendetlenség. Sosem voltam egy nagy rendmániás, sőt régebben anya, mostanában pedig Dorota kínoz azzal, hogy kicsit rendet kéne raknom, de ez most még nekem is sok, vagyis inkább sokk volt. – Mi ez a nagy rendetlenség? – kérdeztem még mindig leesett állal.

- Elutazom pár napra Walesbe – mondta és csak most vettem észre, hogy a nagy kupi közepette az ágyon egy nagy bőrönd hevert, amiben már volt is pár ruhadarab.

- Walesbe? – ámuldoztam. – De hát csak ma éjjel értünk haza.

- Tudom, de reggel hívott pár ismerősöm, hogy állítólag van ott egy nagy tó és elmennénk horgászni. Azt mondták, most a legjobb ott a kapás – beszélt izgatottan és rendszertelenül bedobált még pár cuccot a bőröndjébe, majd behúzta a cipzárakat és már indult is ki a szobájából.

- Mielőtt elmennél, beszélhetnénk egy picit? – kérdeztem, miközben úgy követtem őt, mint egy kiskutya az egész házon keresztül.

- Nagyon fontos? Csak, mert már várnak rám a ház előtt – nézett rám bocsánatkérően.

- Nem, menj csak, majd megbeszéljük, ha hazajöttél – legyintettem. – Ami mikor is lesz?

- Még nem tudom – vonta meg a vállát. – A kapástól függ. – Na, hát ezt már hallottam. Pontosan annyit jelent, hogy lehet, hogy már másnap itthon lesz, de az is elképzelhető csak három hét múlva találkozunk újra.

- De holnap kezdődik a fiúknak a stúdiós munka, nem akarsz ott lenni az első napon?

- Azt hiszem, megoldják egyedül is, többször csináltak már ilyet, de jó is, hogy eszembe juttattad. Csak sok szerencsét akartam neked kívánni, tudom, hogy megállod majd a helyed a zenei szakmában, hisz a koncerteken is profi munkát végeztél – mondta büszkén. – Ha bármire szükséged van, lesz nálam telefon, nyugodtan hívj majd.

- Köszi – mosolyodtam el.

- Ja, és a kocsidat természetesen használhatod, elég jól viselkedtél hozzá a nyáron – tette hozzá és egy búcsú puszit nyomott az arcomra, majd besietett a konyhába, hogy gyorsan még elköszönjön Adamtől és Dorotától, aztán már kint is volt a bejárati ajtón. Fejemet csóválva, de mégis mosollyal az arcomon ültem le az ebédlőasztalhoz, hogy végre megtöltsem a hasam Dorota finoman elkészített fogásaival. Olyan furcsa volt ez a helyzet ma apával. Már vagy két éve, vagyis anya halála óta nem volt horgászni, pedig azelőtt élt-halt a pecázásért és volt, hogy hetekre eltűnt itthonról és mikor hazaért hiába nem fogott semmit, mégis fülig ért a szája. Azt hiszem, hogy valahogy sikerült átlépnünk a köztünk lévő szakadékot és ez megmelengette a szívemet. Nem tudom hogyan és mikor történt, talán a New Yorkban, de mindegy is, az a lényeg, hogy közelebb érzem magam apához, mint valamikor is az elmúlt két évben.

Habár a hotelban is nagyon jól főztek, mégis azt hiszem, Dorota főztje hiányzott a legjobban. Ebéd után eljött Adam délutáni alvásának az ideje, Dorota pedig a háztartást csinálta. Bekapcsoltam a laptopomat és ránéztem pár oldalra, de ezután csak feküdtem az ágyamon és azon gondolkoztam, hogy mit tudnék csinálni a délután. Harry még nem hívott, Sarah pedig randin van Niallel, én meg itthon. Egyedül. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a gardróbomba siettem és felrántottam az egyik szekrény ajtaját, majd egy kis keresgélés után örömmel nyugtáztam, hogy még nem dobtam ki a régi görkorimat, amit már vagy ezer éve nem használtam. Leszaladtam a kertbe, ahol Sammy, a „kis” golden retriver kutyám farkát csóválva örült nekem. Azt hiszem, nem bánta, hogy végre kiszabadulhat a kertből, hiszen akárhogy is számolom, már vagy három hete nem vitte el senki megsétáltatni, hiszen Dorota halálosan fél tőle. Gyorsan megkötöttem egy pórázzal, majd már szeltük is az utcákat, vagyis szeltük volna, de az elején még bele kellett rázódnom a görkorizásba, de végül elég jól belejöttem. Hűvös volt az idő, de nem eset és egy picit sütött a nap, igazi őszi időnk volt. A levelek is sárgulni kezdtek és egyes darabok már a földön feküdtek. Emlékszem, tavaly még én is kedvetlenül ültem ilyenkor a szobámban és az új tankönyveimet pakoltam be a másnap kezdődő tanításhoz. Vidám, nevető szerelmespárok és családok mellett haladtunk el. Mosolyogva odaintettem a szomszéd utcában lakó Mr. Hastings-nek és nejének. Mikor kicsit voltam, elég sok időt töltöttem náluk, nekik nem lehetett gyerekük, ezért egyfajta pót kisunokának tekintettek. Fél óra után már bőven fáradni kezdtem, szóval úgy döntettem, hogy hazaindulunk. Már csak pár utcával voltunk arrébb a miénktől, mikor egy gyönyörű fehér ház mellett haladtunk el, ami előtt egy nagy fekete luxusterepjáró állt. Kedvem lett volna benyitni a nagy fekete kapun, hogy belül is megnézzem ezt a „kastélyt”, de tudtam, hogy az illetlenség lenne. Annyira elábrándoztam azon, hogy mi várna belül, hogy nem is figyeltem az útra és hirtelen egy izmos mellkasnak ütköztem. Elejtettem a pórázt, de a legnagyobb probléma az volt, hogy én hiba álltam meg, a kerekeim gurultak tovább és már fel voltam készülve a nagy esésre, mikor két erős kar megfogott.

- Nagyon sajnálom – kértem bocsánatot rögtön.

- Sose sajnáld, Ash – hangjára felkaptam a fejem. – Szeretek így beléd botlani az utcán. Amúgy meg görkori? – húzta fel a szemöldökét. Örömmel állapítottam meg, hogy így kerekeken már majdnem olyan magas voltam, mint ő, nem mintha valaha is zavart volna, hogy ő sokkal magasabb nálam.

- Most találtam meg a szekrényemben – mondtam mosolyogva. - Te itt laksz? – csodálkoztam és mosolyogva átöleltem Harry nyakát, míg ő még mindig fogta a derekamat. Most őszintén, ennek mennyi esélye volt, hogy kimozdulok otthonról és pont belé fogok botlani? Szinte úgy vonzzuk egymást, mint két mágnes.

- Igen, úgy két hónapja költöztem ide. – Tényleg, mintha egyszer már mondta volna, hogy a közelben lakik, de nem gondoltam volna, hogy ő is Primrose Hillben, mint mi.

- Bámulatosan néz ki, legalábbis kívülről – pillantotta megint a hatalmas ház felé.

- Kösz. Nem szeretnél bejönni? – ajánlotta fel.

- N-nem szeretnék zavarni… - dadogtam zavartan.

- Ne viccelj, Ash! – fogta meg a kezem és bejárat felé kezdett húzni. A küszöb előtt gyorsan lekaptam a lábamról két görkorimat, majd beléptem a házba. – Gyere, körbevezetlek! – hívott Harry és összekulcsolta ujjainkat.

A ház belülről még hatalmasabb volt, mint amit kívülről mutatott. A földszinten volt a konyha, az ebédlő, nappali, konditerem, mosókonyha - ami nem hiszem, hogy sokat volt használva, mert Harryből inkább nézném ki azt, hogy beadja a ruháit a tisztítóba, minthogy nekiálljon mosni - és rápillantást nyerhettem Harry híres autógyűjteményének egy részére is. Az első emeleten két fürdő és három háló volt berendezve. A legfelső szinten pedig egy akkora hálószoba helyezkedett el, mint nálunk otthon az egész első emelet, - pedig a mi házunk sem kicsi – mellette pedig egy fürdőszoba, ami nagyobb volt, mint a másik kettő együttvéve, majd egy üvegajtón ki lehetett lépni egy hatalmas teraszra. Látszott, hogy főleg ez a szint van használatban, bár az egész házban tisztaság volt, egy eldobott ruhát vagy otthagyott poharat nem láttam sehol. Minden helyiségből visszatükröződött Harry egyedi ízlése és habár a ház nem azén stílusomban volt berendezve, mégis rögtön beleszerettem.

- Kérsz valamit? – kérdezte jó vendéglátó módjára, mikor a közbevezetés után letelepedtünk a nappaliban.

- Igen, egy kis vizet. – Harry odament az egyik szekrényhez kivett belőle egy üvegpoharat majd teletöltötte egy előre kikészített ásványvizes üvegből.

- Tessék – adta át nekem, én pedig a görkorizástól megszomjazva nagy kortyokkal lehúztam a pohár egész tartalmát. – Van ötleted, hogy mért futkározik egy kutya az udvaromon? – hirtelen majdnem kiejtettem a kezemből a poharat és legszívesebben fejbe csaptam volna magam, mert teljesen megfeledkeztem Sammyről. Még az a szerencse, hogy nem kóborolt el messzire, hanem pont Harry udvarába tévedt be, már legalábbis, ha ő az a kutya, akiről Harry beszélt. Rögtön felálltam a kanapéról és az ablakhoz futottam és egy nagyot sóhajtva megkönnyebbültem, mikor megláttam az én kutyusomat a fűben futkározni. Kifutottam hátsó kertbe, Harryvel a nyomomban.

- Sammy! – hívtam egyet-kettőt tapsolva, mire ő jó háziállat módjára felém kezdett futni.

- A tiéd? – kérdezte Harry kicsit meglepődve és leguggolt, hogy megsimogassa a kutyus fejét.

- Igen, a neve Sammy – bólintottam.

- Szép kislány vagy, Sammy – dicsérte meg és tarkóját kezdte el vakarászni, ami a kutyának nagyon jólesett és nyalogatni kezdte a Göndörke arcát, mire az elvesztette az egyensúlyát és elterült a füvön, belőlem pedig kitört a nevetés. Sammy talán megláthatott valamit, mert pár másodpercen belül elszaladt az udvar másik végébe. Óvatosan ráültem Harry csípőjére és egy lágy csókot nyomtam ajkaira. – Ez a kutya hasonlít a gazdájára – jegyezte meg, mire halkan felkuncogtam és legördültem mellé a fűre és ebben a pillanatban a telefonom sms-t jelzett.

Hatalmas mosoly ült ki az arcomra az üzenet elolvasása után. Apu sosem csinált még ilyet, a legtöbbször be sem jelentette, hogy elmegy valahova, nemhogy még sms-t is ír. Talán tényleg igazam volt? Talán végre rendbe jön köztünk minden?

- Ki volt az? – kérdezte Harry. – Nem kell elmondanom, csak jókedved lett és érdekel, hogy mitől – magyarázkodott gyorsan.

- Apa volt. Pecázni ment délelőtt Walesbe és most ért oda. És igen, boldog vagyok. Nagyon régen nem éreztem ilyen közel apát, mint most – mondtam mosolyogva.

- Örülök, hogy úgy néz ki, minden rendeződik köztetek – mosolygott vissza rám.

- Én is – sóhajtottam egyet őszintén. – De mindegy is! Milyen volt a barátaiddal? 

Harry sokáig mesélt és habár egyikőjüket sem ismertem még, mégis olyan szeretetteljesen beszélt róluk, hogy öröm volt hallgatni a beszámolóját. Órákig feküdtünk a fűben, mikor elkezdett lemenni a nap és a hűvös szellő libabőrös lettem. Ránéztem a telefonomra és meglepődve vettem észre, hogy már hét óra is elmúlt.

- Mennem kell! – ugrottam fel és elkapva Sammy, gyorsan megkötöttem a pórázzal.

- Ne menj! Még korán van – kérlelt Harry. – Itt is aludhatnál.

- Nem lehet, mert Dorota nem alszik éjszakánként már nálunk és nem hagyhatom otthon egyedül Adamet. Viszont te átjöhetnél hozzánk vacsorázni – ajánlottam fel.

- Nem tudok – rázta meg a fejét. – Eddel megyünk el valahova enni. Kár, hogy nem maradsz, szívesen bemutattalak volna neki.

- Sajnálom, nem tehetem. De akkor holnap találkozunk – sóhajtottam fel és felhúztam a korimat.

- Mi lenne, ha reggel együtt mennénk stúdiózni? – kérdezte.

- Holnap lesz Adam első ovis napja és én viszem őt fél 9-re.

- Jó, akkor elmegyek majd értetek, elvisszük őt az óvodába és utána mehetünk dolgozni, benne vagy? – kérdezte reménykedve.

- Persze, benne vagyok! - egyeztem bele és egy puszit nyomtam ajkaira, miből ő ügyesen egy csókot kerekített.

- Kezd sötétedni. Ne vigyelek haza? – ajánlotta fel.

- Nagylány vagyok már és különben is csak pár utcára lakunk innen. Te csak készülj a vacsorára! – utasítottam.

- Jó éjt, Ash! – nyomott egy utolsó, búcsú puszit az arcomra.

- Ash, ébredj! – keltegetett Harry édes, mély hangján. – Pár óra múlva indul a gép és nem kéne lekésnünk – beszélt halkan. Egy hosszú puszit nyomott a nyakamra, mire muszáj volt felkuncognom. – Jó reggelt! – Álmosan morogtam egyet és oldalamra fordulva átkaroltam Harry derekát, majd oldalába fúrtam az arcomat és már majdnem újra elaludtam, mikor megszólalt. – Ne! Nehogy visszaaludj! Gyerünk, Csipkerózsika!

- De itt most valami nem stimmel! – mondtam miután felnyögtem egyet. – Csipkerózsikát a királyfi a csókjával ébresztette fel, én meg csak egy puszit kaptam – kötekedtem és felnéztem rá.

- Ha csak ez a probléma – vonta meg a vállát és fölém hajolva egy lágy, reggeli csókot lehelt a számra.

- Így már sokkal jobb – mosolyodtam el és lassan kitápászkodtam az ágyból, mármint a mi hotelszobai ágyunkból, pedig emlékeim szerint a földön aludtam el tegnap este az unalmas horror alatt. – Miről maradtam le tegnap? – kérdeztem Harryt, aki már a szekrényből pakolta ki a ruháit, persze összehajtogatni őket már nem lehetett, csak simán, teljesen gyűrötten dobálgatta őket a bőröndjébe.

- Igazából semmiről – vonta meg a vállát. – Utánad a Perrie és Danielle is bealudt és a film sem volt valami jó, így mindenki átment a saját szobájába – magyarázta. – De mért nem férnek be a cuccaim a bőröndbe? Mikor jöttünk még egy kis hely is volt benne, most össze sem tudom húzni, pedig nincs több cuccom, mint amivel jöttem – értetlenkedett és már óriási táskájára ülve próbálta behúzni a cipzárt.

- Persze, mert ha csak gyűrötten bedobálod őket, akkor nagyobb helyet foglalnak – álltam fel és a segítségére siettem.

- Ennek semmi értelme – csóválta meg a fejét.

- Az lehet, viszont a hajtogatás mindig beválik – kacsintottam rá.

- Segítesz? – kérdezte kiskutya szemekkel felnézve rám a földről.

- Persze – sóhajtottam fel és elhelyezkedtem mellette, majd kiborítottam a bőrönd egész tartalmát.

- Kösz – adott egy puszit Harry az arcomra, majd felpattant mellőlem és már indult is, mikor hitetlenkedve utána szóltam. – Azt mondtam, segítek, nem, hogy az egészet egyedül megcsinálom!

- De te sokkal ügyesebb vagy nálam, én csak elrontanám az egészet – próbált kibújni a munka alól.

- Rendben – adtam meg magam. – De akkor legalább hozz valamit reggelire! – kiabáltam utána és reméltem, hogy meghallotta, amit mondtam, de ekkor már kint volt az ajtón. Egy nagyot sóhajtva hozzáláttam a nagy kupac ruha összehajtogatásához, majd szépen sorjában behelyeztem őket a bőröndbe. Alig tíz perc múlva már az utolsó daraboknál tartottam, mikor Harry visszajött egy nagy tálca étellel a kezében és letelepedett mellém a földre.

- Mindjárt készen vagyok – mosolyogtam rá.

- Tündér vagy – hajolt oda hozzám és egy hosszú, hálás puszival jutalmazott.

- Átjönnek a többiek? – kérdeztem és kezembe vettem egy szűk famernadrágot.

- Nem – ráztam meg a fejét. – De mért?

- Mert annyi kaját hoztál, ami az egész II. emeletnek elég lenne – nevettem el magam.

- Nem tudtam, hogy mit ennél szívesen, szóval hoztam mindenből, meg különben is megérdemled – puszilt meg újra.

- Pár pillanat, mindjárt készen vagyok, és akkor ehetünk is! – biztosítottam, mert, ahogy a ránk váró reggelire néztem, megkordult a gyomrom. Még gyorsan összehajtottam a hátramarad két felsőt és egy nadrágot, majd behelyeztem őket a táskába, miben így már természetesen volt egy csomó hely. Talán azoknak a felsőknek a helye, amik még nálam voltak és reméltem, hogy Harry meg tud birkózni a hiányukkal, mert ha rajtam múlik, egyhamar nem fogja őket megtalálni a szekrényében. Behúzva a cipzárt, magammal megelégedve felállítottam a bőröndöt, de ekkor az egyik kisebb zsebből kiesett egy fehér papír. Gyorsan felvettem a földről és már vissza is akartam rakni a helyére, mikor megpillantottam a másik felét. Elakadt a lélegzetem és akaratom ellenére a szívem megtelt féltékenységgel, mert a lapocska hátoldalán egy fénykép volt. Egy fénykép Taylorról. Igazából semmi okom nem volt neheztelni a lányra, hiszen miután Harryvel szakítottak, - vagyis ő szakított a Göndörkével, mert a kapcsolatuk csak érdekből valósult meg - szépen félreállt. De akkor mért van Harrynél még mindig a képe? Érez még iránta valamit?

- Oh – csak ennyit tudtam kinyögni. Harry értetlenül nézett rám, majd kikapta a kezemből a papír, így ő is látta kiakadásom okát. Kikerekedett a szeme és kissé megkönnyebbülve láttam, hogy őt is meglepetésként érte a fénykép.

- Gondolom, hogy már egy egész összeesküvés elméletet kovácsoltál össze a fejedben, de ez nem az, amire gondolsz – védekezett rögtön és idegesen beletúrt a hajába, majd hanyagul az éjjeliszekrényre dobta a fotót.

- Én nem gondolok semmire – ráztam meg a fejem zavarodottan. - Igazából fogalmam sincs, mit gondoljak erről az egészről.

- Jó, mert ezen nem kell aggódnod, főleg nem félreértened. Ez semmi. Már semmi, rendben? – nézett rám reménykedve.

- Reggelizhetnénk? - kérdeztem kérdését figyelem kívül hagyva, amit persze ő is észrevett. Igazából csalódott voltam, rettenetesen csalódott. Meg sem próbálta elmagyarázni, hogy mért is van nála az a kép, csak rögön tagadott, igazából nem is tudom mit. Nekidőltem a szekrénynek és elvettem a tálcáról egy almát, majd kedvetlenül, összeszűkült gyomorral eszegetni kezdtem.

- Na, jó! Ebből elég volt! – pattant fel Harry idegesen a szőnyegről egy kis idő után. – Tudom, hogy valami bajod van és azt is, hogy ennek köze van ahhoz az átkozott képhez!

- Nem! Talán… Igen! – álltam fel én is.

- Kifejtenéd pontosan az aggódásod okát? – kérte összeráncolt szemöldökkel.

- Mért van nálad az a kép? Érzel még valamit iránta? – válaszoltam kérdésére kérdéssel. - Akkor is velem lennél, ha Taylor nem szakított volna veled? Őszintén!

- Mi van?! Nincs Taylorhoz többé közöm és ezt te is nagyon jól tudod! Az a kép pedig, mint már mondtam semmi! – járkált fel-alá a szobában, hevesen mutogatva a levegőben. – Azt még akkor adta nekem, mikor együtt voltunk! Te is tudod, hogy téged szeretlek! – akadt ki és felemelte a hangját. – A fenébe is! Nem tudnál egyszer bízni bennem? Taylor már a múlt! Ha nem vetted volna észre, nem az ő csókjára vágyom minden reggel, hanem a tiédre és neked mondom el nap, mint nap, hogy szeretlek nem neki! Ez a gyanúsítgatás egyszerűen nevetséges!

- Szóval nevetséges vagyok? – tettem csípőre a kezem.

- Én ilyet nem mondtam! Ne forgasd ki a szavaimat, de ez a helyzet az! Teljesen nevetséges! – nevetett fel idegesen és cseppet sem őszintén.

- Nem az én táskában van kép egy fiúról! – vágtam vissza.

- Nem tudom, hányszor mondjam még el, hogy azt sem tudtam, hogy meg van még az a fotó, de ha ennyire zavar, akkor tessék! – lekapta a szekrényről a papírt és darabokra tépte majd dühösen a kukába hajította a fecniket. – Most boldog vagy? – Fogalmam sem volt, hogy mit szóljak, még mindig letaglózva álltam Harry kifakadását figyelve. – Nevetséges… Ez az egész kész röhej… - motyogta és elgyötörten az ágy sarkára ült, arcát kezei közé temetve. Nagy levegőket véve az ablakhoz léptem és próbáltam én is lenyugtatni magam.

Ez alatt a három hét alatt megszokott volt a hőség és a hét ágra sütő nap, de ma, hogy beköszöntött a szeptember minden egy villámcsapásra megváltozott. A napsütésnek még a nyomát sem lehetett érzékelni és szürke felhők gyülekeztek az égen, amikből könnyen lehetett hamarosan várható esőre következtetni. Tegnap még nagy embertömeg tolongott az utcán, pont, mint ma, de most az utolsó nyári szüneti napokat élvező tanulók és szabadságukat töltő emberek helyett elegánsan öltözött üzletemberek fekete aktatáskáikkal próbáltak nagy nehezen áttolakodni az egyenruhás diákok iskolába siető tömegén keresztül. Szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan eltelt ez a majdnem három hét. Tele voltam fájó emlékekkel, amiket megszépítettek az ennél sokkal boldogabb pillanatok, ezeket pedig semmiért el nem cserélném. Már nagyon vágytam haza, mert habár New York csodálatos volt, London mégis az otthonom és még sosem éreztem, hogy a „mindenhol jó, de a legjobb otthon” mondás ennyire igaz lett volna. Őszintén megvallva egy kis félelem bújt meg az elmém egy sötétebb zugában. Rettegtem attól, hogy Harry bejelenteni, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője, hogy ez csak egy amolyan „nyári szerelem” volt és vége a nyárnak, ahogy köztünk is mindennek. Bíztam benne és szinte tudtam, hogy a mi kapcsolatunk ennél erősebb, ezért próbáltam minél gyorsabban kitörölni ezt az egész aggasztó gondolatmenetet a fejemből, de nem tehettem, hiszen most még nagyobb volt a baj. Itt már nemcsak az én terhelő agyszüleményeimről volt szó, ez most komolyabb volt. Tudom, túlkomplikáltam ezt a fényképes dolgot és nagyon aggasztott az előbbi veszekedésünk. Talán most kettőnk kapcsolatának is vége lesz, mint a nyárnak? Talán csak ennyi lett volna? Csupán egy nyári szerelem? Nem! Azt nem hagyhatom! Hirtelen elfordultam az ablaktól, Harryt akartam, bocsánatot akartam kérni, de miután megfordultam az ő gyönyörű smaragdzöld szemeivel találkoztam, amik tele voltak megbánással.

- Ne haragudj, hogy úgy kiabáltam veled – fogta meg a kezem és reménykedve megszorította.

- Nem. Én sajnálom. Túlreagáltam ezt az egész dolgot – bújtam hozzá szorosan, mit egy kiskutya, aki valami rosszat tett.

- A válaszom: igen – szólalt meg egy kis idő múlva.

- Tessék? – kérdeztem értetlenül, mert nem tudtam, miről beszél.

- Ha Taylor nem szakított volna velem, akkor én tettem volna meg egy pár nap múlva, szóval igen, akkor is együtt lennénk. – Válasza megmosolyogtatta a szívemet, de újra előjött az a nyomasztó gondolat.

- Harry, mi lesz velünk ezek után? – kérdeztem.

- Mire gondolsz? – húzódott el, hogy a szemembe tudjon nézni, de még mindig ölelte derekamat.

- Most, hogy vége a nyárnak. Mindenki hazamegy és ezután mi lesz? Neked egy csomó dolgot lesz, keveset találkozunk majd és elhidegülünk egymástól?

- Nem, természetesen nem. Igaz, elég sok munka vár ránk az új album miatt, de rád mindig lesz időm, ezt megígérem. Minden szabad pillanatomat neked fogom szentelni, rendben? – szélesen elmosolyodtam és hevesen bólogatni kezdtem. – Amúgy sem lakunk olyan messze és akármikor átjöhetsz majd hozzám.

- Azt hiszem, ez elég jól hangzik – gondolkoztam el.

- Én is így gondolom – mosolygott rám. – Különben is, neked, mint a One Direction zongoristájának sem lesz sok szabadideje és együtt fogunk dolgozni, szóval ott is találkozhatunk – nyugtatott meg.

- A végén még rám unsz, ha ilyen sokat együtt leszünk – viccelődtem.

- Hát én ezt kizártnak tartom. Annyira kiszámíthatatlan vagy a számomra. Sosem úgy reagálsz, ahogy én azt elvárnám, sőt mindig teljesen az ellentétét csinálod mindennek – csóválta meg a fejét nevetve. – Viszont azt hiszem, be kéne fejeznünk a reggelit, mert hamarosan indul a gép és te még be sem pakoltál.

- Igazad van, viszont most te fogsz nekem becsomagolni, én már elég ruhát hajtogattam össze ma reggel – mutattam rá és leültem a földre, majd a kezembe vettem egy szendvicset és jóízűen beleharaptam. Persze, most, hogy tisztázódtak a dolgok és újra szent a béke köztünk, megjött az étvágyam és ketten elpusztítottuk a telepakolt tálca nagy részét, mondván, hogy hosszú lesz az út hazáig, nem mintha nem kapnánk a repülőn is, amit csak kérünk. A teli gyomor nekem sem volt a legszerencsésebb, hisz köztudottan nem bírom a repülést és egy kisebb légörvényben is simán kidobom a taccsot, ezért már előre bekészítette a táskámba az utazási gyógyszeremet.

Reggeli után pedig én is elkezdtem összepakolni, természetesen Harry segítségére nem számíthattam. Persze sporttáskámban rögtön megtaláltam az ő hiányzó pólóit. Egy kicsit vacilláltam, hogy visszaadjam-e neki őket, majd úgy döntöttem, hogy nekem nagyobb szükségem van rájuk, mint neki, és különben is a szekrénye még valószínűleg tele van mindenféle felsőkkel, eszre sem fogja venni ezeknek a hiányát. Felöltöztem és ezután visszavittem Eleanornak és Danielle-nek a ruháikat, amiket még tőlük kaptam, mikor nem volt mit felvennem bőröndöm hiányában. Nem igazán akarták visszavenni a cuccaikat és így is egy csomó darabot rám tukmáltak, mondván, hogy rajtam sokkal jobban állnak. Igazából volt, amit nem is bántam, hisz eléggé a szívemhez nőtt, mikor rajtam volt pár darab. Eközben eszembe jutott, hogy Sarah és Niall biztosan a randijukon vannak ebben a pillanatban is, mert ugye ezt tegnap este nagyon szépen elintéztem nekik. Igazából nagyon szurkoltam, hogy legyen köztük valami és rajtuk is látszott, hogy nem közömbösek egymásnak. Persze a repülőn majd bőven lesz időm kifaggatni Sarah-t, már előre látom, hogy ez a közel hét óra repülőút keserves lassúsággal fog telni.

Már majdnem egy órája repültünk, egy kis késésben voltunk, mert a rajongók megtudták, hogy ma mennek a fiúk haza, így elég nagy tömeg fogadott minket a reptéren. Azt hiszem, halláskárosodásom lett a sok sikoltozástól, csak Adam aludt végig a karomban. Niall és Sarah külön-külön, de mosolyogva jöttek mögöttünk és nem is olyan ritkán lopva egymásra pillantottak. Már alig vártam, hogy végre megtudjam a részleteket a randijukról. Harry felszállás után egy kicsivel álomba merült, Adammel a karjai közt. Nagyon édes látványt nyújtottak, ha rájuk néztem, nem tudtam nem elmosolyodni. Azt hiszem Harry tipikusan az a fiú, akire azt lehet mondani, hogy neki jól áll a gyerek. Hirtelen bevillant, hogy egy nap talán a mi közös gyerekünkkel fog így törődni... Gyorsan leállítottam magam, hisz ez az egész még túl korai. Na jó, ez szinte már beteges. Betegesen belezúgtam Harrybe.
Viszont most adódott az alkalom és átültem a tőlünk pár székkel előrébb helyet foglaló Sarah mellé. Út közben észrevettem, hogy szinte mindenki alszik már a gépen csak apa írogat valamit a laptopján és Louis piszkálgatja az alvó Liamet egy tollal – nem is tudom, honnan szerzett tollat egy magángépen –, aki erre csak viccesen fintorgott egyet és tovább aludt, fejét a másik oldalra fordítva. Lehuppantam Sarah mellé – szerencsére még ő sem szundított el, a telefonján hallgatott zenét – és várakozóan, kitágult szemekkel bámultam rá.

- Mi az? – kérdezte kivéve füléből a fülhallgatóját, cseppet sem kedvesen. Talán neheztel rám amiért én adtam fel Niallnek a randizós feladatot? Lehet, hogy nem sikerült olyan jól a kettesben töltött idő?

- Te is nagyon jól tudod! Ne játszadozz velem, Sarah! Most azonnal el kell mesélned, hogy mi történt a randin! Szóról szóra! – utasítottam és izgatottan vártam, hogy megtudjam a részleteket.

- Rendben, de nem mintha megérdemelnéd – adta be a derekát. – Ugye tudod, hogy tegnap este az nagyon csúnya volt tőled?

- Jó, persze. Szánom bánom, csak mesélj már! – türelmetlenkedtem. – Milyen volt?

- Jó – préselt ki magából egy rövid választ, ami engem egyáltalán nem elégített ki.

- Kicsit részletesebben? – kérleltem. – Most akkor jártok?

- Nem, nem – rázta meg a fejét hevesen és zavarában a körmét kezdte piszkálgatni. – Igazából csak beszélgettünk, de azt hiszem, nagyon jól megértjük egymás. Nem volt semmi nagy dolog, csak megebédeltünk, aztán visszamentünk a hotelba és… - elakadt és fülig elvörösödött, amitől én még inkább izgatott lettem.

- És? – próbáltam rávenni a folytatásra.

- Megcsókolt – nyögte ki és végre felnézett rám. Arcára egy hatalmas mosoly ült ki és le sem tagadhatta volna, mennyire oda van Niallért.

- Megcsókolt? Úgy igazából? – sikítottam fel, mire tenyerét a számra tapasztotta.

- Ó, fog be a szád! Nem kell mindenkinek megtudnia! – szidott le. - Tudom, már csókolóztunk tegnap este is, de ez most teljesen más volt. Olyan érzelmes és tökéletes… – áradozott. Nem tudtunk sokat beszélni, mert pár pillanat múlva a kis Szöszi jelent meg mellettem.

- Oh, szia Ash! – köszönt zavartan. – Nem tudtam, hogy itt vagy, de mindegy… öhm… majd visszajövök később.

- Nem! – álltam fel gyorsan az ülésből. – Én már úgyis menni készültem. Foglalj csak nyugodtan helyet – nyomtam le Niall a székre, ahol eddig én ültem. – Én megyek is! Ti meg csak beszélgessetek, meg csinálhattok mást is, csak azt ne felejtsétek el, hogy egy repülőgépen vagytok – kacsintottam rájuk, mire mindketten elvörösödtek. Mosolyogva indultam vissza a helyemre és megelégedetten lehuppantam az ablak melletti ülésre. Egy kis ideig néztem, ahogy Harry nyugodtan szuszog a mellettem lévő ülésben, majd a repüléstől én is elálmosodtam és fejem a vállára hajtva pár pillanat múlva mély álomba merültem.

- De lefekvés előtt még felhívsz, ugye? – kérdeztem Harryt a repülőtér parkolójában. Apa és Adam már az autóban voltak, míg Harryre is vártak már a kisbuszban. A mi kocsink mellett álltunk és próbáltunk elszakadni egymástól. Már majdnem éjfél volt, így csak a magas utcai lámpák világítottak a korom sötétben.

- Persze, még beszélünk ma – bólogatott mosolyogva.

- És holnap? Vasárnap lesz, nem kell dolgoznunk. Találkozunk majd valamikor? – néztem fel rá reménykedve.

- Délelőtt találkozom pár barátommal és nem tudom, hogy meddig fog tartani, a hangulattól függ, de utána majd felhívlak és megbeszélünk valamit – ajánlotta. Kicsit csalódott volna, mert így majdnem egy egész napig nem fogunk találkozni, ez pedig fura lesz ahhoz képest, hogy az elmúlt hetekben 5 percre sem váltunk el egymástól, de nem sajátíthatom ki Harryt magamnak, mert a végén még rám un.

- Rendben – bólintottam, miközben egy nagy ásítás hagyta el a számat.

- Fáradt vagy, én pedig sokkal később érek haza, mint ti, menj csak aludni, majd felhívlak reggel – ajánlotta fel, majd gyengéden rám mosolygott és kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.

- Ne, nem vagyok annyira álmos – füllentettem, mert alig fél órát aludtam csak a gépen Louis jóvoltából, így majd leragadtak a szemeim. – Nyugodtan hívhatsz majd – biztosítottam, mire halkan felkuncogott. Talán ennyire rosszul leplezem az álmosságot?

- Oké, akkor egy óra múlva csörgök – húzott magához és belepuszilt a hajamba.

- Hiányozni fogsz – sóhajtottam.

- Szeretlek – suttogta a fülembe.

- Én is téged – mondtam halkan, hogy csak ő hallja, hisz ez csak ránk tartozik. Lábujjhegyre pipiskedtem és egy lassú, lágy búcsúcsókot nyomtam a szájára. Mikor szétváltunk, Harry még egy utolsó puszit lehelt az arcomra, majd beültem a kocsiba, hátra, a gyerekülésben alvó Adam mellé. Harry becsukta a kocsiajtót, majd apa elfordította a slusszkulcsot, mire a motor lágyan felmordult és a kocsi mozgásba lendült. Fáradt döntöttem neki a homlokom a hűvös ablaküvegnek és csak néztem, hogy válnak a házak egyre ismerősebbé még így a sötétben is. Kicsit eleredt az eső és vízcseppek tapadtak meg az üvegen, majd néhol egymásba fonódva folytak tovább. A délelőtti szorongás már teljesen eltűnt a szívemből és helyét tiszta nyugalom vette át. Már nem volt bennem semmi kétely, vagy aggódás, mert hittem Harrynek. Tudtam, hogy a mi kapcsolatunk sokkal erősebb annál, hogy itt és most vége legyen. Különben is, mit számít, ha van egy képe az exéről, mikor éjjel-nappal velem van, engem csókol, nekem mond édes bókokat és az én fülembe suttogja, hogy szeret. Nekem ennél több nem is kell. Gyorsan elszállt ez nyár, talán túl gyorsan is. Nem is sejtettem, mit tartogathat még nekünk ez az év, de nekem mindegy is, jöhet hideg vagy meleg, ha Harry velem, én biztosan nem fogom bánni akár mi is fog történni. 

Pár perc múlva már bent is voltunk a nagy tárgyalóteremben, ami tömve volt emberekkel, egy csomó tévés riporterrel és mindenféle újságírókkal. Mikor beléptünk, rögtön vakuk villantak ránk, "Harry Styles a híres énekes elkíséri barátnőjét egy tárgyalásra, aki még tanú is az ügyben". Dupla látványosság. Szuper… Harry már elég jól megtanulta kezelni az ilyen helyzeteket, ezért gyorsan kihúzott a kattogó fényképezőgépek gyűrűjéből és leültünk egy középen elhelyezkedő padban. Előttünk pár sorral Phoebe foglalt helyet, a mellette ülő nő és férfi pedig valószínűleg a szülei lehettek. Phoebe ekkor hátrapillantott és mikor észrevett halványan rám mosolygott, látszott rajta, hogy nagyon megviselte a túszul ejtés, amit nem is csodálok, hiszem még csak 13 éves. Phoebe szeme ekkor átvándorolt a mellettem ülő félistenre és szegény lánynak a döbbenettől kikerekedett a szeme, majd zavartan elkapta a tekintetét.

- Ő kicsoda? – kérdezte Harry halkan.

- Phoebe. Ő volt az egyik túsz mellettem. Nagyon kedves és óriási rajongótok. – Azt már nem akartam elmondani neki, hogy ő volt az a lány, aki a hotel előtt megütött, hiszen ezt már vele megbeszéltük és lezártuk a dolgot. – Valahogy el kéne vele feledtetni a történteket, valami sokkal szebb és maradandóbb élményt szerezni neki… - gondolkoztam el.

- Hát, ha rajongó, hívd el a ma esti koncertre, majd én szerzek neki egy jegyet – ajánlotta Harry.

- Jó ötlet, de már van jegye és ott lesz ma este – mondtam és tovább törtem a fejem.

- Már tudom is! – szólalt meg hirtelen elszánt arccal.

- Mit tervezel? – kérdeztem kételkedve.

- Majd meglátod! De ne aggódj! Imádni fogja! – ígérte és ekkor a bírónő csendre szólította az embereket, majd pár mondat után hívta az első tanút, Mrs. Howardot, akit férje és két gyermeke kísért. Mivel Lucas meghalt, így őt már nem lehetett elítélni azért, amit tett, szóval ez az egész nem is olyan volt, mint egy tárgyalás, sokkal inkább tűnt sajtótájékoztatónak. Mrs. Howard gyorsan és komolyan, szinte érzelemmentesen mondta el a történteket. Ez után Phoebe következett, akinek a beszéde már sokkal lassabban ment, mert többször is megakadt és zokogásban tört ki. Az édesanyja egy idő után odament hozzá és fél karjával átölelve biztatta őt, majd mikor a lány végzett, mind a hárman elhagyták a termet. Nagyon reméltem, hogy mindezek ellenére elmegy az esti koncertre, hogy Harry végre tudja hajtani „zseniális” tervét. Ezek után a bírónő természetesen engem szólított. Harry még utoljára biztatóan megszorította a kezem, majd felálltam és elindultam a hatalmas tárgyalóterem elejébe. Magassarkú cipőm hangos kopogása visszhangzott a falak között és minden szem rám szegeződött. Talán jobb lett volna előrébb ülnünk ezzel lerövidítve ezt a nem épp hosszú, de annál kínosabb időt. Helyet foglaltam a terem elején kihelyezett széken és elkezdtem a mondókámat. Zavartak a susmogások, a vakuk fel-fel villanó fényei és az egész helyzet, hogy vissza kell emlékeznem életem egyik legborzalmasabb délutánjára. Sírás kerülgetett és éreztem, ahogy zavaró könnyek gyűlnek a szemem sarkában, majd hallottam, ahogy meg-megcsuklik a hangom, de ekkor megtaláltam egy aggódóan csillogó zöld szempárt a teremben. Ne sírj, Ash! Ne merészeld elbőgni magad! – mondogattam magamban. Mély levegőket véve lenyugtattam magam és csak Harry arcára koncentráltam, úgy tettem, mintha csak hozzá beszélnék, így sikerült befejeznem a mondandómat. Végül a bírónő megköszönte a beszámolót és én már indultam is vissza a helyemre, de mikor Harry mellé értem, a fiú felállt és ujjainkat összekulcsolva kivezetett a teremből.

- Csak elkerüljük a tömeget és az újságírókat – suttogta a fülembe magyarázatként. Egy aprót bólintottam és nem is figyelve, hogy merre megyünk próbáltam lépést tartani vele. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy kisebb gyorsétterembe tértünk be és leültünk egy eldugottabb boxba.

- Mit csinálunk itt? – kérdeztem.

- Nem egyértelmű? Ebédelünk – válaszolta Harry. – Reggelire is alig ettél, nem hagyhatom, hogy rosszul legyél koncert közben. – Ekkor ért oda hozzánk egy pincérfiú és felvette a rendelésünket. Őszintén, én már nagyon éhes voltam, Harrynek igaza volt és tényleg nem sokat ettem reggelire az idegesség miatt. A bíróságon eltöltött pár óra az igazat megvallva eléggé felkavart, de most, hogy elhagytuk az épületet, úgy értem mintha egy nagy kő esett volna le a vállamról és megkönnyebbültem. Tudtam, hogy már vége és csak magamban kell lezárnom a történteket, ezért elhatároztam, hogy azon leszek, hogy ez minél gyorsabban sikerüljön. Hangosan megkordult a gyomrom, ezért rendeltem magamnak egy sajtburgert, nagy sültkrumplival és kólával.

- Ash, jól vagy? – kérdezte Harry lágyan, miután ő is leadta a rendelését és az asztal alatt megszorította a kezem.

- Persze. Minden rendben – mosolyodtam el biztatóan. – Most, hogy magam mögött tudhatom ezt az egészet megkönnyebbültem és szeretnék minél gyorsabban túl lenni rajta.

- Ennek örülök és ígérem, hogy azon leszek, hogy ezt megkönnyítsem neked – adott egy puszit a homlokomra. – Csak még egy dolgot kérdezhetek? – Egy aprót bólintottam jelezve, hogy csak nyugodtan.

- Azt mondtad, hogy bezárkóztál valami étterem konyhájába… Mi buktatott le, hogy ott vagy? – kérdezte kíváncsian. Hirtelen megfeszültem. Nem akartam neki hazudni, de nem volt más választásom, azt nem mondhattam el neki, hogy az ő hívása miatt talált meg Lucas. Csak magát hibáztatta volna a történtekért és ezt nem hagyhattam. Ki kellett találnom valamit.

- Nem tudom – vontam meg a vállam közönyösséget színlelve. – Biztos kopogott a cipőm sarka vagy nekimentem valaminek – füllentettem. – De mért fontos ez annyira?

- Elég sokszor hívogattalak akkor és azt hittem… Mindegy is – rázta meg a fejét.

- Szeretlek, Harry! – suttogtam és szorosan átöleltem a nyakát. Először meglepte hirtelen érzelemkitörésem, de hamarosan ő is visszaölelt és belepuszilt a hajamba. Érzelmes ölelkezésünket egy köhintés szakította meg, mikor a pincér jött az rendelt ételekkel. 

Miután befejeztük az ebédet – én tányérom egész tartalmát elfogyasztottam - és Harry rendezte a számlát, beugrottunk egy közelben lévő telefonboltba és vettem magamnak egy új mobilt, mivel az enyém tönkrement, mikor Lucas bemutatta neki a pláza egyik falát. Ezután rögtön a ránk váró taxihoz mentünk, mert sietnünk kellett a koncertre. Már éppen beszálltam volna a kocsiba, mikor valaki a hátam mögül megszólított.

- Miss Higgins! Miss Higgins egy pillanatra! – futott felém egy ismerős férfi, de az már nem ugrott be, hogy honnan ismerem. – A napokban próbáltuk elérni telefonon, de nem vette fel - kezdte. - Igazából mindegy is, mert most összefutottunk. Noel Parkert majdnem egy hete két év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a bíróság – tájékoztatott. Ekkor már rögtön beugrott, hogy ez a férfi a rendőr, aki intézte a Noellal kapcsolatos ügyet. Megköszöntem neki a tájékoztatást, majd elköszöntem tőle és beültem Harry mellé a taxiba.

- Mit akart tőled a rendőr? – kérdezte. Úgy tűnik, elég jó memóriája van, vagy talán csak az enyém ilyen rossz?

- Noelt két évre elítélték! – ugrottam boldogan az ölébe, mire felnevetett. Hirtelen elfogott egy kis bűntudat, amiért ilyen kárörvendő vagyok, de hirtelen eszembe jutott, hogy mit tett velem és még rajtam kívül sok másik lánnyal Noel és rögtön elmúlott a bűntudatom.

Ujjaim fürgén táncoltak a zongora billentyűi között szép dallamokat varázsolva ezzel a hangszeren. A koncert már 20 perce kezdődött és eddig minden tökéletesen ment, rajongók a nézőtéren, a fiúk a színpadon, Sarah Adammel a backstage-ben, én pedig a zongoránál. Vége lett az egyik számuknak én pedig felsóhajtva dőltem kicsit hátra, várva, hogy kezdjük a következőt, de ekkor Harry hangját hallottam.

- Biztosan sokan hallottatok a plázában a napokban történt tragédiáról. Mindenkit megrendítettek a hallottak, de legfőképpen azokat, akik át is élték történteket – összeráncolt szemöldökkel hallgattam mondandóját. – Tudomásomra jutott, hogy van itt ma valaki, aki ott volt a plázában azon a délutánon. Ez a dal most neked szól, Phoebe! – kiáltotta és máris kezdődött a következő dal. Kilestem a zongora mögül és a nagy rajongó tömeg első sorában egy kis keresgélés után megpillantottam Phoebe-t, aki hitetlenül a szája elé kapta a kezét és örömkönnyek folytak végig az arcán. A dal végén Harry kérdőn felém pillantott, mire én eltátogtam egy ’Köszönöm’-öt és egy puszit küldtem neki és már folytatódott is a koncert.

Már az utolsó számoknál tartottunk, mikor a szokásosnál is hangosabb sikoltás hallatszódott a nézőtér felől. Kilestem a fiúkhoz és csak azt láttam, hogy Harry a földön fetreng. Először nagyon megijedtem, szinte bepánikoltam, hogy mi történt. Végül Josh-tól tudtam meg, hogy valamelyik rajongó egy cipőt dobott fel a színpadra, ami pont rossz helyen találta el szegény Göndörkét, aki még mindig a földön fetrengett. Egyértelműen rájátszott. Ezek után már én sem tudtam komoly maradni és együtt nevettem a többi hangszeressel. Nem egy megszokott koncert volt az biztos!

Egy jóéjt puszival köszöntem Adamtől, majd befektettem az ágyába, aztán Sarah-nak egy ölelést adtam búcsúzásképpen, majd Harryvel elindultunk a mi szobánk felé.

- Elég eseménydús koncert volt – gondolkoztam el már az ajtónk előtt. – És az a dobás! Hát az nagyon betalált! – viccelődtem.

- Nagyon vicces! – gúnyolódott. – Tudod, hogy fájt? – húzta fel a szemöldökét.

- És még most is fáj? – kérdeztem alsó ajkamat lebiggyesztve.

- Nem, már nem – vonta meg a vállát.

- Hát… - toltam neki vállánál fogva a falnak. – Ez nagy kár! – karoltam át a nyakát. – Pedig szívesen vetettem volna rá egy gyógyító pillantást. – Egyik kezemet lassan lejjebb vezettem a nyakán, végighúztam ujjaimat a mellkasán, majd a hasán, míg a nadrágjához nem értem, majd cipzárját kezdtem el piszkálgatni. Harry egy nagyot nyelt, szemében égett a vágy. Tetszett, hogy ezt a reakciót én váltom ki belőle. – De ha nem, hát nem! – vontam meg hirtelen a vállam és karjaimat leengedve beindultam a szobába.

- Várj! – szólt utánam mély hangon. – Most, hogy így mondod, mintha éreznék még valamit – jött utánam és becsukta maga mögött az ajtónkat.

- Hazudós! – öltöttem ki rá a nyelvem, akárcsak egy óvodás és kivéve pizsamámat a táskámból a fürdőbe indultam.

- Nem! Ezt nem teheted! – kapott a kezem után és csuklómnál fogva magához húzott.

- Sajnálom – toltam el magamtól -, fürdenem kell.

- Nem játszadozhatsz velem csak így, minden következmény nélkül! – figyelmeztetett határozottan, mikor már a szoba másik felében jártam, de szája sarkában mosoly bujkált.

- Kell valami? – tettem csípőre a kezem. – Akkor gyere és vedd el! – mondtam elszántan. Harry arca először meglepettséget tükrözött, majd újra vadság és vágy csillogott a szemében. Nem kellett sokáig várnom és hosszú, határozott léptekkel átvágott a szobán. Erős karjait derekam köré fonta és magához rántott. Kezemből kiejtettem a pizsamának szánt ruhákat és ujjaimat összekulcsoltam a tarkója mögött. Felém hajolt és gyengéden, de mégis határozottan ajkait az enyémekre nyomta és egy forró, szenvedélyes csókban forrtunk össze.

Másnap reggel a napsugarak melegen cirógatták az arcomat. Szám önkéntelenül is mosolyra húzódott. Mellettem Harry még édesen szuszogva aludt, hasáig hanyagul be volt takarózva, viszont az alatt - emlékeim szerint - nem volt rajta semmi. Elpirultam, mikor felrémlettek az elmúlt éjszaka emlékei, forró érintései, szenvedélyes csókjai, piszkos szavai és édes bókjai. Kikászálódtam az ágyból, összeszedtem a földről tegnapi ruháimat és az éjszakára szánt pizsamámat, majd elpakoltam őket és tiszta ruhákkal a kezemben a fürdőbe mentem. Globális felmelegedés ide vagy oda, nem spóroltam a vízzel és sokáig áztattam magam a zuhany alatt. Mikor végre sikerült elszakadnom a zuhanyrózsa csábításától, felöltöztem, fogat mostam és feltettem egy természetes sminket. A hajammal nem sokat foglalkoztam, csak hullámosan hagytam, ahogy mindig is lenni szokott, semmi extra. Miután késznek nyilvánítottam magam, visszamentem a hálóba és úgy döntöttem, hogy ideje lenne felkelteni Harryt. Kihúztam a sötétítőfüggönyt, hogy semmi ne akadályozza a nap sugarainak bejutását az ablakon keresztül, majd lefeküdtem az ágyba, Haz melle. Hosszú, sötét szempillái az arcán pihentek, göndör fürtjei pedig rendezetlenül terültek szét a párnáján. Nem is értem, hogy tud egy felnőtt férfi ilyen aranyos lenni, még ha alszik is. Ujjaimat finoman végighúztam hasán lévő kockáin, majd kicsit feljebb vándorolt a kezem és ujjbegyemmel gyengéden körberajzoltam mellkasán lévő madarakat. Harry keze ekkor megmozdult és összekulcsolt ujjainkat, majd egymásba font kezeinket a szájához emelte és egy hosszú puszit nyomott az enyémre.

- Szia! – mondtam halkan és egy csókot leheltem puha arcára.

- Jó reggelt! – dörmögte reggeli álmos hangján és végre kinyitotta gyönyörű smaragdzöld szemeit. Ráfeküdtem mellkasára és szótlanul hallgattam, ahogy dobog a szíve, miközben ő finoman a hátamat simogatta. Tökéletes pillanatunkat telefonjának csengőhangja zavarta meg. Harry nyögött egy nagyot, majd kimászott az ágyból és magára kapott egy tiszta boxert, ezután pedig kiszedte tegnapi farmerje hátsó zsebéből a mobilját.

- Szia Lou! – köszönt. – Rendben… Nem majd itt… Mindjárt megkérdezem, várj egy pillanatot! – kezével letakarta telefonja hangszóróját és most felém irányította szavait. – Reggeli után lemegyünk a többiekkel fürdeni? – kérdezte, mire hevesen megráztam a fejem. – Gyerünk, Ash! Jó móka lesz! – győzködött, de reakcióm nem változott. – Lou, két perc múlva visszahívlak! – szólt bele újra a telefonba és kinyomta a készüléket. – Na, kérlek! Az én kedvemért! – vetette be a kiskutya szemeket.

- Nem, Harry, nem lehet – ellenkeztem. Igazából szívesen fürödtem volna, de ma reggel vettem észre, hogy eljöttek a „piros betűs napok”.

- De mért? Azt hittem, kedveled a srácokat – értetlenkedett.

- Persze, hogy kedvelem őket – válaszoltam.

- Akkor az a gond, hogy nem tudsz úszni, igaz? – találgatott tovább. Ó, jaj! Mért nem tudunk leszakadni erről a témáról? Ez annyira kínos. 

- Nem, Harry nem erről van szó. Te nyugodtan menj, ha szeretnél, én ezt most kihagyom! - tájékoztattam.

- Rendben! Akkor nem megyünk! – dőlt hátra durcásan az ágyban. – Csak akkor legalább azt mondd el, hogy miért nem!

- Mert megjött, Harry! Érted? – válaszoltam kicsit felpaprikázottan, miközben pír kúszott az arcomra. Harrynek rögtön eltűnt a sértett arckifejezés az arcáról és csak egy „o”- formált a szájával, majd felém fordult.

- De minden rendben ugye? Mármint úgy értem, hogy nem fáj, meg ilyesmi? – kérdezte már sokkal kedvesebben.

- Nem, nincs semmi, meg ha kéne, van nálam gyógyszer. – vontam meg a vállam. – De amúgy elég kényelmetlenül érzem magam, hogy erről a témáról beszélünk - vallottam be.

- A barátnőm vagy – biccentette oldalra a fejét.

- Rendben, csak ne beszéljünk róla! – kértem nyafogós hangon, mire felnevetett.

- Akkor én beszélek Louis-val – mondta és kezébe véve a telefonját, kiindult a szobából, de még visszafordult. – Biztos, hogy nincs szükséged semmire? Van egy drogéria a közel… - nem engedtem meg, hogy végigmondja.

- Ó, fog már be, Harold! – sikoltottam és megcéloztam egy kispárnával, ami jól arcon is találta. Nem okozhattam neki nagy sérülést, mert kuncogva hagyta el a szobát. Soha életemben nem zavart, ha megjött a menstruációm, nem tartoztam azok a lányok közé, akikre nagy hatással van ez a pár nap. Nem voltak nagyobb görcseim és ez egy olyan dolog volt, ami miatt nőnek érezhettem magam. Viszont Harryvel ez a beszélgetés nagyon kényelmetlenül jött ki, még mindig érzem, hogy ég az arcom.

- Na, mit beszéltetek meg? – kérdeztem kíváncsian, mikor visszajött Harry a szobába.

Tudom! Tudom, hogy késtem és nagyon sajnálom, de őszintén elmondom, hogy kicsit félreszámítottam magam és túl későn kezdtem el írni ezt a fejezetet! Még egyszer nagyon sajnálom és ígérem, hogy a következő rész szombaton biztosan fent lesz.
Belegondolni, hogy már csak pár hét van vissza a nyári szünetből... Borzalom... De mindegy is! Élvezzétek még ki ezt a kis időt, fürödjetek, napozzatok, barátnőzzetek, meg minden ilyesmi!
xx, Csakegylány

- Hát akkor menjünk! 

Padlógázzal hajtottam végig New York széles utcáin, miközben egyre feszültebb lettem, mert nem volt elég, hogy majd szétvetett az ideg, ha Ash-re gondoltam, de Paul szüntelen aggódása az anyósülésen sem segített sokat. Mivel a kocsihoz sietve összetalálkoztunk Ash apjával és a többiekkel, ők is jönni akartak, szóval muszáj volt két autóval mennünk. Útközben többször is felhívtam Ash-t, először még kicsöngött, majd a másodiknál már rögtön a hangpostája jelentkezett be. Alig tíz perc alatt értünk oda a nagy bevásárlóközponthoz, kiugrottam a kocsiból és futva tettem meg azt a pár métert a bejáratig. Az ajtó előtt lévő területet a rendőrség lezárta és a bejutás szinte lehetetlennek tűnt. Igaz, a rendőrségi kordon előtt még át kellett volna verekednem magam több száz emberen, tucatnyi fotóson és riporteren, akik csak eseményre vártak. Gyorsan felvettem egy napszemüveget és fejemre egy kapucnit húztam, hátha ezzel kisebb az esélye annak, hogy észrevesznek. Komolyan mondom, a bámészkodók többen voltak, mint a hotel előtt a rajongók. 

- Láttad már őket? – kérdezte Louis utolérve engem, nyomába a többiekkel.

- Nem, nem igazán… - álltam lábujjhegyre és a nagy embertömeget kezdtem el pásztázni. Én voltam a társaságunkból a legmagasabb, de így is alig láttam valamit, szinte semmit. Megpróbáltam pár lépést a bejárat felé tolakodni és ekkor észrevettem valamit, vagyis valakit. – Héj, mintha az ott Perrie lenne! – kiáltottam fel reménnyel telve, mikor megláttam egy rikítórózsaszín hajtömeget. Reméltem, ha az egyik lányt megtaláljuk, akkor valószínűleg a másik kettőt is. Csoportban sokkal többre mentünk és sikerült áttolakodni magunkat a nagy tömegen. A szemem nem csalt az imént és tényleg Perrie volt az. Én férfi szemmel mindig is elég idétlennek tartottam Perrie rózsaszín haját – félreértés ne essék, kedvelem a lányt -, viszont most nagyon jó hasznát vettem.

- Perrie! Ott vannak a fiúk! – mutatott a mellette álló Eleanor felénk. Ketten megvoltak és reméltem, hogy Ash is ott lesz valahol körülöttük. Perrie és El rögtön Zayn és Louis nyakába ugrottak, a fiúk pedig megkönnyebbülve felsóhajtottak, míg én továbbra is idegesen a tekintetemet ide-oda kapkodtam a körülöttünk lévő embereken.

- Hol van Ash? – kérdeztem Eltől türelmetlenül.

- É-én nem tudom, Harry. Már egy ideje nem láttuk… – gondolkozott el, bennem pedig felment a pumpa.

- Mi van? – akadtam ki és észre sem vettem, de ordítozni kezdtem szegény lánnyal. – Hogy érted azt, hogy nem már egy ideje nem láttátok? Hát nem együtt jöttetek? Mi van, ha azaz elmebeteg túszul ejtette? Ha valami baja lesz, akkor az a csakis a te hibád, mert gondolom te hívtad el erre a vásárlós szarságra! – vádoltam meg.

- Héj, Haz! Állj le! – vágott közbe Louis és egyik karjával átölelte a megszeppent Eleanor vállát. – Én elhiszem, hogy ideges vagy, de ahelyett, hogy egy olyan emberrel kiabálsz, aki nem tehet semmiről, inkább érdeklődhetnél valakitől a részletekről. Nagy a valószínűsége, hogy nem is ő az egyik túsz. – Szavai kissé lenyugtattak és reményt ébresztettek bennem. Egy szót sem szólva elfordultam tőlük és a tömegben furakodva egy rendőrt kerestem vagy akárkit, akitől egyik kicsit többet megtudhatok.

- Elnézést, tudna nekem segíteni? – kérdeztem udvariasan egy rendőrnőt. – Vannak valami fejlemények az üggyel kapcsolatban?

- Sajnálom, Uram, de nem adhatok ki információkat – rázta meg a fejét sajnálkozó arccal.

- Kérem! Én csak a túszokról szeretnék megtudni valamit. Egy lányt keresek. Itt volt a támadás ideje alatt a plázában – legalábbis reméltem, hogy itt volt -, de most nem találom és mobilját sem veszi fel – kérleltem kétségbeesetten.

- Hozzátartozója a lánynak? – kérdezte.

- Ő a barátnőm. Kérem, meg kell tudnom, hogy nem lett-e túsz! – lassan már könyörögtem.

- Hány éves a barátnője és körülbelül hogy néz ki? – sóhajtott fel megadva nekem magát.

- Úgy 170 centi magas, szőke, zöldes barna szemű. Egy farmer rövidnadrág és egy sárga ujjatlan felső van rajta. 18 éves – hadartam egy szuszra.

- Akkor valószínűleg megnyugodhat, fiatalember. A szemtanúk szerint az egyik túsz 50 a másik pedig 13 év körüli. Azt ajánlom, keresse meg a barátnőjét, itt kell lennie valahol a tömegben, mert az épületet már kiürítettük – mondta biztató mosollyal az arcán. Szavai megnyugtattak és egy nagyot sóhajtottam.

Hálálkodtam egy sort, majd visszasiettem a többiekhez, akik ugyanott vártak rám, ahol az előbb álltak.

- Na, van valami fejlemény? – kérdezte Lou, de hangjában sértődöttség bujkált. Tudtam, hogy Eleanor miatt ilyen és őszintén, én is rosszul éreztem magam, amiért ártatlanul megvádoltam a lányt.

- Aha – bólintottam. – Azt mondták, hogy nagyvalószínűséggel nem ő az – mondtam és kifújtam egy nagy levegőt. – Figyelj, El! Én nagyon sajnálom az előbbit. Túlreagáltam a dolgot, tudom. Sajnálom, rendben?

- Semmi baj, Harry – tette El megnyugtatóan a vállamra a kezét ás halványan rám mosolygott. – El van felejtve. Én megértem, hogy ideges voltál, én is az lettem volna a helyedben. - Hálásan Elre mosolyogtam, majd nyakamat nyújtva újra elkezdtem keresni a hatalmas tömegben Ash-t. Tudtam, hogy valószínűleg itt van valahol, de abban is biztos voltam, hogy csak akkor nyugszom meg teljesen, ha már a karjaimban tarthatom őt.

Gondolhattam volna.

Másfél órán keresztül szagolgattam a férfi parfümöket, a végére már szinte semmilyen szagot nem éreztem, de mikor ehhez a parfümhöz értem, rögtön megcsapott Harry ismerős illata és tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Egyáltalán nem volt olcsó, de megvettem egy kisebb üveggel, mert úgyis eléggé meggyarapodott a bankkártyámon lévő összeg így, hogy a One Direction-nek zongorázok, meg különben is jól fog ez még jönni a Harry nélkül töltött éjszakákon.

Mosollyal az arcomon sétáltam a zsúfolt plázában Elt és Perrie-t keresve. Egy csomó bolt előtt megálltam és csak szabadon nézelődtem. Az egyik kirakatban megláttam egy gyönyörű fehér ruhát és rögtön beleszerettem. Elképzeltem, hogy hogyan állna rajtam a szűk, tapadós anyag és biztos voltam benne, hogy Harrynek is tetszene. Már beléptem a boltba, mikor hangos sikoltozást hallottam valahonnan. Pár pillanat múlva nagy tömeg rohant el mellettem, a boltok kiürültek és mindenki a lifthez vagy a lépcsőkhöz szaladt. Menekültek? De mi vagy ki elől? Kérdésemre gyorsan meg is kaptam a választ, mikor a sarkon egy fegyveres, símaszkot viselő férfi fordult be 3-4 rendőrrel a nyomában. Rálőtt az egyik üldözőjére, mire egy sikkantás jött ki ajkaim közül, de szerencsére a golyó csak a falba csapódott. Ekkor a támadó kiragadott egy fiatalabb lányt a tömegből és a fegyverét a lányt fejéhez tartva kiabálni kezdett. Nem hallottam ordítozásából semmit, csak szófoszlányokat, a sikoltozó tömeg miatt. Nagy nehezen mozgásra késztettem a lábaimat és beszaladtam a legközelebbi ajtón. Egy lélek sem volt bent, biztosan már kimenekültek a fegyveres férfi elől. Egy étterem konyhája lehetett, mert mindenféle ínycsiklandozó étel főtt a tűzhelyen és egy torta sült a sütőben. Összefutott a nyál a számban, ha nem ebben a helyzetben lettem volna, akkor biztosan megkóstoltam volna párat, de most gyomrom borsó méretűre zsugorodott a félelemtől. Szegény lány. Nagyon reméltem, hogy azaz idegbeteg nem bánja őt. 

Lekapcsoltam a sütőt és a gáztűzhelyeket, nehogy a végén még felgyulladjon valami, majd leültem egy rozoga faszékre. Ujjaimmal idegesen doboltam és vártam, hogy történjen valami. Közel negyed órát kellett „csupán” várnom, míg valami történt, bár azt reméltem, hogy jön valaki és azt mondja, hogy elfogták a támadót és minden rendben, de ehelyett hangos sikoltást és egy tompa puffanást hallottam a konyhából nyíló másik ajtó túloldaláról. Összerezzentem a beszűrődő hangoktól és menekülni akartam. Csendben felálltam a székről és az ajtó felé osontam, amin bejöttem. Lassan, lábujjhegyen mentem, nehogy a cipőm apró sarka egy kis hangot is kiadjon. Már a kilincsen volt a kezem, mikor bekövetkezett a lebukásom. A telefonon hangosan megszólalt, gyorsan kikaptam a táskámból – mellesleg Harry hívott és már egy nemfogadott hívásom is volt  tőle – és kinyomtam, de ekkor már minden hiába volt, mert a másik ajtó kivágódott én pedig teljesen lefagytam. A símaszkos férfi rontott be, rám fogva a pisztolyát.

- Ne olyan sietősen, kislány! – mondta gúnyosan és mellém lépve keményen megragadta a karomat és miután elvette a telefonomat és ripityára törte, húzni kezdett maga után. Egy helyiségbe értünk, ami tele volt székkel és asztalokkal és egy nagy erkély nyílott belőle, valószínűleg az étterem volt, ahová a konyha is tartozott. A sarokban egy idősebb nő ült, kötény volt rajta, gondolom az étterem dolgozója lehetett. Arca aggodalmat tükrözött, de nem volt pánikba esve. Mellette pár méterre az a lány ült sírástól kipirosodott arccal, látszott rajta, hogy nagyon kikészült. Mikor felnézett rám, kikerekedett a szeme, de én is nagyon meglepődtem, mert felismertem benne azt a lányt, aki múltkor a hotel előtt megütött engem. A férfi durván a földre lökött kettőjük közé úgy, hogy fejem keményen a falnak csapódott. Kicsit felsikkantottam a fájdalomtól, de sokkal jobban érdekelt az, hogy túszul estem. Az egész olyan volt, mint egy akciófilmben vagy egy rossz szappanoperában. Pisilnem kellett, éhes és szomjas voltam, de legfőképpen ki akartam jutni ebből az átkozott épületből.  A mellettem ülő lány fejét a térdére hajtva zokogott. Senki sem érdemel meg ilyet. Akármit is csinált velem pár napja, megsajnáltam őt. Gyengéden a vállára tettem a kezem megnyugtatásképpen, mire felnézett.

- Nem lesz semmi baj. Kijutunk innen valahogy, ígérem – mondtam biztatóan.

- Mért csinálod ezt? N-nem emlékszel rám? – kérdezte szipogva. A lányon most is egy One Direction-ös póló volt, amiről Harry nevetett rám. Ez egy kicsit megmosolyogtatott. Hiányzott Harry és el tudtam képzelni mennyire aggódhat értem, ha már tudja egyáltalán, hogy mi történt.

- Ha a hotel előtti incidensre gondolsz, akkor igen, emlékszem – bólintottam.

- Akkor mért vagy ilyen? Mért próbálsz megnyugtatgatni? – értetlenkedett.

- Mert itt most egymásra vagyunk utalva. Valahogy meg kell szöknünk ettől az őrülttől – suttogtam, hogy elrablónk ne hallja utolsó két mondatomat. – Mi a neved?

- Phoebe – szipogta.

- Ti ott ketten! – kiabált ránk a férfi. – Egy szót sem! Fogjátok be a pofátokat! – Idegesen mászkált fel-le és magában motyogott valamit, miközben fegyverét ujjai közt forgatta.

- Haza akarok menni! – fakadt ki halkan Phoebe és újabb könnyek gyűltek a szemébe. Óvatosan átöleltem és hagytam, hogy a vállamon sírjon. A férfi behúzta a függönyöket, hogy senki se lásson be és felénk indult.

- Te ott! – mutatott Phoebe-re, mire az ijedtem felpillantott. – Igen, te. Gyere csak! Beszélgetünk egy kicsit a rendőrökkel!

- Ne! Ne! Kérem! – sikítozott Phoebe és hisztérikusan belém kapaszkodott.

- Hagyja őt! – kértem. – Halálra van rémülve!

- Akkor gyere te! – intett felém. Talán még sem volt olyan jó ötlet, hogy közbeavatkoztam. – Igyekezz, nehogy véletlenül megcsússzon az ujjam és meghúzzam a ravaszt! – Nem tehettem mást, Phoebe-t lefejtve magamról, remegve felálltam a földről és lassú, megfontolt léptekkel felé indultam. - Szedd azokat a formás kis combjaidat! – Bunkó beszólása miatt biztosan arcon csaptam volna, ha nem lett volna nála fegyver. Fájdalmasan megragadott a karomnál fogva és a fejemhez tartotta a pisztolya csövét. Soha életemben nem volt még olyan halálfélelmem, mint akkor. A szívem a torkomban dobogott és úgy éreztem, mindjárt összeesek. Kilökött a teraszra és maga elé fogott, mint egy pajzsot, mert így tudta, hogy nem fognak rá célozni. Vakuk villantak ránk és egy csomóan alánk gyűltek, rendőrök, riporterek és bámészkodók.

- Figyelem, fakabátok! – kiabálta a férfi, hogy majdnem megsüketültem, de akkor ez volt a legkisebb gondom. Sokkal kiábrándítóbb volt, hogy egy beélesített fegyver csövét nyomták a halántékomhoz. – A túszoknak nem esik baja, ha a követeléseimet teljesítik! Először is egy tv stábot kérek és azt, hogy a műsoromat minden csatornán levetítsétek. Ezen kívül pedig egy helikoptert a pláza tetejére egy pilótával. Minderre egy, azaz egy órát adok! Ha 60 perc múlva nem kapom meg, amit kérek, akkor a túszoknak annyi! És ezzel szexi kis szöszivel fogom kezdeni! – kiabálta és ördögien felnevetett. Ekkor észrevettem valakit a tömegben. Harry volt az. Utat tört a bámészkodók tömegében és a pláza bejárata felé sietett. Reménykedtem abban, hogy terve, hogy bejut, meghiúsul, de szerencsére a rendőrök két oldalról lefogták és akárhogy is ficánkolt a szorításukban, szerencsére nem tudott szabadulni. Sós könnyek gyűltek a szemem sarkában és folytak le az arcomon. Oda akartam menni hozzá és megnyugtatni, hogy minden rendben, de semmi sem volt az.

- Kinyírlak te szemét! Esküszöm, ha egy ujjal is hozzáérsz, kinyírlak! – kiabálta Harry kétségbeesetten a rendőrök karjai közt vergődve. – Maguk meg csinálják már, amit mondd! Megöli őket, ha nem tesznek semmit!  - Ekkor a férfi behúzott a teraszajtón és végre valahára elvette a fegyvert a fejemtől, majd visszalökött az előbbi helyemre. Könnyek folytak le az arcomon, de gyorsan letöröltem őket. Erősnek kell mutatnom magam, mert ha én is kétségbeesek, akkor Phoebe teljesen összezuhan és akkor nem tud segíteni, hogy valahogy kijussunk innen, mert a rendőrök úgy tűnik, nem tesznek semmit annak érdekében, hogy kiszabadítsanak minket.

- A barátod volt, mi? – vágta hozzám a kérdést az fogvatartónk.

- Igen – adtam meg az egyszerű választ.

- Ismerős nekem – gondolkozott el. – Mi a neve?

- Harry. Harry Styles – mondtam.

- Abból a fiúbandából, ugye? A lányom imádta őket. Nagyon mérges lenne rám, ha megtudná, hogy a kedvenc szépfiújának a barátnőjét tartom fogva. De már sosem fogja megtudni… - Nem értettem, hogy miről beszél és többet nem is szólt senki egy szót sem. Egy darabig csönd volt, mikor Phoebe megszólalt mellettem.

- Sajnálom a tegnapelőtt történteket – mondta halkan. – Kicsit túllőttem a célon, azt hiszem. Félreismertelek téged. Szerintem Harry megérdemel egy olyan lányt, mint te – mosolyodott el halványan.

- Köszönöm és el van felejtve, rendben? – mosolyogtam rá biztatóan. – Te szereted Harryt és én is őt, szóval nem utálhatlak – vontam meg a vállam. – Én kedvelem az összes rajongót, még az ilyen őrülteket is, mint te – löktem meg játékosan és ezzel sikerült elérnem, hogy elmosolyodjon.

- Szerinted túléljük ezt az egészet? – kérdezte könnyes szemmel. – Pedig van jegyem a holnaputáni koncertre. Már hónapok óta erre a napra várok – sóhajtott fel.

- Persze, hogy kijutunk innen – biztattam. – Ma este már a saját ágyadban alhatsz és két nap múlva találkozunk a koncerten, ígérem! – Igazából én sem tudtam, hogy mi fog történni, belül remegtem a félelemtől és kétségbe voltam esve. Már fél óra letelt abból az egyből és még nem történt semmi, a rendőrség nem csinált még semmit.

- Mért csinálod ezt? Lucas. Ugye ez a neved? Többször láttalak már itt az étteremben. A lányoddal voltál, ugye? – kérdezte hirtelen az idős nő a sarokból. Eddig csöndben ült, egy szót sem szólt, ezért meglepett, hogy beszélni kezdett. A felszolgálói névtáblájáról megtudtam, hogy a neve Mrs. Howard. Szóval neki is van férje, családja, őt is várják haza.

- Fogd be! Semmi közöd hozzá! – ordított rá szegény nőre.

- Csak nem értem az okot – folytatta Mrs. Howard mégis. Ha fel akarja őt bosszantani, akkor nagyon jó úton jár. – Fényes nappal kiraboltál egy bankot. Ez őrültségre vall vagy csak fel akartad vonni magadra a figyelmet. A második lehetőségre tippelnék, csak nem értem az okát. Mit akarsz a tv stábbal? – Okos nő. Nekem ezek a dolgok fel sem tűntek.

- Hogy mit akarok?! – kiabálta Lucas. – Azt akarom, hogy az egész világ megtudja, hogy mit tett az a ribanc! A feleségem – vette lejjebb a hangerőt és leült az egyik székre nekem háttal, fegyverét pedig az asztalra tette. – Megcsalt azzal a gazdag üzletemberrel. Megbocsájtottam neki, de újra megtette és elindította a válópert. Elvitte magával az én kis hercegnőmet, az egyetlen embert, aki még számított – Mrs. Howard felállt a földről és Lucas felé közeledett. Elrablónk annyira gondolataiba merült, hogy hiába látta, nem érdekelte a dolog. - Három napja történt. Az utolsó cuccaikért jöttek, hogy odaköltözzenek ahhoz a ficsúrhoz. Mielőtt elmentek nagyon összevesztünk, mint mindig. – Könnyek csillogtak Lucas szemében és, ha nem tartott volna fogva minket, akkor biztosan meg is sajnáltam volna. – Pár óra múlva hívást kaptam. A rendőrség volt az. Autóbalesetet szenvedtek. Mindketten meghaltak – itt elcsuklott a hangja. Mrs. Howard megölelte Lucast, aki viszonozta a tettet. Okos nő volt. Rögtön leesett, hogy mért csinálja. Most nekem kellett cselekedni. Éreztem, ahogy adrenalin önti el a testem. Lassan felálltam a földről és hangtalanul mögéjük osontam, majd lekaptam az asztalról a fegyvert. Soha éltemben nem tartottam pisztolyt a kezemben és félelemmel töltött el, hogy hozzá kellett érnem. Emellett viszont megkönnyebbültem és sokkal nagyobb esélyt láttam arra, hogy élve kijutunk innen, mint eddig.

- Mi a…?! – ugrott fel Lucas a székből és felém pördült. – Tedd le azt a fegyvert, kislány! – szólt rám őrült arccal és felém indult.

- Ne jöjjön egy lépést se közelebb, mert esküszöm, hogy lelövöm! – Szavaim csak üres fenyegetések voltak, de elegek ahhoz, hogy ne tegyen több lépést felém. – Menj ki a folyosóra és keress gyorsan egy rendőrt! – szóltam oda Phoebe-nek, mire a lány bólintott egyet és kiszaladt az ajtón. Pár perc múlva egy csomó kommandós és rendőr rohant be a kis étterembe fegyvert fogva ránk. Persze most már sokan voltak, hogy nagyjából megoldódott az ügy. Jellemző. Most hogy megjött az erősítés feleslegesnek éreztem, hogy fegyver van nálam és gyorsan átadtam a pisztolyt egy mellettem álló rendőrnőnek.

- Rendben! Nyertetek! – kiáltott fel Lucas őrült arccal és tudtam, hogy ennyivel nem éri be és csinál még valami őrültséget. – De engem nem kaptok el! Ezt az örömet nem adom meg nektek! – ordította és mielőtt bárki is tehetett volna valamit, kiszaladt a teraszra. Tudtam, hogy mire készül. Pár pillanat múlva eltűnt a szemünk elől. Levetette magát a második emeletről. Minden ember megrökönyödve nézte a történteket, de tenni már senki nem tudott semmit. Mellettem Phoebe felsikított és arcát tenyerébe temetve zokogni kezdett. Átöleltem a vállát és nyugtató szavakat súgtam a fülébe.

- Minden rendben. Most már semmi baj nem lesz. Már vége. Az egésznek vége – mondtam remegő hanggal. Rendőrök és orvosok gyűltek körénk, tömérdek kéréssel bombáztak és meg akartak vizsgálni, én viszont csak el akartam végre tűnni erről az átkozott helyről. A kérdéseket figyelem kívül hagytam és visszautasítottam minden segítséget. Nem volt szükségem vizsgálatokra, nem lett semmi bajom. Legalábbis fizikailag. A lelki problémákon pedig remélhetőleg egyszer majd túlteszem magam. Kihátráltam az emberek gyűrűjéből és még a véremben lüktető adrenalin utolsó maradványaival futni kezdem. Lerohantam a lépcsőn miközben összetalálkoztam pár fekete ruhába öltözött emberrel, nagy fegyverekkel a kezükben, de nem érdekeltek és ők sem foglalkoztak velem. Kilöktem a kijárati ajtót és szememmel csak egy arcot kerestem. Tekintetem megakadt egy földön heverő, néhol kidudorodó fekete zsákon, körülötte tömérdek rendőrrel és fotóssal. Tudtam, hogy mi az. Lucas élettelen teste. Felkavarodott a gyomrom a látványtól, ezért gyorsan elkaptam onnan a tekintetem. Lábujjhegyre álltam és máris megtaláltam azokat a göndör fürtöket, melyeket annyira kerestem. Átfurakodtam a bámészkodók tömegén, közben többen is kérdezték, hogy nem én vagyok-e az a lány a teraszról, de kérdéseiket figyelmen kívül hagyva csak mentem tovább. Már csak pár méter választott el minket. Harry egy kocsinál állt előre dőlve, az autó motorháztetőjén támasztotta meg magát kezeivel. Mellette Louis a kezét a vállára téve talán nyugtatni próbálta, ami rá is fért a Göndörkére, mert arca annyira meggyötört volt, hogy összeszorult a szívem. Odasiettem hozzá és beletúrtam a hajába, miközben egy nagyot sóhajtottam. Rögtön felém kapta a fejét és felegyenesedve szorosan magához ölelt.

- Ó, Ash! El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam érted! – sóhajtott fel megkönnyebbülten és belepuszilt a hajamba.

- Annyira szeretlek Harry! – kapaszkodtam belé kétségbeesetten.

Tádáá! Vére készen lettem a 33. fejezettel! Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam, de kárpótlásképpen ez a rész hosszabb lett, mint az előzőek (kb. 3300 szó *büszkefej*)! A tábor nagyon jó volt, de annál is csak ti voltatok fantasztikusabbak! Túlléptük a 80000(!) oldalmegjelenítést és már több, mint 140(!) feliratkozó olvasója van a blognak! Komolyan mondom, eszméletlenek vagyok! Ti vagyok a világ legjobb olvasói! Remélem, hogy tetszeni fog ez a rész, bár kissé tartok a reakciótoktól!
Most pedig jó olvasást!

xx, Csakegylány

A szívem kihagyott egy ütemet, majd heves vágtába kezdett. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne csinálnom. Legszívesebben az asztal alá bújtam volna, vagy csak simán elfutottam volna, de nem akartam megfutamodni és reménykedtem, hogy talán most kiabálás és veszekedés nélkül megbeszélhetjük a dolgainkat.

Harry tekintete összeakadt az enyémmel, meglepődés ült ki az arcára, majd lépéseit megnyújtva sietett felénk. Önkéntelenül álltam fel a székemről és pár bizonytalan lépést tettem felé. Nem tartva reakciójától nyakába borultam és hozzábújtam. Minden szorongás eltűnt belőlem, mikor átkarolta a derekamat és szorosan ölelésbe vont. Puha bőrét apró puszikkal halmoztam el, míg ő nyakamba temette az arcát.

- Nagyon sajnálom – mondtam halkan. – Sajnálom, hogy titkolóztam előtted. Soha többé nem teszem! Kérlek, bocsáss meg nekem!

- Nincs miért bocsánatot kérned – nézett fel rám. Csak ekkor vettem észre a szeme alatt éktelenkedő sötét karikákat, amikből arra következtettem, hogy ő sem nagyon tudott aludni az éjszaka. Csakúgy, mint én. – Annyira sajnálom, Ash! – sóhajtott fel fájdalmasan és karjait még szorosabban fonta körém. – Minden rendbe jön, ígérem! – suttogta a fülembe lágyan. – Megvédelek, és nem engedem, hogy még egyszer valaki bántson. Csak... csak ne hagy el, kérlek! – Hangja olyan kétségbeesetten csengett, hogy összeszorult a szívem.

- Nem hagylak el soha! – ígértem. – Szerelek, Harry!

- Én is nagyon szeretlek… - válaszolta, de elcsuklott a hangja. Félig lábujjhegyre álltam, hogy lassan felé hajolva egy hosszú puszit lehelhessek a szájára. Egy kis idő múlva elhúzódtam és őszintén felmosolyogtam rá. Most ő következett és ajkait az enyémekre nyomva hosszan megcsókolt. Ajkaimat enyhén szétnyitva bebocsájtást engedtem neki. Nyelveink lassan, érzékien kényeztették egymást. Ez a kibékülés sokkal jobban ment, mint azt képzeltem volna. Mosolyogva váltunk szét és Harry még egy szoros ölelésre vont. Fejét a vállamra hajtotta és mélyen felsóhajtott. Meleg lehelete csikizte a bőrömet, mire halkan felkuncogtam.

- Ha kiörömködtétek magatokat idejöhetnétek hozzánk és reggelizhetnénk végre! – hallottam meg Louis hangját a hátam mögül.

- Gyerünk, gyerünk! Lassan éhen halok! Ja, és hoztam nektek kaját! – sürgetett minket Niall. Nevetve fogtam meg Harry kezét és az asztalunk felé kezdtem húzni. A négyszemélyes asztalnál már csak egy üres szék volt ezért elindultam, hogy hozzak egy ötödiket is, amire rá tudok ülni, de ekkor Harry megfogta a csuklómat és lágyan visszahúzott. Leült a székre és az ölébe ültetett, de nem engedte el kezem. Mit ne mondjak, nagyon kedvemre való volt ez a megoldás, mert Harry nagyon kényelmesnek bizonyult, bár szerintem ő másképp gondolhatta a helyzetet a súlyom alatt, de mikor próbáltam, nem engedett felállni. Kezemet az egész reggeli alatt nem engedte el így elég érdekesen, de valahogy mégis sikerült megoldanunk az evést. Végig széles mosollyal az arcomon társalogtam a fiúkkal és néha-néha csentem Harrytől egy-két csókot. Lassan a többiek is szállingózni kezdtek az étkezőbe, így mivel már túl sokan lettünk volna átültünk egy másik asztalhoz, de Harry még így sem engedett el és az ölébe húzott. Mindenki mosolyogva nézett minket, megkönnyebbültek, hogy nem volt hosszú a köztünk fennálló mosolyszünet.

Mivel apa állítólag a következő koncertet szervezte a város másik végében, ezért Harry a reggeli után átjött velem az én szobámba.

- Mit csinálunk ma? – kérdezte és kacér mosollyal az arcán nekitolt a hotelszoba bejárati ajtajának.

- Mért? Mit szeretnél? – biccentettem oldalra a fejem.

- Mondjuk valami ilyesmit… - hajolt felém és testét az enyémhez préselve hevesen megcsókolt.

- Sajnos nem érek rá – mondtam vállat vonva, mire bepróbálkozott a kiskutyaszemekkel, de én hősiesen tartottam magam.

- Mért mi dolgod van? – érdeklődött kissé sértődötten.

- Hajat kell mosnom – jelentettem ki.

- Szeretnéd, hogy csatlakozzak? – ajánlotta fel szemtelenül.

- Szerintem ezt egyedül is képes vagyok megoldani – forgattam meg a szemem.

- Pedig nagyon szívesen segítettem volna.

- Olyan perverz vagy! – fakadtam ki nevetve.

- Csak segítőkész – suttogta a fülembe, mire meleg leheletétől légzésem felgyorsult.

- Fürdenem kell… - suttogtam zihálva és eltoltam magamtól. Még egy puszit adtam az arcára és a fürdőbe indultam. – Addig helyezd kényelembe magad – szóltam neki vissza az ajtóból.

- Igenis! – állt haptákba, mire felkuncogtam és már el is tűntem az ajtó mögött. Gyorsan készen lettem a fürdéssel és meleg víz úgy elálmosított, hogy szinte állva el tudtam volna aludni. Mikor kijöttem a zuhany alól, nem volt erőm megcsinálni a hajamat, ezért eldöntöttem, hogy csak simán befonom és hagyom, hogy magától megszáradjon. Persze a hajgumit, mint általában a hálóban, a bőröndömben hagytam, így gondosan magamra tekertem egy törölközőt, majd bementem a hálószobába. Harry az ágyamon ült és éppen az én laptopomon szórakozott, hozzátenném nem mintha valaki megengedte volna neki. Mikor beléptem a szobába felkapta a fejét és szemével gondosan tetőtől talpig végigmért, majd elismerően füttyentett egyet.

- Csak nem meggondoltad magad? – húzogatta a szemöldökét.

- Ne is álmodozz! – forgattam meg a szemem. – Csak lusta vagyok megcsinálni a hajam, ezért gondoltam gyorsan befonom, de nem volt nálam hajgumi – magyaráztam, mire csalódottan lebiggyesztette az alsó ajkát. Magamon éreztem Harry tekintetét, miközben neki háttal a bőröndömben kutakodtam. Nagy nehezen sikerült rátalálnom a keresett tárgyra és már indultam is vissza a fürdőbe, de Harry utánam szólt.

- Majd én megcsinálom neked – ajánlotta fel és kiszedte a kezemből a hajgumit.

- Ha gondolod… - mondtam bizonytalanul, mert egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy Harry normálisan meg tudná csinálni a hajam. Elhelyezkedtem az ágy mellett a földön, hogy Harry könnyedén elérjen. Először egy fésűvel óvatosan kifésülte a hajamat, majd mikor ezzel készen lett, hozzáfogott a fonáshoz. Meglepetésemre fürge ujjai gyakorlottan jártak hajtincseim között, látszott, hogy nem most csinálja először.

- Kész is! – mondta pár perc múlva és egy puszit adott a nyakhajlatomba. Felpattantam a földről és elvettem az éjjeliszekrényről a kistükrömet, majd alaposan megvizsgáltam a hajamat. El kell mondjam, Harry profi munkát végzett, pedig sosem gondoltam volna, hogy ő még ilyet is tud.

- Ezt meg kitől tanultad? – kérdeztem elképedve.

- Nővérem van – vonta meg a vállát és hátradőlt az ágyban.

- Nem is gondoltam volna rólad, hogy ilyen ügyes ujjaid vannak – dicsértem meg büszkén mosolyogva.

- Pedig ha tudnád, mennyi mindent tudnék még csinálni neked az ujjaimmal – mosolygott kacéran és hosszú ujjaival a törölközőm alsó végével kezdett babrálni, miközben tekintetét az enyémbe fúrta és nyelvével benedvesítette telt, rózsaszín ajkait. Bizsergés futott át a testemen és teljesen elpirultam, majd zavaromban majdnem leejtettem magamról a törölközőmet.

- Fel kell öltöznöm – suttogtam halkan és egy nagyot nyeltem. Harry vonzerejétől még mindig részegen, botladozva mentem a fürdő ajtaja felé, út közben ebben-abban meg is botlottam párszor. Harry felettébb viccesnek találhatta zavaromat, mert minden botlásomnál édesen felnevetett. Kinevetett engem.

Miután sikeresen, minden sérülés nélkül elértem a fürdőig, sietve felöltöztem. Mikor visszamentem a hálóba, mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy Harry elaludt az ágyamon. Óvatosan, nehogy felébresszen mellébújtam, de akármennyire is próbáltam nem felkelteni, mégis kinyitotta gyönyörű smaragdzöld szemeit és halványan elmosolyodott. Átkarolta a derekamat és szorosan magához húzott, így könnyen elférhettünk az egyszemélyes ágyon is.

- Jó éjt, Harry! – suttogtam és egy puszit nyomtam ajkaira. Pár pillanat múlva már csak Harry halk szuszogása hallatszódott a szobában. Sokáig figyeltem őt és egy-egy göndör hajtincsével játszadoztam, miközben rájöttem, hogy Harry beszél álmában. Nagyon édes volt. Nem értettem minden, csak szófoszlányokat sikerült kivennem a beszédéből. Megtudtam, hogy hiányzik neki a családja és megmelengette a szívemet, mikor azt mondta, hogy szeret. Lassan én is elálmosodtam, mivel éjszaka szinte egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni és egy idő után Harry mellett mély álomba merültem.

Már késő délután lehetett, mikor a telefonom rezgésére ébredtem. Harry már fent volt és mosolyogva figyelt engem, azaz leste, ahogy alszom, nem mintha én nem ezt tettem volna pár órája. Ásítva a telefonmért nyúltam, majd visszaestem a meleg ágyba. Az otthoni telefonról hívtak. Először nagyon megörültem, de aggódni kezdtem, mert hirtelen eszembe jutott, hogy Londonban ilyenkor már az éjszaka közepén járhatnak. Gondterhelt arccal kimásztam Harry mellől az ágyból és megnyomtam a hívás fogadására szolgáló gombot.

Először alig értettem, hogy mi a gond, mert Dorota túl gyorsan beszélt, plusz felét nem is értettem, mert félig angolul, félig oroszul hablatyolt valamit. A harmadszori nekifutásnál sikerült megértenem, hogy Adam valami rosszat álmodott és, hogy már majdnem egy órája sír. Rosszallóan kértem Dorotát, hogy adja át neki a telefont. Eltelt egy ideig mire sikerült megnyugtatnom öcsikémet, megígértem neki, hogy nemsokára hazamegyek és meséltem neki egy esti mesét. A telefonban hallatszódó mély szuszogásból arra következtettem, hogy elaludt. Eléggé lehangolva mentem vissza a hálóba és visszafeküdtem Harry mellé az ágyba.

- Baj van otthon? – kérdezte Harry gyengéden és derekamat átkarolva magához húzott.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Nincs baj, csak Adam rosszat álmodott és nem tudott visszaaludni. Azt hiszem, már hiányzok neki – sóhajtottam fel. – Talán haza kéne mennem.

- Nem érzed itt jól magad? – kérdezte Harry és csalódottságot véltem felfedezni a hangjában.

- Nem, nem erről van szó – tiltakoztam rögtön. – Csak még soha nem voltunk ilyen távol egymástól, főleg nem ennyi ideig. Amúgy meg szeretem New Yorkot.

- Ennyi? Csak a város miatt maradsz itt? – kérdezte már titkolt humorral a hangjában. Tudtam, mire akar kilyukadni, de inkább még játszadoztam vele egy kicsit.

- Ja és jól főznek itt a szállodában is – tettem hozzá és máris jobb lett a kedvem. – Valamint a szobaszervizes fiú, aki múltkor is hozta a reggelinket, na, ő is nagyon aranyos és azok az izmok! – áradoztam. – Nem igaz, hogy még nem láttad!

- Szóval a szobaszervizes gyerek… - húzta össze a szemét. – Az a szőke lenyalt hajú, aki úgy jár, mint egy meleg? – Muszáj volt felnevetnem. – Most meg mi van? – csattant fel és felült az ágyban.

- Aranyos vagy féltékenyen – állapítottam meg mosolyogva.

- Nem vagyok féltékeny! – vágott vissza. – Főleg nem egy ilyen meleg gyerekre!

- Nem is meleg! – védtem meg szegény fiút. Harry már szólásra nyitotta volna a száját, mikor valaki kopogtatott az ajtón. - Ki lehet az? – gondolkoztam el.

- Amíg aludtál rendeltem vacsorát – vonta meg a vállát. – Ha szerencséd van, akkor lehet, hogy a kedvenc szobaszervizesed lesz az – forgatta meg a szemét.

- Akkor meg is szerzem a számát! – idegesítettem tovább és felugrottam az ágyról, mire Harry csak egy dühös pillantással jutalmazott.

- Ha számát szeretnéd, akkor én inkább én megyek, mert, hogy a srác nem heteró az száz – előzött be és már kint is volt az előszobában, hogy ajtót nyisson. Én törökülésben elhelyezkedtem az ágy szélén és vártam, hogy Harry visszaérjen a vacsoránkkal. Elég éhes voltam, mert habár reggelire elég sokat ettem, de az ebédet átaludtam, így már lassan az éhezés határán álltam. Nem telt bele pár perc és Harry már vissza is ért egy nagy tálca mindenféle ételt tartva a jobb kezében, de kikerekedett a szemem mikor megláttam, hogy a balban egy kis fehér papírcetlit lenget.

- Ez nem hiszem! – ámuldoztam. – Hogy a fenébe sikerült megszerezned?

- Én nem csináltam semmit – vonta meg a vállát és az ágyra helyezte a tálcát, majd leült velem szemben. – De a gyerek olyan meleg, hogy tojást lehetne rajta sütni – mondta, mire felkacagtam. Szóval neki volt igaza. – Mielőtt elment a kezembe nyomta a telefonszámát – adta át nekem a kis cetlit. – Szóval, ha gondolod, felhívhatod. Talán elmegy veled egy csajos délutánra és legjobb barátnők lesztek – viccelődött. Hirtelen felkaptam egy kispárnát az ágyról és jól fejbe csaptam vele.

- Olyan szemét vagy! – vádoltam meg és újra felé céloztam, de most gyorsan reagált és csuklómat megfogva közel húzott magához.

- Sajnálom, de be kell érned velem – mondta kacér mosollyal. Meleg lehelete csiklandozta az arcomat és kezemből rögtön kiejtettem a kispárnát. Nem bírtam türtőztetni magam és rácsaptam Harry ajkaira.

Miután megvacsoráztunk, egész este éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Átbeszéltük a tábor utáni egymás nélkül töltött pár évet, részletesen elmesélte, hogy mik történtek vele az X-Faktorban. Beszámolt nekem a sok kedves rajongórók, akik nap, mint nap körül veszik őket és a gyűlölködőkről, akik megkeserítik a napjaikat. Valamint megtudtam róla, hogy nem csak hajat fonni tud, hanem még főzni is és megígérte, hogy ha hazaértünk, elkészíti nekem a kedvenc ételemet. Aztán mindenféle kérdéseket tett fel nekem, mint például, hogy melyik a kedvenc helyem azok közül, ahol már megfordultam, én persze rögtön Párizst válaszoltam, majd megkérdezte a kedvenc virágomat, kedvenc csokifajtámat és a kedvenc drágakövemet. Át sem gondolva a kérdést rögtön rávágtam, hogy a smaragd, de azonnal meg is bántam, mikor megkérdezte, hogy miért, így be kellett vallanom, hogy az egyetlen oka az, hogy neki smaragdzöld színű szeme van. Persze rögtön elpirultam és legszívesebben visszaszívtam volna az egészet és ezek után azt már meg sem mertem kérdezni, hogy milyen parfümöt használ. Azt hiszem, én aludtam be elsőként éjfél előtt egy kicsivel.

Másnap reggel, mikor a nap sugaraira felébredtem, kezemmel hiába kerestem magam mellett Harryt, ujjaim csak a gyűrött lepedőt markolászták.

- Harry? – kérdeztem halkan, reménykedve, hogy választ kapok. Kissé elszontyolodva rájöttem, hogy Harry valószínűleg visszament a szobájukba, mivel ha együtt aludtunk volna, apa biztosan kicsapta volna a balhét ma reggel. Nagyon reméltem, hogy nemsokára megbékél a gondolattal, hogy együtt vagyunk. Bár már szerintem az is haladás, hogy tegnap este nem zavarta át Harryt az ő szobájukba.

Lassan, komótosan elkészülődtem és leindultam az étkezőbe egy kis reggeliért. Könnyen megtaláltam a többieket, csak a leghangosabb társaságot kellett megkeresnem. Nagy meglepetésemre egy számomra ismeretlen személy is ült az asztalnál. A lánynak félhosszú, nekem túl extrém rózsaszín haja volt, alul sokkal erősebb árnyalatban. Zayn kezét fogta és néha egy-egy csókot nyomott a szájára. Talán ő lehet Perrie? Mindenesetre bevállalós stílusával nagyon szimpatikusnak tűnt már így első látásra is.

- Sziasztok! – köszöntem nekik mosolyogva már messziről. Harry rögtön felpattant a székéről és elém sietett, majd egy szolid csókkal köszöntött, mert ugye mégis emberek között vagyunk.

- Hé, te biztosan Ashlyn vagy, igazam van? – jött oda hozzám a számomra még ismereten lány Zaynnel az oldalán.

- Hívj csak Ash-nek – mosolyogtam rá kedvesen.

- Rendben, Ash. Én Perrie vagyok. Zayn barátnője – tette hozzá büszkén.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – mondtam boldogan. – Zayn nem is mondta, hogy jössz – lövelltem egy szúrós, megrovó pillantást a mellette álló bradfordi fiú felé.

- Igaz, nem szóltam, de csak, mert tegnap szinte alig találkoztunk. Gondolom nagyon jól elvoltatok Harryvel. Kettesben. A szobádban – húzogatta a szemöldökét, mire elpirultam.

A kiadós reggeli után egyedül mentem vissza a hotelszobámba, de még csak pár perce voltam egyedül és valaki máris kopogtatott. Sietve ajtót nyitottam és kissé meglepődtem, mikor a küszöbön Perrie-t pillantottam meg.

- Szia! – köszöntem. – Gyere csak beljebb!

- Nem köszi – rázta meg a fejét mosolyogva. – Csak azért jöttem, hogy szóljak, El el akar vinni minket vásárolgatni, hogy kicsit jobban megismerkedjünk.

- Ez egy nagyon jó ötlet! – lelkesültem fel. – Mikor indulunk?

- Tíz perc múlva, ha az úgy jó neked.

- Tökéletes! – vágtam rá.

Miután Perrie elment, én elindultam Harry szobájába, hogy tájékoztassam arról, hogy elmegyek a lányokkal. Nem kopogtam be hozzájuk, csak simán benyitottam.

- Hidd el, én is hasonlóan, de ez most róla szól… - hallottam meg Harry hangját a hálószobából. Hangjában egy kis idegesség bujkált és rögtön tudtam, hogy nem igazán kedveli az embert, akivel beszélget. Én pedig kíváncsi lettem, ezért megállt az ajtóban és fülelni kezdtem. Tudom, a hallgatózás csúnya dolog, de nem bírtam megállni. – Persze, azt természetesen én fizetem… De Ash-nek egy szót sem! Ő ezt nem tudhatja meg! – Titkolózik előttem. Egyre kíváncsibb lettem, hogy kivel beszélhet és mérges lettem. Mi lehet ilyen titkos, amiről én nem tudhatok? Hirtelen meghallottam, ahogy Harry nem éppen kedvesen elköszön és bontja a vonalat. Nem csinálhattam mást, sietve távoztam a hotelszobából és visszamentem az enyémbe. Ha ott maradt volna, az a biztos lebukást jelentette volna és mérges is voltam Harryre, miért előttem titkolózik, ezért eldöntöttem, hogy nem szólok neki semmit arról, hogy hol leszek egész nap, hadd aggódjon egy kicsit. De végül nem bírtam és mielőtt elindultam volna a lányokhoz, írtam Harrynek egy kis cetlit, hogy vásárolni mentem.

Egy kissé elkésve, de 5 perc múlva már lent is voltam a hallban, ahol El és Perrie vártak rám.

- Sziasztok! Dani? – érdeklődtem.

- Nem érezte jól magát – vonta meg a vállát El.

- Legalábbis ezt mondta – tette hozzá Perrie huncutul mosolyogva. – Bár szerintem Liammel terveztek valamit mára – húzogatta a szemöldökét sejtelmesen, mire muszáj volt felnevetnem.

A hangulat nagyon kellemes volt a taxiban, míg elértünk a plázáig, aminek az alaprajzát már szinte teljesen megtanultam, mivel Eleanorral már vagy százszor voltunk itt a két hetes itt tartózkodásunk alatt. Perrie-t ez alatt a rövid idő alatt sikerült kicsivel jobban megismernem. Rájöttem, hogy a lány tele van humorral, kedvességgel és egy csomó kreativitással, ő olyan fajta ember, akit nem lehet nem szeretni. A pláza előtt megbeszéltem a lányokkal, hogy egy kicsit leválok tőlük, mert egy nagy küldetésem volt. Meg kellett találnom, hogy Harry milyen parfümöt használ. Így első utam egy nagy drogériába vezetett és bár tudtam, hogy Harry illatát ezer közül is megismerném, de lelkesedésem mégis alábbhagyott, mikor megláttam a több száz férfi parfümöt egymás mellett sorakozni a hosszú polcokon.
Hát akkor munkára fel, Ashlyn!

Elgondolkodva indultam át Louis-ék szobájába, mivel El és Perrie elmentek azt hiszem vásárolni, így elhatároztuk, hogy hárman, Loui, Zayn és én csinálunk valamit együtt. Sajnáltam Ash-t egyedül hagyni, de tudtam, hogy nem lesz rám dühös és megérti a dolgot, különben is csak egy-két óráról lenne szó. Ez a lány teljesen megőrjít engem! Egész nap csak ő jár a fejem. Bárhova megyek, bármit csinálok, mindig eszembe jut, hogy ez mennyivel jobb lenne, ha ő is ott lenne velem. Még mindig bizsergés fut végig a testemen, ha visszagondolok gyengéd érintésire, amik égették a bőröm vagy szenvedélyes csókaira arról az éjszakáról. Sokszor voltam már együtt lányokkal, de ez teljesen más volt. Valami felülmúlhatatlan. Az egészet azt tette még különlegesebbé, hogy én voltam neki az első. Azt hiszem ilyet még sosem éreztem egy lány iránt sem. Tudtam, hogy bármit megtennék érte, hogy csak egy mosolyáért is szívesen meghalnék.

Mint egy bolond, óriási mosollyal az arcomon, kopogás nélkül nyitottam be Louis-ék szobájába.

- Na, megérkezett a Hősszerelmes is!  - nevetett felém Zayn, mire csak megforgattam a szemem.

- Mit nézünk? – kérdeztem és ráugrottam a szoba közepén lévő nagy franciaágyra.

- Nem t’om – vont vállam Lou. – Mindjárt keresek valamit – mondta és a bőröndjéhez ment. Én addig megfogtam a távirányítót és unottan váltogattam a csatornákat. Egy városi adó lehetett, aminél megálltam, mert éppen mi voltunk a képernyőn. Nem árt néha egy kis egónövelés, ugye? Az interjúnak pár perc múlva vége lett és elkezdődtek a déli hírek. Nagyon untam a műsort, nem volt semmi érdekes csak valami macskamentés egy felhőkarcoló tetejéről, meg pár kisebb balesetről számoltak be. Már alig vártam, hogy Louis és Zayn -, aki egy idő után segített keresgélni – kiválasszanak valami normális filmet. De hirtelen megszakították a híradót és egy élő hírrel jelentkezett be a műsorvezető nő, ami felkeltette a figyelmemet.

- Pár perce kaptuk a hírt, Kedves Nézőink, hogy a Canal Streeten, a plázában lévő bankot egy negyvenes évei végén lévő férfi kirabolta… - Ekkora egy pancsert! Nappal kirabolni egy központban lévő bankot? Ekkor egy képet mutattak be a nagy bevásárlóközpontról.

- Héj, Lou! Nem ide mentek Eleanorék is? – kérdeztem tőle, de fél szememet még a képernyőn tartottam.

- Öhm… Nem tudom… De valószínű… - gondolkozott el. – Mért mi történt?

- Még nem tudom – vontam meg a vállam. – Gyertek ide! – intettem feléjük, mire letelepedtek mellettem. Újra az adásra figyeltem, mert már így is lemaradtunk egy kis részéről.

- Most rögtön felhívom Elt! – kapcsolta ki a tévét Louis. Látszott rajta és Zaynen is, hogy idegesek, de megértettem őket. Még szerencse, hogy Ash nem ment velük. – A francba is! Nem veszik fel!

- Perrie sem válaszol! – mondta Zayn kétségbeesetten.

- Talán oda kéne mennünk – vettettem fel.

- Induljunk! – vágta rá Lou.

- Hívjatok egy taxit, én addig szólok Ash-nek! – mondtam és válaszukra nem is várva már kint is voltam a folyosón. Futva tettem meg azt a pár lépést a szobáig. Hangosan kopogtattam, de mikor senki sem nyitott ajtót, magamtól benyitottam.

- Ash, itt vagy? – kérdeztem és beléptem az ajtón. Nem kaptam választ, azaz nem volt a szobában, de hogy lehet ilyen felelőtlen, hogy nyitva hagyja az ajtaját, amikor elmegy? Azt hiszem beszélnem kell majd vele. Gyorsan előkotorásztam a farmerzsebemből a telefonomat és megcsörgettem a számát, de nem vette fel. Már majdnem kimentem az ajtón, mikor megpillantottam a cipősszekrényen egy kis cetlit, rajta Ash elegáns kézírásával.

Többször is átolvastam pár mondatos levelét és hirtelen a kis cetlit kettészakadt a kezeim között majd darabokban a földre hullott. Lábaim remegtek alig tartottak meg, neki kellett dőlnöm a falnak, nehogy elessek. De nem lehet, hogy ő az, ugye nem? Több ezer ember mászkál ilyenkor egy ilyen plázában, nem lehet, hogy pont ő legyen a két emberből az egyik. Ha bármi baja lesz és nem is tudom, mit csinálok…

Nemsokára Louis rontott be a szobába elég zilált állapotban. Látszott rajta, hogy ő is rettenetesen ideges.

- Baj van? Haz, mi történt? – kérdezte zihálva.

Nem aludhattam olyan mélyen, mert mikor a telefonom hívást jelezve rezegni kezdett, rögtön felébredtem. Harry hívott.

- Szia! – köszöntem az álmosságtól rekedtes hangon.

- Jó reggelt, Gyönyörű! – hallottam meg Harry édes hangját. – Sajnálom, hogy felébresztettelek, de fél óra múlva lemegyünk vacsorázni, gondoltam, hogy éhes leszel és el szeretnél velünk jönni – magyarázta.

- Persze. Semmi baj, úgy is fel kellett volna kelnem, ha szeretnék az éjszaka is aludni valamit. Fél óra múlva kész leszek – ígértem.

- Rendben. Oda megyek majd érted, jó? – ajánlotta fel.

- Az jó lenne. Köszönöm – mosolyogtam.

- Akkor fél óra múlva.

- Várni foglak! – mondtam és leraktam a telefont.

A mobilomat az ágyra ejtve újra eszembe jutottak a tegnapi nap emlékei, de úgy tűnt, hogy könnyeim elfogytak, mert nem tudtam többet sírni miattuk. Mondjuk a bőgés nem is lett volna jó ötlet, mivel fél óra múlva lent kellett lennem az ebédlőben, találkoznom kellett Harryvel, ha pedig ő sírni lát, akkor elgyengülök és mindent elmondok neki, annak ellenére, hogy elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy soha ne jusson a délutáni eset az ő tudomására.

A faliórára pillantva rájöttem, hogy már 7 óra van, ami azt jelenti, hogy úgy két órát aludhattam. Kikászálódtam a meleg ágyból és rögtön a fürdőszobába mentem. A belenézve a tükörbe, szinte megijedtem magamtól. Szemem alatt az alvás ellenére sötét karikák húzódtak, karomon még tisztán látszottak a pár órával ezelőtti karmolás nyomai, arcom sápadt volt, hajam kócos, szemem pedig piros volt a sírástól. Már majdnem letelt a fél óra, mire sikerült elfogadható állapotba hoznom magam egy kis smink segítségével, majd kifésültem a hajam és az alvástól gyűrött ruháimat levéve felhúztam egy sötétkék, tapadós farmert egy fehér, mintás pólóval. Még egy kis parfümöt fújtam magamra, majd már hallottam is, hogy valaki kopog az szobaajtómon. Rögtön odamentem és mivel az nem volt bezárva, így csak lenyomtam a kilincset és már kint is voltam a tágas folyosón. Harry a küszöböm előtt állt és mosolyogva figyelte, ahogy bezárom az ajtómat.

- Szia! – köszöntem erőltetett mosollyal az arcomon. Viszonozta mosolyomat, majd derekamat átkarolva magához húzott és forró csókot lehelt az ajkamra.

- Hogy aludtál? – kérdezte kedvesen.

- Jól – füllentettem. - Nagyjából sikerült kipihennem a délutánt. - Harry annyira édes volt, hogy borzalmas bűntudat kezdte mardosni a szívem, amiért hazudnom kellett neki. Azzal nyugtattam magam, hogy ez nem is igazán hazugság, csak titkolózás, de ez is éppen volt elég ahhoz, hogy rosszul érezzem magam, nem mintha eddig valami fényes lett volna a kedvem.

- Mi a baj? – kérdezte hirtelen és összeráncolt szemöldökét fürkészte az arcomat. – Minden rendben volt délután?

- Nincs semmi gond. Jó volt minden. Tényleg – győzködtem. Nem igazán hitt nekem, pár pillanatig még engem méregetett. – Amúgy apa hol van? – tereltem el a témát. – Nem szeretnék megint belebotlani evés közben.

- Nyugi – nevetett fel. Az elterelő hadművelet sikerrel járt. – Megbeszélésre ment a biztonságiakkal úgy 10 perce, szóval egy darabig nem kell rá számítanunk.

- Az jó – sóhajtottam fel. - Mehetünk? – kérdeztem. - Éhes vagyok – mondtam, csakhogy ne kérdezősködjön többet, pedig gyomrom borsó méretűre zsugorodott már hosszú ideje és úgy éreztem, hogy egy kanál levésnél több tápanyagot nem tudok a szervezetembe erőltetni. Harry egymásba fonta ujjainkat és összekulcsolt kezeinket a szájához emelte, majd egy hosszú puszit nyomott az enyémre, miközben folyamatosan mosolyogva a szemembe nézett. De mosolya hirtelen lefagyott az arcáról.

- Mi történt a karoddal? – vizsgálta meg a hosszú, piros karmolás nyomokat a kezemen. – Ki csinálta ezt?

- Senki – csattantam fel és rántottam ki kicsit durvábban, mint akartam a karomat kezei közül. – Csak elestem – mondtam már sokkal lágyabban.

- De ezek olyanok, mint a karmolás nyomok – vitatkozott.

- Nem. Mondom, hogy csak elestem. Nekiestem egy hegyes drótkerítésnek. – De a titkok hazugságot szülnek és ekkor már annyira benne voltam a hazudozásba, hogy itt már nem állhattam le. Ha mindent kitálaltam volna, akkor az valószínűleg még nagyobb sebet ejtene a kapcsolatunkon. – Nem mehetnénk már? Nagyon éhes vagyok – nyögtem egyet. Harryn látszott, hogy nem tudja eldönteni, hogy elhiggye-e azt, amit mondtam, vagy sem, de végül arckifejezése meglágyult és ujjainkat összekulcsolva elindultunk az étkező felé.

- Sziasztok! – köszöntem a többieknek, akik már egy asztalnál ültek.

- Hogy vagy, Ash a délután történtek után? – kérdezte Louis. Hirtelen elállt a lélegzetem. Biztosan Eltől tudta meg, hogy mi történt, viszont a Louis már tudja, akkor a többiek is.

- Mért mi volt délután? – kérdezte Harry értetlenül. Szeme a társaságon cikázott választ várva. Úgy, hogy Harry ne lássa ijedtem megráztam a fejem és mutatóujjam a szám elé téve jeleztem Louis-nak és a többieknek, hogy egy szót se. – Szóval? – türelmetlenkedett Harry.

- Semmi. Csak El mesélte, hogy… - kezdte Louis.

- Csak meséltem neki, hogy mennyit sétáltunk – vágott közbe Eleanor nagy megkönnyebbülésemre.

- Ja, hogy az! – bólintott Harry. – Hozzak neked valamit? – kérdezte tőlem kedvesen.

- Egy levest, légyszi – mosolyodtam el.

- Csak egy levest? Beteg vagy? – kérdezte viccelődve.

- Nem, csak nem vagyok valami éhes – magyaráztam.

- Az előbb még majdnem éhen haltál – húzta fel a szemöldökét.

- Az még akkor volt – vontam meg a vállam. – Csak egy húslevest kérek.

- Meglesz – adott egy puszit arcomra és elindult a svédasztal irányába. Nagyot sóhajtva leültem az egyik székre abból a kettőből, amit a többiek nekünk hagytak ki.

- Ez most mi volt? – ráncolta össze a szemöldökét El. – Nem mondtad el neki?

- Nem – ráztam meg a fejem és lesütöttem a szemem. – Nincs szívem elmondani neki és szeretném, ha ti sem tennétek.

- Tőlem nem fogja megtudni – csapott egy kicsit az asztalra Zayn.

- Lakat a számon – értett egyet Niall is. Lassan mindenki beleegyezett a hallgatásba, csak Louis nem. Mindenki egy emberként bámult rá és várta, hogy mondjon valamit.

- Mi van? – csattant fel Louis idegesen. – Ne nézzetek így rám!

- Lou, kérlek! – könyörögtem. – Kérlek, ne mondj neki semmit!

- Ő a legjobb barátom. Nem hazudhatok neki – rázta meg a fejét.

- Na, Louis… - kezdte Eleanor kedvesen Louis-hoz dörgölőzve. – Ez az ő dolguk. Hagyd, hogy ők elrendezzék egymás között.

- Kérlek, Louis! – kérleltem újból, mert Harry vészesen közeledni kezdett az asztalunk felé. – Kérlek!

- Rendben – fújt egyet és öklével dühösen az asztalra csapott.

- Köszönöm, Lou – sóhajtottam fel megkönnyebbülve.

- De azt még hozzátenném, hogy nem értek egyet a döntéseddel – mondta hidegen. Sosem láttam még Louis-t ilyen komolynak, de tudtam, hogy Harry védelmében ellenkezett velem és ezért én még jobban szerettem őt. – Én nem mondok neki semmit, viszont neked minél hamarabb beszélned kell vele, mert ennek nem lesz jó vége. Nem kell sok idő és minden ki fog derülni és az még rosszabb lesz.

- Mi fog kiderülni? – kérdezte hirtelen Harry. Észre sem vettem eddig, hogy már vissza is ért. – Szóval? – nézett rám kérdőn.

- S-semmi. É-én csak… - dadogtam.

- Csak arról beszéltünk, hogy milyen jól döntöttetek azzal, hogy Ash-sel felvállaltátok a kapcsolatotokat – hazudta Niall. Nem ez volt e legjobb téma, amit választhatott volna, de hálás voltam neki, amiért kisegített.

- Ez volt a legjobb döntés – vonta meg a vállát Harry és lerakott elém egy nagy bögre húslevest.

- Köszi – mosolyogtam rá és egy puszit adtam az arcára, mikor leült a mellettem lévő székre.

- Így, hogy őszinték voltunk, talán nem fogják annyira bántani Ash-t. –Összeszorult a szívem.

- Na persze… Ennél jobbat kis sem találhattatok volna – motyogta Louis, én pedig nagyon reméltem, hogy Harry nem hallotta meg, miközben majdnem kiköptem a számban lévő levest, majd félrenyeltem és köhögni kezdtem.

- Jól vagy? – ütögette meg Harry gyengéden a hátamat. Aprót bólintottam és biztatóan Harryre mosolyogtam.

- Amúgy ti mit csiná… - kezdtem volna elterelni a témát, de kikerekedett szemekkel lefagytam, mikor megláttam, ahogy apa idegesen, liluló fejjel beront az étkezőbe. – Ajjaj! – sóhajtottam fel, mire mindenki az ajtó felé pillantott. El akartam futni vagy csak simán az asztal alá bújni, de ekkor már késő volt. Tenyerembe rejtettem az arcomat és már előre felkészültem, arra, hogy apa lekiabálja a fejem valami lényegtelen hülyeségért, de mikor beszélni kezdett, meglepetésemre dühös hangvételű beszéde nem felém irányult.

- Az egész a te hibád! Mondtam, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz jó vége, de nem hallgattál rám! – kiabálta le a Harry fejét, aki persze az egészből nem értett semmit.

- T-tessék? M-miről beszélsz? – dadogta Harry értetlenül, kikerekedett szemekkel.

- Hogy bírsz a délután történtek után lelkifurdalás nélkül vele lenni?!

- Apa! Állj le! – emeltem fel a hangom és felugrottam a székről. – Őrülnék, ha nem rendeznél jelenetet az egész hotel előtt! Amúgy meg honnan tudsz róla?

- Most jövök egy megbeszélésről a biztonságiakkal. Greg mondta. Ő látta az egészet – mondta már sokkal halkabban.

- Egy biztonsági őrnek nem az a dolga, hogy vigyázzon az emberekre? Greg ahelyett, hogy végignézi, ahogy széttépnek a rajongók inkább segíthetett volna, nem? – gúnyolódtam.

- Ne! Őt ne keverd bele! Épp elég gondja volt azzal, hogy kint tartsa a rajongókat az utcán! – figyelmeztetett felemelt hanggal.

- Na jó, ezt most hagyjátok abba! – csattant fel egy hang a hátam mögött. Eddig teljesen kiment a fejemből, hogy Harry is itt van, most pedig mindent hallott. – Lenne szíves valaki elmagyarázni, hogy mi folyik itt, mert nagyon úgy tűnik, hogy van valami, amit mindenki tud csak én nem! – nézett körbe dühösen.

- Hogy mi történt?! – kezdte gúnyosan apa. – Azt történt, hogy miattad…

- Paul! – szólt hirtelen Niall. – Nem a te dolgod elmondani. Ez csakis kettejükre tartozik! – mutatott rám és Harryre. Apa meglepődött Niall kemény szavai hallatán, de nem szólt egy szót sem. Minden szem rám szegeződött. Tekintetem összetalálkozott Harryével. Arca kíváncsiságot, türelmetlenséget és dühöt tükrözött. Érzetem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben és meggondolatlanul sarkon fordultam és rohanni kezdtem az étkező kijárata felé.

Mért kellett apának megjelennie és tönkretennie mindent, mint általában? Eddig minden jól ment. Nem tökéletesen, de nagyjából rendben sikerült eltitkolni Harry elől a délutánit, míg ő meg nem érkezett. Már csak abban tudok reménykedni, hogy Harryvel rendesen, normális emberek módjára meg tudjuk beszélni a dolgot, de nem most. Nem voltam még felkészülve egy vitára.

Zihálva megálltam és hátamat nekidöntöttem a falnak, majd nagy levegőket véve megpróbáltam lenyugtatni magam. Nem sok időm volt fellélegezni, mert hirtelen a folyosó másik végén megpillantottam Harryt, ahogy hosszú, gyors léptekkel felém tart. Körbenéztem menekülési lehetőséget keresve és pár pillanat múlva megláttam egy ajtót, ami a kiírásból ítélve egy női öltöző volt. Szinte berontottam a helységbe, de szerencsére a késői óra miatt már egy lélek sem volt bent. Az öltözőből egy zuhanyzó nyílott. Bementem és a fal mentén lecsúsztam a földre, majd térdeimet szorosan a mellkasomhoz húzva előtört belőlem a sírás. Nagyon reméltem, hogy Harry ide már nem követ engem, bár gondoltam, hogy egy női öltözőbe azért nem fog bejönni. Magányomat egy-két perc múlva az ajtó nyílása zavarta meg és legnagyobb meglepetésemre Harry bukkant fel a zuhanyzóban.

- Mért szaladtál el? – kérdezte és összeráncolta a szemöldökét.

- Ugye tudod, hogy ez egy női öltöző? – Zavartan törölgettem könnyeimet kérdését pedig figyelem kívül hagytam.

- Hidd el, teljesen leszarom, hogy ez egy női öltöző! – csattant fel, mire összerezzentem. - Elmondanád, hogy mi történt délután? Mindenki tud róla, rajtam kívül. Olyan érzés mintha gyogyósként kezelnétek! – fakadt ki.

- Nem kezelünk téged gyogyósként! – ellenkeztem.

- Szóval? Mi volt délután? – türelmetlenül kérdezte újra.

- Hát ugye Ellel elmentünk sétálni - kezdtem. - Beszélgettünk, fagyiztunk és tök jól éreztük magunkat, de mikor visszajöttünk minden elromlott… - csuklott el a hangom.

- Miért? Mi történt? – kérdezte már sokkal lágyabban.

- Tele volt rajongóval a hotel bejárata előtti terület. Azt hittem nem lesz semmi baj, hogy Eleanor csak eltúlozta, hogy milyen kegyetlenek a rajongók és már majdnem az ajtón belül voltunk, mikor valaki meglökött hátulról… - Könnyeim utat törtek és megállíthatatlanul folytak. – Aztán meg is ütött…

- Ő csinálta a sebeket is karodon? Nem is volt semmilyen kerítés, igaz? – kérdezte, de hangja rideg volt. Többre nem tellett, csak egy aprót bólintottam.

- Eddig minden jól ment! Neked erről az egészről nem kellett volna tudni! – mondtam dühösen.

- Csak előre szólok, hogy tudd! Ha ezt az életet választod, akkor lemondhatsz a magánéletedről! Itt nincsenek titkok!

- Pont ezt az, hogy én ezt az egészet nem akarom! Nem akarok híres lenni és már most rühellem ezt az egészet! – fakadtam ki.

- De mégis miért nem lehetett nekem ezt elmondani? A francba is! – kiabált. Idegesen beleütött ököllel a falba, mire összerezzentem. A falban nem tett kárt, de nem is azért aggódtam, csak azt reméltem, hogy Harry kezének nem lett semmi baja.

- Mert téged akartalak védeni! – kiabáltam könnyeim között. Gyönyörű, smaragdzöld szemei kissé meglágyultak, de a következő másodperben már újra düh villogott bennük.

- Pedig nem kell! Nincs szükségem arra, hogy megvédjenek! Tudok gondoskodni saját magamról! – kiabálta. – Ma reggel. Pont ma reggel ígérted, hogy nincs több titok, erre meg jössz ezzel a szarsággal!

- Sajnálom! Oké? Tudom, hogy elrontottam! – kiabáltam vissza. – Sajnálom!

- Hát a bocsánatkérésed most rohadt kevés! Mondd, hogy tudnék ezek után bízni benned? – Hátával a falnak támaszkodott, majd fejét hátradöntve egy nagyot sóhajtott és próbálta lenyugtatni magát. Lecsúszott a földre és hasonló pózba, mint én fejét a térdein pihentette. Hosszú, de nem kínos csend ereszkedett közénk és csak az én fojtott zokogásomat lehetett hallani.

- Most mi lesz? – kérdeztem szipogva több perces hallgatás után.

- Nem tudom – válaszolta halkan. – Fogalmam sincs. De most elmegyünk és lefekszünk, aztán majd holnap reggel, tiszta fejjel meglátjuk – sóhajtott fel. Lassan felállt a földről és az ajtó felé ment. – Nem jössz? – fordult vissza. Egy aprót bólintottam és követtem őt. Nem volt már mérges, csak csalódott, ami még rosszabb. Nem fogta meg a kezem a folyosón és hozzám sem szólt. Csodálkoztam, mikor bementem a szobámba, ő pedig követett és becsukta maga után az ajtót.

- Elmegyek fürdeni – tájékoztattam halkan, mire bólintott és helyet foglalt az egyik fotelben. Tíz perc múlva már készen is voltam, mert a meleg víz most nem nyugtatott meg és nem lazított el, inkább úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok a forró gőztől. Mikor visszamentem a hálóba Harry még mindig a fotelban ült és semleges arckifejezéssel maga elé meredt. Leültem az ágyra és vártam, hogy csináljon valamit, vagy csak beszéljen hozzám. Végül pár perc múlva megmozdult, felém közeledett. Egy kis remény villant fel bennem, hogy lehet, hogy megölel vagy megcsókol, de nem tette, ehelyett csak egy puszit nyomott a homlokomra és az ajtó felé ment.

- Jó éjt, Ash! – mondta hidegen és már ki is lépett a szobámból. Nem szóltam egy szót sem csak felkaptam az első dolgot, ami a kezem ügyébe került, - azaz Harry pólóját - és dühösen az ajtónak vágtam. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Féltem. Nagyon féltem. Nem akartam elveszíteni őt az én hülyeségem miatt. Eddig végig apát hibáztattam, pedig semmi jogom nem volt hozzá. Itt egyetlen bűnös volt, az pedig egy voltam. Nem is értem, hogy juthatott ilyen hülyeség az eszembe és, hogy gondolhattam, hogy Harry előbb-utóbb nem fogja megtudni az igazságot. Mindenféle zavaró gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben könnyeim kicsordultak a szememből. Hirtelen felpattantam az ágyról és nem érdekelt, hogy már pizsamában vagyok, kirohantam a folyosóra és türelmetlenül bekopogtam az enyémmel szemben lévő ajtón, amit nem is olyan sokára kinyitottak.

- Hello, Ash! – köszönt apa csodálkozva.

- Szia! – köszöntem vissza kurtán. – Bemehetnék? Beszélnem kell vele!

- Hát, Ash nem is tudom… - gondolkozott el.

- Apa, ígérem, hogy gyors leszek, csak beszélni akarok vele! – győzködtem.

- Rendben – sóhajtott fel fejét csóválva és tágabbra nyitotta az ajtót, hogy be tudjak menni. – 5 perc – tette hozzá. Sietős léptekkel mentem be a hálóba, ott pedig meg is találtam Harryt, aki az ágyon ült ölében a laptopjával.

- Héj! Mit csinálsz itt? – kérdezte meglepődve és lerakta a kezében lévő gépet maga mellé az ágyra.

- Beszélnünk kell! – jelentettem ki. – Hibáztam. Nem kellett volna előtted titkolóznom. Sajnálom. Tudom, hogy elrontottam, de te is! Én nem tettem a rajongóiddal semmit, de ők ennek ellenére bántottak, elég durván. Nekem most szükségem lenne rád, de te ezt nem veszed észre, mert belesüppedtél megbántottságba és a sérelmeidtől nem látsz semmit. Pedig ha egy kicsit is kilátnál az önsajnálatból, akkor észrevennéd, hogy nekem csak az kell, hogy védelmezően átölelj és azt mondd, hogy nem lesz semmi baj, hogy minden rendbe jön! – Ekkor könnyeim újra utat törtek maguknak és megállíthatatlanul lefolytak az arcomon. – Sok mindenen mentünk keresztül, nem akarlak elveszíteni – tettem még hozzá. Vártam, hogy Harry mondjon valamit, de mikor válaszra nyitotta a száját, nem jött ki hang a torkán. – Jó éjt, Harry! – mondtam nem várva tovább arra, hogy egy szót is kinyögjön és egy puszit nyomva az arcára elhagytam a szobát. A fürdőszobából a víz csobogásának a hangja szűrődött ki, ami azt jelentette, hogy apa hallgatózás helyett inkább elment lefürdeni, amiért hálás voltam neki. Könnyeimet törölgetve léptem be a szobámba. Felvettem a földről Harry pólóját és ráhúztam egy kispárnára, majd befeküdtem az ágyba és szorosan hozzábújtam újonnan szerzett alvótársamhoz. Beszippantottam Harry csodálatos illatát és lassan sikerült álomba merülnöm.

Az éjszaka elég álmatlanul telt, mert a pólóba bújtatott kispárna egyáltalán nem tudta helyettesíteni Harryt és nyomasztott a tegnapi veszekedésünk. Fél nyolc körül véglegesen kipattantak a szemeim és lehetetlennek tűnt, hogy tovább az ágyban tudjak maradni. Miután felkeltem alig húsz percig tartott elkészülődnöm, habár a sminkem elkészítése most kicsit tovább elhúzodott a szokásosnál, mert el kellett tüntetnem a szemem alatt éktelenkedő sötét karikákat. Tőlem szokatlanul nem voltam különösebben éhes, de nem tudtam mit kezdeni magammal és a bűntudatommal, szóval leindultam az étkezőbe. Mikor beléptem a nagy kétszárnyú üvegajtón, máris megpillantottam egy négyszemélyes asztalnál, Louis-t, Eleanort és Niall. Nem lepődtem meg, hogy már ilyen korán fent vannak, mert még Louis-ékat sosem láttam álmosnak, Niall pedig biztosan éhes volt. Feléjük vettem az irány és útközben lekaptam a svédasztalról egy gyümölcsjoghurtot.

- Jó reggelt! – köszöntem vidámságmentes hangon és leültem egy székre.

- Héj, Ash! Mi van veled? Még csak nyolc óra van – tájékoztatott Niall.

- Nem igazán voltam álmos – vontam meg a vállam.

- Összevesztetek Harryvel? – kérdezte El kedvesen.

- Igen – sóhajtottam fel. – Elég komolyan. Nagyon rossz ötlet volt titkolózni előtte.

- Sajnálom, Ash, de szeretitek egymást és tudom, hogy minden rendbe fog jönni – mondta biztatóan Louis és átölelt. Mondhatta volna azt, hogy ő ezt előre megmondta, de ehelyett csak biztatóan megölelt, én pedig ezért szeretem őt ennyire.

- Csak el akarom neki mondani, hogy mennyire sajnálom – suttogtam magam elé meredve.