21. fejezet: Sok mindent mondtak már rám, de ilyet, esküszöm, még soha!
Sziasztok! Az olvasás előtt csak gyorsan megszeretnék köszönni nektek a sok szép kommentet, amit az előző részhez kaptam (16!) és, hogy már több mint 90 feliratkozó olvasója van az oldalnak, szám szerint 93(!). Még egy utolsó dolog: jövő héten valószínűleg elutazunk a családdal és nem biztos, hogy lesz ott internet ahova megyünk, de egy kis késéssel vasárnap este már biztosan fenn lesz a 22. fejezet. Most pedig jó olvasást!
Az este nagyon nehezen tudtam elaludni. Féltem, hogy Noel akármelyik pillanatban beront az ajtón. Tudtam, hogy Harry mindent megtenne annak érdekében, hogy megvédjen engem, de ő még nem látta Noelt. Harrynek semmi esélye sem lett volna ellen, én pedig féltettem őt, nem akartam, hogy bármi baja essen.
Harry úgy fél 1 körül elaludt és mély szuszogását hallgatva valahogy nekem is sikerült álomra hajtanom a fejem védelmező karjai között.
Igaz, hogy későn aludtam el, de mégsem tudtam magamhoz híven, sokáig aludni, már kicsivel 8 után kipattant a szemem, de Harry sem volt már akkor a szobában. Megtapasztaltam, hogy nedves hajjal lefeküdni nagyon nem praktikus, mivel annyira elfeküdtem a hajam, hogy azt már csak majdnem 1 óra hajvasalás után sikerült rendbe hoznom. Mikor készen lettem, hajamat elégedetten hátrasöpörtem és a hirtelen látványtól elszörnyülködtem. A nyakamon egy lilás pirosas folt éktelenkedett. Gyorsan a nyakamhoz kaptam, de rögtön el is vettem a kezem, mert apró fájdalom nyilalt a tegnap délután kiszívott területre. Gondosan a hajam alá rejtettem a sebet és megpróbáltam elfelejteni. Nagyjából sikerült megemésztenem a Noellel történteket, de mikor a tegnapra gondoltam, még mindig felfordult a gyomrom és biztos voltam benne, hogy nem fogom egyhamar elfelejteni a rossz emlékeket.
Épp, mikor felöltözve és már normális hajjal kiléptem a fürdőből, meghallottam a bejárati ajtó nyílását. Egy pillanatra lefagytam és egy kis félelem kerített hatalmába, de csak míg meg nem láttam Harry göndör fürtjeit.
- Jó reggelt! – köszönt vidáman egy nagy tálca étellel a kezében, mitől rájöttem, hogy milyen éhes is vagyok és megkordult a gyomrom.
- Szia, Harry! Azt nekem hoztad? – kérdeztem reménykedve.
- Persze – bólintott nevetve. – Gondoltam, hogy éhes leszel, mint ahogy az általában szokott lenni és már bezárt az étkező, szóval hoztam neked egy kis reggelit.
- Életmentő vagy! Köszönöm – adtam az arcára hálásan egy puszit és elvettem tőle a tálcát. Törökülésben letelepedtem az ágyra és mohón nekiláttam a reggelimnek. Harry leült mellém és az ágyon hátradőlve bekapcsolta a tv-t, mikor nagy zajt csapva, mint valami állatok beszabadult Niall, Zayn, Louis és Liam a szobába. Niall rögtön rávettette magát a reggelimre, Zayn egy tükröt keresett, Louis áthozott pár répát, hogy berakja a hűtőnkbe, mert náluk már nincs több hely,- nem tudom, ilyenkor hol van Eleanor – Liam pedig csak nyugodtan kapcsolgatta a tv-t. Pár gombnyomás után a képernyőn feltűnt egy ismerős arc. Apu adott éppen interjút a helyi tévének, mire Zayn is kijött a fürdőből. Liam nem lapozott tovább én pedig érdeklődve néztem apát a képernyőn keresztül.
- Mondd csak Paul, meddig tisztelitek még meg jelenlétetekkel a várost? – kérdezte a riporter.
- Még a jövő hetet is itt töltenénk. A fiúk nevében is mondom, hogy New York egy fantasztikus hely és az amerikaiak is nagyon kedvesek – válaszolt apa mosolyogva.
- Az örömmel hallom! Mint hallom a menedzserkedés nagyon sok utazással jár, nem hiányzik a családod egy-egy turné alatt?
- Nekem a fiúk olyanok, mintha a saját fiaim, mellettük nincs hiányom semmiben.
Eddig mosolyogva néztem az interjúk és büszke voltam apura, de ennél a mondatnál lehervadt a mosoly az arcomról. A fiúk erre rögtön csak poénkodásba kezdetek, de bennem viszont valami eltörött. Tudtam, hogy nem valami fényes apuval a viszonyom, bár a turné során valamelyest javult, de azt sosem gondoltam volna, hogy ennyi távol állunk egymástól, hogy szinte engem már család számba sem vesz. Felpattantam az ágyról és dühösen a fürdőbe rohantam, nem akartam a fiúk előtt kiborulni. A méregtől könnyes lett a szemem, de engedtem őket kicsordulni, eldöntöttem, hogy soha többet nem ejtek könnyet apa miatt. Miatta jöttem el erre a hülye turnéra, de úgy tűnt, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló volt. Rájöttem, hogy semmi keresnivalóm itt. Az lesz a legjobb, ha hazamegyek. Elkezdtem bedobálni minden fürdőszobai cuccomat a táskámba.
- Mit csinálsz? – kérdezte Harry nekitámaszkodva az ajtófélfának.
- Pakolok.
- Hát azt én is látom – forgatta meg a szemét. – És mégis miért pakolsz?
- Mert hazamegyek – válaszolva és kicsusszantam mellette az ajtón, be a hálóba. Biztosan Harry küldte vissza a fiúkat a saját szobáikba, mert a hálóban már nem volt senki. Letelepedtem a laptopom előtt és jegyet foglaltam a következő londoni járatra.
- De nem mehetsz haza! Tudom, hogy rosszul esett, amit Paul mondott, de ez még nem ok arra, hogy ilyen hirtelen elmenj. Csak beszéljétek meg a dolgot ha visszajött a hotelbe, kérlek! – győzködött Harry.
- Ezen nincs mit megbeszélni. Nagyon úgy tűnik, hogy én már nem tartozok a családjába – mondtam és egy dühös könnycseppet töröltem le az arcomról, miközben félig összepakolt bőröndömbe dobáltam a még a szekrényben lévő ruháimat.
- De te vagy a zongoristánk! Mi lesz velünk a koncerten nélküled? – dobta be az utolsó kártyáját.
- Majd megoldjátok valahogy – mondtam halkan. Nem akartam őket cserbenhagyni, de tudtam, hogy az a helyes, ha hazamegyek.
- Ash, kérlek, ne menj el! – könyörgött kétségbeesetten, miközben bőröndömmel az ajtó felé indultam.
- Rendben – álltam meg hirtelen. – Egyetlen egy okot adj, hogy maradjak, és akkor nem megyek el!
- A barátom vagy.
- Ez most kevés, Harry. Nagyon kevés – suttogtam és kiléptem az ajtón.
Nem is értem, hogy is gondolhattam azt, hogy Harry érez irántam valamit sima barátságon kívül. Ha azt mondta volna, hogy valami több van köztünk, ott maradtam volna, minden további kérés nélkül. De nem mondta. És fájó szívvel, de mégis egy kis örömmel indultam haza, mert tudtam, hogy otthon olyan emberek várnak, akik igazán, minden feltétel nélkül szeretnek engem. Gondolataim közül a recepciós hangja zökkentett ki.
- Ms Higgins! – szólt utánam. – Már el is hagyja a szállodát?
- Igen, nekem véget ért a nyaralás – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Hát ezt sajnálva hallom. Tegnap este levele érkezett – adott át egy borítékot. – Jó utat Ms Higgins! A mihamarabbi viszontlátásra!
- Köszönöm szépen. Viszlát! – köszöntem el és elhagytam a szállodát.
Pár óra múlva már a repülőn ültem, csak szerencsém volt, hogy még helyet tudtam foglalni a gépre. Mellettem egy kínai férfi ült, szóval nem kellett beszélgetnem és nem is sok kedvem lett volna hozzá, mondjuk a szomszédom végigaludta az egész utat, tehát ez a veszély nem fenyegetett. Már teljesen elfeledkeztem a levélről, mert a nagy sietségben csak begyűrtem a táskámba, de a repülőm rengeteg időm volt. A már kissé gyűrött borítékon csak a nevem szerepelt szép, női kézírással. Feltéptem a levelet és érdeklődve olvasni kezdtem.
Kedves Ashlyn!
Tudom, hogy most a hátad közepére sem kívánsz, de kérlek, ne hagyd abba az olvasást, mert azt akarom, hogy tudd az igazságot, hogy mért is szakítottam valójában Harryvel. Két oka volt. Az első és kevésbé fontos az, hogy a menedzserem próbált rábeszélni a szakításra, mivel nem úgy történt, ahogy azt ő remélte és nem gyűltek a rajongóim, hanem inkább meggyűlöltek az emberek, de a rajongótábor nem is érdekelt volna, ha tudtam volna, hogy lehet köztünk valami Harryvel. És itt jön a második és sokkal súlyosabb ok. Azon az éjszakán, mielőtt benyitottál a hotelszobába Harry már rég aludt, nekem viszont nem jött álom a szememre, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy míg én a sötétben feküdtem, addig ő egy szót suttogott, azt, hogy „Szeretlek.”. Abban a pillanatban a világ legboldogabb emberének éreztem magam és minden gondolkodás nélkül elviseltem volna a sok gyűlölködést, mert azt hittem, hogy szeret engem, habár ő még nem mondta nekem. De ekkor hozzátett a rövidke mondatához még egy nevet és az nem az enyém volt. Az suttogta, hogy „Szeretlek, Ash!”. Ezek után már jobban odafigyeltem arra, hogy hogyan viselkedik veled és akkor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg őrülten beléd van zúgva. Ahogy beszélt hozzád, ahogy hozzád ért és, ahogy gondoskodott arról, hogy többet ne láss minket együtt, mert tudta, hogy az mennyire fáj neked. És most megkérdezhetnéd, hogy mért is mondom el mindezt neked, azon kívül, hogy nem akarom, hogy rossz szájízzel gondolj rám. A válasz nagyon egyszerű. Mert te is szereted Harryt. Hiába próbálod tagadni, mélyen legbelül te is tudod, hogy vonzódsz hozzá. Kedveltem Harryt, de csak, mint egy barátot és nagyon remélem, hogy talál magának valakit, akivel boldog lehet és te most ott vagy neki. Harry egy fantasztikus ember, szóval ne halaszd el a lehetőséget, mert megérdemli a szerelmet. Nem vagyunk barátok, szóval nem kell megfogadnod a tanácsomat, de remélem, hogy nemsokára olvashatok rólatok egy szép kis szerelmes cikket!
Taylor
Észre sem vettem, csak miután többszöri átolvasás után elraktam a levelet, hogy könnyes az arcom. Sokat emelkedett Taylor a szememben, bár abban biztos voltam, hogy barátnők sosem leszünk, de legalább a neve hallatán már nem éreztem semmi ellenszenvet. Nem tudtam, hogy mit higgyek a levél elolvasása után. Teljesen összezavarodtam. Reggel megadtam a lehetőséget Harrynek, hogy kitálaljon az érzéseiről, de nem tette. Talán Taylor rosszul gondolta, hogy érez irántam valamit? Vagy nem biztos az érzéseiben? Vagy talán félt, hogy én nem viszonzom majd az érzéseit? Pedig én szeretem őt és én lettem volna a világ legboldogabb embere, ha csak azt mondja, hogy talán lehet köztünk valami több a barátságnál is. De nem mondta és ez a vonat már elment, amire mindketten féltünk felkapaszkodni és elszalasztottuk a lehetőséget.
Az út többi részében próbáltam kizárni Harryt a gondolataim közül, nem valami sikeresen, de félúton sikerült elaludnom és már csak az utaskísérő hangjára keltem föl, ami a hamarosan bekövetkező leszállásról tájékoztatott minket.
Egy óra múlva boldogan szaladtam fel az ismerős lépcsőn, ahol még kisgyerekként olyan sokat játszottam. Nem csengettem, hanem a kulcsomat használtam, hogy bejussak a nagy bejárati ajtón. A bőröndömet az előszobában hagyva felszaladtam a lépcsőn Adam szobájába. Kisöcsém éppen a földön fekvő Sarah hasán ült és hangosan nevetett valamin, amit Sarah mondott neki.
- Ugye tudod, hogy ugyanolyan önfejű vagy, mint a nővéred? – kérdezte Sarah nevetve, kis szemrehányással a hangjában.
- Igen? Önfejű? – tettem csípőre a kezem. – Inkább vissza is megyek New Yorkba! – Adam felugrott Sarah hasáról és boldogan felém futott, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Most fogtam föl igazán, hogy mennyire is hiányzott nekem az elmúlt pár napban.
- Ha azt mondom, hogy szánom-bánom, amit mondtam, akkor én is kapok egy ilyet? – tárta szét a karját Sarah mosolyogva.
- Hiányoztál, Csajszi! – öleltem meg őt is szorosan.
- Ashlyn! – kiáltott fel Dorota az ajtóban boldogan és összecsapta a két kezét.
Őt is szorosan megöleltem, váltottunk pár szót, majd ő elsietett vacsorát készíteni, igaz már elmúlt 8 óra. Sarah-val letelepedtünk a szobámba az ágyamon, miután lefektettem a karomban elaludt öcsémet.
- Na gyerünk, Ash, mesélj! – mondta és izgatottan figyelt minden mondatomra.
Velem sírt, mikor elmondtam, hogy mit szenvedtem Harry és Taylor kapcsolata miatt, majd megdobott az egyik párnámmal, hogy mért voltam olyan hülye, hogy hagytam, hogy Noel majdnem megerőszakoljon és még fel sem jelentettem. Örült, mikor meséltem neki, hogy kibékültünk Harryvel, bár szerinte túl gyorsan bocsájtottam meg neki.
- …esélyt adtam neki ma reggel, hogy elmondja, ha érez irántam valamit, de nem tette – sóhajtottam egyet. – Viszont Taylor levelében az állt, hogy szeret engem, szóval nem értek semmit – mondtam összezavarodottan.
- Én tudod, mit mondok? Annyiszor átvágott már és te mégis adtál neki egy új lehetőséget, de nem élt vele. Harry nem érdemel meg téged – jelentette ki Sarah. Nem tudom, miért, de ő sosem szimpatizált Harryvel, már a táborban sem voltak valami jóban, nem bántották egymást, de ha lehetett, inkább kerülték a másikat.
Sarah már újabb kiselőadásba kezdett volna, hogy mért nem elég jó nekem Harry, mikor megszólalt a csengő. Sejtelmem sem volt, hogy ki lehet az, mivel már majdnem tíz óra volt.
- Talán Dorota az, biztosan itthon felejtette a kulcsát – találgattam. – Nem nyitnád ki te? – néztem Sarah-ra kiskutyaszemekkel, mert semmi kedvem nem volt felállni az ágyból.
- Hogy én mi mindent megteszek érted! – adta be a derekát.
- Köszönöm, drága vagy! – hálálkodtam.
Mikor kiment az ajtón, fájdalmasan elterültem az ágyon és arcomat egy párnába temettem. Folyamatosan Harryn járt az eszem. Nem voltam kész még elengedni őt, bár az lett volna a helyes. Nem szomorú voltam, hanem dühös. Borzasztóan mérges voltam rá, de nem az átverésért, vagy Taylorért, hanem azért mert egy csoportba osztottak minket a táborban, azért, mert újra találkoztunk, a csókért, a karjai között töltött számtalan éjszakákért, a vigasztalásokért és minden másért, amivel elérte, hogy még jobban belészeressek.
Halottam az ajtó nyílását, de mégsem néztem föl a párnából Sarah-ra.
- Tudod, mit! Nem érdekel többé Harry! Nem fogom arra pazarolni az időmet, hogy vágyakozom utána! Gyűlölöm őt, mert gyáva, birtoklás mániás, megbízhatatlan és az egója nagyobb, mint ez az egész ház! – fakadtam ki, de legfőképpen magamnak próbáltam bizonygatni, hogy mennyire nincs szükségem Harryre.
- Hát, mit nem mondjak, sok mindent mondtak már rám, de ilyet, esküszöm, még soha! – hallottam meg egy nem várt hangot az ajtó felől.
Szólj hozzá!